Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-10 / 28. szám
AZ EGYÉN BOLDOGUL, CSAK A KÖZÖS... Csendesnek látszik a falu. Amolyan vihar utáni a hangulat; már kitisztult a levegő, elült a szél, megnyugodtak a kedélyek. Mindenki végzi a dolgát — falun nem lehet megállni, sőt még lazítani sem. A fólia alatt érik a paprika, paradicsom, az öntözővíz apad a kutakban, a határban gyomosodik a cukorrépa, burjánzik a szőlő. Munka van bőven, csak legyen, aki végezze. Nagyölved kétezerszáz lakosának csaknem egyharmada él a szövetkezetből, a többiek a párkányi papírgyárba, a tolmácsi gépgyár zselizi üzemébe, a lévai Levitexbe járnak munkába. A telkeken ott áll a fóliasátor, mely mind a szövetkezeti tagnak, mind az ipari munkásnak bőven biztosítja a munkaidő utáni „szórakozást". Nincs itt idő filozofálni, a világ sorsával törődni, mindenkinek megvan a maga személyes gondja-baja. A szövetkezet 260 tagja — és a 200 nyugdíjas — mezőgazdasági termelésből él. Ez külön is hangsúlyozandó, mert országszerte fehér holló az a szövetkezet, amely ipari melléküzemág nélkül is képes fenntartani magát. A nagyölvedieknek csupán egy hatfös pékségük van; csak azért, hogy saját kenyerüket egyék. Jó errefelé a föld, és az emberek is dolgosak. Munkafegyelmet, agrotechnikai határidőt betartó a szakirányítás, igy hektáronként megterem a hét tonna búza, a hat és fél tonna árpa. A szövetkezet általában 8—13 millió koronás tiszta nyereséget ért el évente. Bőven jutott belőle a gazdasági épületek felújítására, a mezei utakra, trágyatároló építésére, de sportközpontra, orvosi rendelőre, háromszáz személyes üzemi étteremre, valamint a géppark tizenhat millió koronás felújításrára is. Víg Ferenc, a szövetkezet elnöke nem kis büszkeséggel sorolja, hogy kilencéves elnökösködése alatt a szövetkezet 89 millió korona tiszta nyereséget könyvelt el, s ez idő alatt a tagságnak 105 millió korona bért fizettek ki! — Mindezt azért tudom ilyen pontosan — mondja —, mert a novemberi forradalom után a tagság által én is „megméretettem", amihez „bizonyítványt" kellett felmutatnom a gazdálkodásról. Nos, még a legnagyobb ellenségem sem mondhatja, hogy a legutóbbi évtized alatt szövetkezetünk nem gyarapodott. S persze ezzel együtt az ország is, hiszen a 89 millió tiszta nyereségből 11 millió korona földadót és 30 millió korona nyereségadót fizettünk be az államkasszába. Sajnos, községfejlesztésre vajmi keveset kaptunk vissza; a falunk legalább tizenöt évvel lemaradt a szövetkezettől. Pedig mi a községfejlesztést is támogattuk, amennyire csak lehetett... A csendes forradalom után, ahogyan ezt az elnök nevezte, minden vezetőt kicseréltek, csak öt hagyták meg. — Már úgy nézett ki, hogy én sem maradok, de a szövetkezet léte forgott kockán, komolyan kellett mérlegelni a helyzetet. A forradalom szóvivői színvonalas munkásemberek voltak, jó meggyőző politikát végeztek. A leváltott ágazatvezetök helyére nem volt könnyű jó szakembereket találni, de végül is megoldottuk a dolgot; úgy érzem, az új munkatársakkal erősödött a szövetkezet. Március elejétől nálunk már minden a maga medrében folyik, az emberek megnyugodtak. Látszólag a régi kerékvágásban halad az élet, ám a körülmények már nem ugyanazok, mint néhány évvel ezelőtt voltak. A tavaly hatályba lépett új gazdasági szabályozók nagyon megnyirbálták a szövetkezet eredményeit. Az előző évek 20—30 százalékos jövedelme helyett az év végén már csak 10-et tudtak kimutatni, s a tiszta nyereség sem lett több 4,5 millió koronánál. Ma már világosan látják, hogy a meglevő adók—elvonások mellett egyre nehezebb lesz csupán mezőgazdaságból megélni. Igaz, a legszükségesebbek és legköltségesebbek már megvannak, de éppen most kellene sort keríteni a munkakörülmények javítására. Az állattenyésztési telepen új szociális épületekre lenne szükség, és tervben volt egy rehabilitációs központ építése is. Legalább 50—60 nö részére kellene melléküzemág, hogy ne kelljen naponta eljárniuk a faluból. Csakhát ez mind olyan befektetés, melyre egyre kevesebb pénz jut... A nődolgozók foglalkoztatása egyre fájóbb pontja a szövetkezetnek. Munka lenne számukra bőven, hiszen a dohányt, a paprikát, paradicsomot, szőlőt ök művelik. Csakhát: meddig bírják még ezek az asszonyok? negyven év alatt a kapát, metszöollót, ügyesen járó kezüket nem tudták gépekkel helyettesíteni, és a közeljövőben sincs rá remény... Az évek telnek, az erő meg fogy. Egyre kevesebb a fiatal, aki vállalja ezt a munkát. Pedig a dohány, a paprika, a paradicsom, a szőlő jól jövedelmez. A szövetkezet csak akkor mondhat le róla, ha tudja mivel' helyettesíteni. Számításba jöhetne a vetőmag kukorica, a mák, a szója, melynek művelését gépekkel végezhetik. — A szövetkezetben dolgozó nőknek a szociális biztosításhoz elég ledolgozniuk a 160 munkanapot. Van, aki csupán azért tartja a tagságát, mert igy a családra, a kerti teendőkre is több ideje jut, mintha az iparban dolgozna. A jövedelmét pedig kiegészíti a kertészkedésből, a háztájiból. Aki viszont elvárná a mindennapi munkát, azzal már gondunk van — vallja be az elnök. S ezt a répaföldön az asszonyok ugyancsak megerősítik. Mielőtt elkezdenék sorolni a kifogásokat, kikötik: mind a huszonnégyen kiállnak szavaik mellett, de nevet ne Írjak, nehogy a vezetőség annak rója majd fel a szókimondást, akinek neve az újságban szerepel: Mert a vezetők nem szívesen veszik, ha az asszonyok a problémákkal állnak elő... — Aki kinyitja a száját, az mehet haza, nincs számára munka. Nem mindenki dolgozhat normára, órabérben pedig nem lehet keresni. .. Jobban oda kellene figyelni a munkaelosztásra, szervezésre, akkor nem lenne annyi panasz ... Reggel megígérik a százhúsz koronás keresetet, de estére nyolcvan lész belőle ... Vágjuk a cirkot, kérdezzük, mi jár érte, ám felelet helyett azt kapjuk: az nő 3