Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-10 / 28. szám
(Beszélgetés dr. Bauer Győzővel, a tudományok doktorával, a Szlovák Tudományos Akadémia Kísérleti Gyógyszerkutató Intézetének igazgatójával) • Először a pozsonyi tévé képernyőjén láttam önt. a Dialógus adásában, ahol régiónk legkényesebb és legbonyolultabb problémájáról, a nemzetiségekről volt szó. Az önmaguk előítéleteinek béklyóiba, sérelmeik görcsébe zárt résztvevők között ön és Kusy professzor képviselte a spontán nyíltságot. a mások véleményére is odafigyelni képes empátiát, a toleranciát. — Problémáink lényege onnan származik, hogy más történelmi háttérrel, más tapasztalatokra alapozva, más érzelmi töltéssel nézzük ugyanazokat a dolgokat. A vita ott kezdődik, amikor nem azzal vitatkozunk. amit a másik mondott, hanem azzal próbáljuk vádolni öt, amit ki sem mondott, eleve rosszindulatot. rosszhiszeműséget tételezve fel róla. Ezért hangsúlyoztam, hogy végre oda kellene figyelni arra, mit mond az a másik. A dolog lényege: lehetetlen, hogy a többség olyan jogokat adjon a kisebbségnek. amelyek a saját jogait korlátoznák. Ez sehol a világon, a legdemokratikusabb államokban sem létezik. Igenám, de a nemzetiségi jogok zöme olyan, hogy a többséget nem korlátozza. Az, hogy az én gyerekem magyar iskolába jár, ahol szlovákul is megtanul, éppenséggel nem jelent korlátozást a többség számára, s ez nem idézheti elő azt, hogy a szlovák szomszéd úgy érezze, az ö gyerekének is magyar iskolába kell járnia, s hogy valaki el akarja öt magyarosítani. Ahogy lassan természetesnek tartjuk a kétnyelvű utcatáblákat, meg kell majd szokni, hogy a falvak vagy városok nevét feltüntető táblák is ilyenek lesznek, hisz a magyar felirat semmiképp sem gátolja a szlovák nemzetiségűt, hogy elolvassa a saját nyelvén irt feliratot és fordítva. Az sem jelentene semmiféle korlátozást, ha a helyi nemzeti bizottságokon. hivatalokban magyar nyelvű nyomtatványok is lennének, hisz nem kerül többe, ha a nyomda ezek 90 százalékát szlovákul, 10 százalékát pedig magyarul nyomja ki, miközben természetes, hogy a szlovák ügyfél kezébe nem magyar nyelvű nyomtatványt nyomnak. El tudom képzelni, hogy a felvételiken a magyar gyerek a tesztkérdéseket, ahol a tökéletes megértés és a gyorsaság a lényeg, magyar nyelven oldja meg, miközben a szóbeli vizsgát szlovákul tenné le. Van egy dolog, amelyet rendkívül fontosnak tartok, s ami egész közép-Európára vonatkozik: érveink között nagyon gyakran hangzik el, ha valamit nem akarunk megtenni, hogy „nincs rá pénz". Igaz, hogy kevés a pénz, de ez nem lehet mindent megmagyarázó indok. Jól el tudom képzelni, hogy egy aránylag kevés pénzű társadalom jelentős összegeket invesztál a tudományokba. noha ennek a beruházásnak holnap még nem is lesz kézzelfogható eredménye. Ez egy majdan bőven megtérülő invesztíció. Ugyanilyen fontos az is, hogy mit invesztálunk a nemzeti kisebbségekbe. hogy mennyire próbál a társadalom olyan környezetet kreálni, amelyben az adott kisebbség valóban otthon érezheti magát. Azok a lehetőségek, amelyeket a kisebbség megkap, egyensúlyban kell, hogy legyenek a társadalom lehetőségeivel, de nem lehet állandóan a „majd"-ra hivatkozni. Legyen egy fontossági sorrend. Meggyőződésem, hogy a szlovákiai magyar kisebbség például egyáltalán nem háborodna fel, ha a kormány azt mondaná: igen, ELEVE szükség van a magyar pedagógusok képzésére, ezt azonban nem lehet azonnal megvalósítani; most létesítünk egy fakultást Nyitrán és ha önállósul, átkerülhet Komáromba. De nem lehet eleve azt mondani, hogy ez drága, s ezzel letörni minden kezdeményezést. Meggyőződésem, hogy ha az ember látja a lehetőségeit, sokkal kitartóbban, odaadóbban képes annak a társadalomnak az érdekeit szolgálni, amelyben él. Ahhoz, hogy két lábbal itt éljünk, s ne. mint ahogy ez a vád gyakran elhangzik, csak „féllábbal", világosan kell látnunk, hogy itt lehetőségeink vannak. Gyakran felmerül a reciprocitás elve. Ez kissé a túszokkal való elbánás elve. A csehszlovákiai magyarság nem tehet arról, hogyan bánik a magyar kormány az ottani kisebbségekkel, nem is tudja befolyásolni azt. A másik fontos dolog, hogy az itt élő néptömeg nem fogta magát és úgy döntött, hogy idejön. mert ha kivándorlók az USA-ba, az emigrációval feladok egy sor lehetőséget, ami otthon megvolt. Arról, hogy a határok tőlünk jobbra-balra eltolódtak, nem mi tehetünk, de ezt tényként kell vennünk és el kell jutnunk egy olyan Európához, ahol a határok csak szimbolikusai észre sem vesszük, hogy átléptük őket. Ez lesz az igazi Európa, akkor megszűnnek az ilyesfajta problémák. A szlovákiai magyarság kötődik ehhez az országhoz, igazságtalannak tartom a szeparatizmus vádját. • Ön. doktor úr. természettudós. a Szlovák és a Csehszlovák Tudományos Akadémia levelező tagja. A köztudatban a kutatókról általában olyan elképzelés él. hogy azok zárkózott, befelé forduló emberek. akik kizárólag a hivatásuknak élnek és nem nagyon törődnek azzal, ami körülöttük történik. — Gyógyszerkutató orvos vagyok. Úgy érzem, nem lehet teljes értékű ember az, aki csupán a szakmájának él. Én ugyan eléggé szakbarbárnak tartom magam, de ez nem ideális, azzal is törődni kell. mi történik körülöttünk, s ha a tehetetlenségi erő oda húzza az embert, ahova nem akarja, akkor meg kell szólalni, azt hiszem, ez mindenkinek kötelessége. • Az. amivel engem tévés szereplése során egycsapásra megnyert, a szavaiból kicsendülő tolerancia volt. Sajnos, ez manapság hiánycikknek számit. Honnan van önben ez a képesség? — A toleranciára való neveléshez sok minden hozzátartozik. Én ezt a családból hoztam magammal. Amikor még gyerekek voljapánul, s hogy valamennyire meg tudom tanulni ezt a számunkra oly idegen nyelvet. Egyszer fél, másodszor egy évet töltöttem Japánban ösztöndíjasként, Kjusu szigetén, Fukoakában, az ottani gyógyszerkutató intézetben. Noha az intézet igazgatója lebeszélt arról, hogy japánul tanuljak, azt mondta, inkább a kutatásnak szenteljem minden időmet, munka közben fülhallgatóval hallgattam a japán rádió magnóra felvett nyelvleckéit. Nem tanultam intenziven, mert erre nem volt idő, a japánok ugyanis az európaiak számára embertelenül keményen dolgoznak, 14—16 órát naponta, s én is csak késő este keveredtem haza az intézetből. De azért ez a fajta „háttértanulás" is elegendő volt ahhoz, hogy japán intézeti OPTIMISTA VAGYOK (Hogy két lábbal itt éljünk) tünk és megkezdődött a magyar kultúra újraélesztése Szlovákiában, édesanyám, aki pedagógus volt, naphosszat vezette az amatőr színjátszó együttes próbáit. Ez rengeteg szabad idejét vette el, de édesapám, aki pedig nem rajongott különösebben a színházért, ezt tökéletesen tolerálta, sőt végül ő lett az együttes súgója. Az ötvenes évek elején édesanyám súlyosan megbetegedett, vagy egy évig teljesen magunkra voltunk utalva; mi, testvérek megtanultunk egymásról gondoskodni, egymásra figyelni. Nyolc-kilenc évesen én hordtam naponta bölcsödébe a kisöcsémet. aki rúgkapálva tiltakozott; meg kellett tanulnom úgy bánni vele, hogy végül jobb belátásra bírva el tudjam oda vinni. Annak idején az egyetem első évfolyamát tévúton végeztem — ez ritkaságnak számit az orvosin. Közben vasesztergályosként dolgoztam, majd tanítottam. Tanulni csak este tudtam, öten laktunk két szobában, sokszor hajnalig égettem a lámpát, de ezt a család tolerálta, ahogy én se szóltam, ha bekapcsolták a rádiót. Sőt, úgy hozzászoktam. hogy például egy tudományos cikk olvasása közben tudok figyelni egy rádiójátékra is, pontosan tudom, mi történik a darabban. • Azt hiszem, ez az utóbbi inkább adottság, mint fejleszthető készség. — A génjeinkben sokkal több lehetőség van, mint amit kihasználunk, holott gyakorlatokkal a képességeket nagyon jól ki lehet fejleszteni. Olyan ember nincs, akinek ne lenne nyelvérzéke, hisz minden ember megtanulja az anyanyelvét, csak nem tudjuk, hogyan használjuk ki a nyelvérzékünket. Én például életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer meg tudom értetni magam kollégáim jóslataival ellentétben ne vesszek el, amikor tolmács, kísérő nélkül, utánam látogató feleségemmel elutaztam az ország egyik távoli részébe, Takacsihóba, a tűzhányóhoz. Igaz, hogy amikor a vendéglőben meg akartam sürgetni az ebédünket, nem azt mondtam, hogy sietünk, kérem, hozza az ételt, hanem azt, hogy „mi sietünk, te gyors vág/'. Mégis megértették, s így nem kellett lekésnünk az utolsó vonatot. • Tudtommal Ön az SzLKP képviselőcsoportjának tagjaként vett részt a Szlovák Nemzeti Tanács munkájában. — Még 1964-ben, a főiskolán az évfolyamvezető jött azzal, hogy az évfolyam kapott két belépési papirt, az egyiket nekem szánják. Nemet mondtam. Nagy cirkusz volt, nem dolgozhattam a klinikán, így aztán Prágába mentem dolgozni, ahol ismét igyekeztek rávenni a belépésre, sikertelenül. Úgy éreztem, kívül kell maradnom, mert rengeteg aljasság történik az emberekkel, az egész társadalommal szemben. Aztán 1979-ben vagy 80-ban a prágai intézet igazgatónője azt mondta nekem: van a társadalomnak egy vezető rétege, és ennek hatalma van. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A változás csakis belülről lehetséges, inert ha az épületen belül, magukban a falakban a téglák mozogni kezdenek, akkor az egész épület összedől. Erre beléptem. Mint párttag, mindent megtettem, sokszor irtunk, tiltakoztunk. Szerintem nagyon sok becsületes párttag volt, akiknek igenis, volt bátorságuk felemelni a szavukat, de a hatalom nem volt hajlandó odafigyelni. Volt egy csomó tiltakozás, amit a párt támogatott, én nem Írtam alá, de pártonkívüliek aláírták. Hogy most ebben a pozícióban itt ülök, tanúsítja, hogy mindig el mertem mondani a véleményemet és megtettem minden tőlem telhetőt. Aztán divattá vált visszadobni az igazolványt. Úgy véltem, erkölcsi kötelességem várni, és ha van ebben a pártban megújulási erő, tenni érte valamit, de látom, hogy nincs, s ezzel már ki is mondtam a verdiktet a jövő párttagságomat illetően. Közben képviselő lettem, rengeteg támadás ér. ha például egyik lapunkban védelmezem a tudományos életet; nem az a fontos, hogy mit mondtam, hanem az, hogy azt egy kommunista mondta. Az embernek vállalnia kell a tévedéseit is. Nem tudok beállni azok sorába, akik megfeledkeznek arról, hogy egy éve mit mondtak. Az emberek emlékezöképessége olyan, hogy ha olyasmire kell emlékezni, ami kellemetlen, mindent elfelejtenek. Persze, ez jobb is néha. Szomorú, hogy egy sereg ember, akit 1970-ben kizártak a pártból, ma úgy érzi, hogy neki az ötvenes évekhez semmi köze, holott akkor ő volt a káderes. Én akkor nem voltam a pártban, nem is zártam ki senkit. A pártvezet őségben egy csomó tehetséges ember van, akinek nincs köze az elmúlt húsz évhez, de hordják szegények a púpot a hátukon. A párt meg fog változni, de nem úgy, hogy az az én szájízemnek megfeleljen. • Hogy tekint a mostani változásokra ? — Eleve optimista ember vagyok. A szülési fájdalmak kellemetlenek, de előbb vagy utóbb megszületik a gyerek. Biztos, hogy még számtalan probléma lesz, nemzetiségi vajúdások, de végül létre kell jönnie egy konszenzusnak. Ennek konkrét hasznát mi már nem, csak a gyerekeink fogják megérni, mert nem könnyű az, ami ránk vár. VOJTEK KATALIN nő 7
