Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-07-10 / 28. szám

ö dolguk a fizetés, a miénk a munka. Kitüntetést is mindig ugyanazok kapnak. Pedig az ember elvárná az erkölcsi megbecsülést ... És egy kicsit a gondoskodást!... Szép üzemi éttermünk van, de itt a kertészeti dolgozók kevésszer ülnek asztalhoz ... Főtt ételt is csak néhanapján látunk, mert utánunk nem hozzák ki a szőlőbe, pedig száraz koszt már a torkunkon sem megy le. Tönkre megy itt nemcsak a gyomrunk, a hátgerincünk, a kezünk, a lábunk is, de az orvos sem ismeri el munkaképtelenségünket, mert azt nézi, hányat írt már ki előttünk, nem lépi-e túl a normát ... A kisgyermekes anyákat sem segítik; viszem a gyereket az orvoshoz, kérem a munkanap elismerését, mire megkérdezik; és te tegnap dolgoztál? Az időjárástól függően 160—200 napot dolgozunk le évente, pedig kellene a kereset az összes munkanapra. Januárban— februárban jó, ha három napunk van . .. Nem csoda, ha a fiatalok hátat fordítanak a mezőgazdaságnak! A dohányban huszonnégy helyett csak tizenketten vagyunk, a kertészetben húsz helyett tizenhármán. Ki fog ide jönni ennyi pénzért, ilyen munkát végezni? Mi sem akarnánk, hogy a gyerekeink kövessenek bennünket! ... Ez a munka nincs megfizetve és megbecsülve sem!

Ömlik a szó, a panasz az asszonyokból. Kérdem, miért nem mondják el mindezt a vezetőknek is. A válasz: nincs aki meghallgassa őket!

A javítóműhelyben a férfiakat kérdezem: nekik milyen gondjaik vannak? nem kell fogóval húzni belőlük sem a szót, a nevüket is megmondják. Lehet, csupán azért, mert ők elsősorban nem szövetkezeti, hanem

közérdekű gondokról beszélnek.

— A faluban csaknem mindenki kertészkedik, de még senki sem tudja, mekkora adót kell fizetni. A felvásárlás is akadozik, a primőrzöldség ára rohamosan csökken. Minden szabadidőnket a fólia alatt töltjük, a bevétel meg egyre kevesebb ... Az asszonyoknak melléküzemág kellene, hogy a kisgyermekesek itthon dolgozhassanak. A feleségem most várja a harmadik gyereket, bizony, jó lenne, ha a szövetkezetben maradhatna — Így Duchony Ferenc.

— Nagyon aggaszt minket a 26 kilométerre lévő mohi atomerőmű. A mi határunkba akarják telepíteni a hulladéktemetőt, sőt az újvári járás szemétégetőjét is. Pedig a mi földjeink jók, vétek lenne ilyen módon mérgezni a talajt!... — fordít a témán Buri Antal.

— Nincs ivóvizünk. A kutak kiszáradnak, már húsz méter mélyen is nehéz vizet találni. Ha végigmegy a falun, alig lát házat, ahol ne mélyítenék a kutat. De ha az egyik lefúr húsz méterre, a szomszédja már csak huszonkettőn talál vizet. A bősi vízerőmű teljesen elapasztja a vizünket. A falusi vízvezeték még várat magára, pedig alig három kilométerre halad tőlünk a fővezeték ... — sorolja tovább a gondokat Urbán Lajos.

— Gyerekorvos kellene a faluba, és az sem jó, hogy a szövetkezet üzemi orvosa csak két órán át rendel. Húsz évig volt a falunak orvosa, januárban nyugdíjazták, most Farnadra kell az öregeknek járni. Az óvoda befejezetlenül áll, megszűnt a támogatás, nincs rá pénz, a gyerekek maradhatnak otthon. A Jednota üzlete is úgy készül, mint a lucaszéke, az a baj, hogy ezentúl már a szövetkezet sem nagyon támogathat ilyesmit, mert nincs miből — szól közbe Balázs László.

— A fiataloknak hiányzik a mozi, a cukrászda, a kultúra, a szórakozási lehetőség. Nálunk csupán a templomban, a buszmegállón és a kocsmában találkozhatnak. Mi csak irigyelhetjük a szőgyénieket, akik már sokkal előbbre vannak — összegzi a fiatalok gondjait Csömör Gyula.

Egymás után bukkannak feslzínre a problémák. A lakosság többsége

tudja, hol a hiba,

csakhát nincs, aki tenne is valamit. Talán majd a helyhatósági választások után a falu új vezetősége — reménykednek. De ki tudja, mit hoz a holnap . . .

A műhely ajtajában Szalma Valéria

és Balázs Erzsébet, még hozzáfűzik véleményüket a hallottakhoz:

— A mi falunk lemaradt a szomszédos falvaktól. Pedig az emberek nagyon dolgosak, igyekök. Sok új ház épült, a háztartási gép, az autó sem hiányzik belőlük. Az egyén boldogul, csak a közös nem akar előbbre jutni.

Anyagiakból nincs hiány. Bármelyik udvarba lépnék be, hasonló kép fogadna, mint Szalma Ernöéknél, ahol liba, kacsa, pulyka, csirke kapirgál, hízó szuszog az ólban, kecske legelészik a kertben, és a fólia alatt már kora tavasztól terem a zöldség. A házigazda a szövetkezet takarmányozója, felesége sokéves fejönői munka után rokkantnyugdíjas. Aki becsületesen dolgozik, az meg tud élni — mondják—, a többi pedig azok dolga, akik fizetve vannak érte.

Milyen egyszerűnek tűnik innen az egész. Mindenki végezze el rendesen azt a munkát, amiért a fizetését kapja, s akkor minden rendben lesz.

Ez lenne a titok nyitja ? Vagy mégis az, amitől a sok kis egyéni boldogulás képes közösségi boldogulássá, gyarapodássá válni? Jó lenne kissé a jövőbe látni . . .

H. ZSEBIK SAROLTA

nő 4