Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-07-03 / 27. szám

»> szülőt megkérdezni, beleegyezik-e abba, hogy a gyerekeket nevelőszülői gondozás­ba helyezzük. Ezt bármikor megtehetjük, ha már kénytelenek voltunk elrendelni az állami gondozást. Az pedig semmi esetre sera állt érdekünkben, hogy elszakítsuk őket az apjuktól. De nem tehettünk mást... Úgy kezdődött, hogy az apa számtalan­szor panaszt emelt a feleségére. Elment még a minisztériumba is, magával vitte a két gyermeket. Panaszlevelein kívül birto­kunkban volt még a gyermekorvos jelenté­se is, csak ezután kezdtünk el foglalkozni a gyerekek ügyével. Látogatni kezdtem őket. Jártam náluk vagy harmincszor. A nap bármely órájában érkeztem, Jakab úr min­dig ittas volt. Kétszer-háromszor találtam náluk meglehetősen kétes társaságot is, fiatalkorúakat és vietnamiakat, akik az üveg mellett vidáman beszélgettek — este nyolckor, amikor ugyanabban a szobában már aludniuk kellett volna a gyerekeknek. Napközben egyébként mindig csak az apa tartózkodott otthon velük. Amikor az anyát hosszabb ideig nem találtam otthon, ke­resni kezdtük öt. Egy este a Kristályban akadtunk rá (kocsma Komáromban — a szerk.), s miután kihívattam, megmondtam neki, hogy ha ez így megy tovább, a gyere­keket intézetbe visszük. Azt felelte: „Jó is lesz, ha Ógyallán lesznek." Honnét tud erről a helyről? — kérdeztem. Kiderült, hogy a Pálffyné, akivel a kocsmában üldö­gélt, már mesélt neki róla, mert az ő gyerekei ott vannak. Egy förtelmes munkásszálláson laktak. Rettenetesen nézett ki az a szoba! Ha látta volna azt a piszkos ágyneműt, amelyben a gyerekek aludtak! Az apa gondoskodott ugyan róluk a maga módján, ami abból állt, hogy otthon volt velük és főzött nekik. Katarina Grasslová, a Komáromi Jnb család- és gyermekvédelmi osztályának munkatársa: — Mi nem rendelkezünk lakásokkal, te­hát ilyen értelemben nem tudunk segíteni. Ez az egész intézményrendszer nincs meg­felelően átgondolva. De ha csak lakásprob­lémáról lenne szó, a dolog előbb-utóbb bizonyára megoldódna. Csakhogy ezalatt telik az idő, gyermekkor csak egy van, s a szülők életmódjára, erkölcsi magatar­tására nincs mentség! A nagymama laká­sát ismerem, rendes hely. Egyszer még nekem mondta, hogy ha nem lenne mun­­kaviszonban, magához venné őket, de így nem teheti. Három hónapig feléjük sem nézett, amíg Ógyallán voltak. Ne haragud­jon a világ, miféle nagyszülői szeretet ez?! De ha csak egy fél szóval említette volna, hogy „most nem tehetem, de ekkor és ekkor magamhoz veszem őket", dehogy adtuk volna ki a gyerekeket Pozsonyba! Az apáról tudtuk, hogy a körülményei időköz­ben mit sem változtak, ezért úgy látszott, hogy az intézeti nevelést a két kicsf sem kerülheti el, s még jó érzés is volt a számomra, hogy a pótcsaládban biztosítva lesz a jövőjük, felnőtt korukig egy he­lyen ... Az, hogy magyar iskolába szeret­nék őket adni, januárig fel sem merült. A szülőnek ugyan joga van beleszólni, milyen tanítási nyelvű iskolába járjon a gyerek, de mi nem vagyunk kötelesek ezt figyelembe venni, hiszen a legtöbb szülő elfogadja, hogy a gyerekeit az állam neveli, és fokoza­tosan elmaradozik. Akkor pedig azé a fele­lősség a gyerekek művelődését illetően is, aki velük él és neveli őket. Érdekes módon abba mindenki belenyugodott, hogy a gye­rekek Ógyallán vannak, de amikor tulajdon­képpen sokkal jobb körülmények közé, családba kerültek, az lett a probléma, hogy ez a család történetesen szlovák. Magyar családba nem adhattuk őket, ha egyszer a járásban nincs nyilvántartva olyan házas­pár, aki gyerekeket vállalna. Az egyetlen ilyen — egyébként nagyon sikeres — intéz­ményünk telitett. Alica Balková, az ógyallai gyermek­­menhely vezetője: — Nekünk is nehéz volt megválni Ri­­chardtól és Denisától. Rendkívül aranyos, szófogadó, okos gyerekek voltak, mond­hatnám, a kedvenceink. De még örültünk is, hogy nem gyermekotthonba kerülnek, hanem jobb helyre, sokkal jobb életkörül­mények közé, mint amilyeneket akár mi tudtunk volna nekik biztosítani. Ami pedig elhelyezésük időpontját illeti, komáromi feletteseim engem is csak az utolsó pillanatban értesítettek erről. Az életükben bekövetkező változásra felkészítettük őket. Amikor elmentek, nem volt semmiféle jelenet, senki sem sirt. Ha az apa ezt állítja, nem mond igazat. A látogatási napló sem tűnt el, ezt meg sem engedhetnénk magunknak, hiszen ez szolgál bizonyítékként a bírósági tárgyalá­sokon. Jakab úr gyakran járt itt ittas állapot­ban. Sőt, képes volt igy biciklizni vinni a gyerekeket. Nem voltak gátlásai. Az ebéd­lőben nyugodtan felbontott magának egy üveg sört, rágyújtott, ezt akár a személy-Az apa, Jakab Az anya, Ja- László kab Mária \7 A nagymama. Mészáros Aranka Prikter László felvételei zet is tanúsíthatja. (Megkérdeztük a szaká­csot, Uzsák Attilát, aki szemtanúként ugyanezt állította — a szerk.) ennek ellené­re nekem még szimpatikus is volt, hogy minden áldott hétvégén eljött a gyerekek­hez, de nemcsak szombaton, hanem va­sárnap is. Tehát nemcsak a lelkiismerete megnyugtatása végett, mint annyian. A nagymamát egyetlen januári találko­zásunk óta ismerem, akkor hirtelen nagy érdeklődést tanúsított a gyerekek iránt. Először sértegetett, követelőzött, azután az érzelmeimre próbált hatni. Az ilyen viselkedés nem lehet őszinte. Normális körülmények között lehet egy nagymamá­nak akármilyen gondja, nem feledkezik meg hónapokra az unokáiról. Az az egy óra látogatási idő nem vág földhöz senkit. Az anya egyáltalán nem érdeklődik a kicsik iránt, az apánál pedig, sajnos, min­dig az alkohol győz. A gyerekek annak idején megszokták az otthoni környezetü­ket, bizonyára olyannak hitték a normális családik életet. Itt is jól érezték magukat. Igen, nekem a legkellemetlenebb, hogy le kellett vágatnunk Deniska szép haját. Az egészségügyi nővér rendelte el, mert ha behoztak hozzánk egy-egy újabb elha­nyagolt gyereket, a kislány mindig meg­­tetvesedett. Nem tehetett róla ... Pedig mennyit kezeltük, vegyszereztük, fésültük a hajacskáját, de a kellemetlen élősködők minduntalan visszatértek. Nem tehettünk mást. AZ ÉHSÉGSZTRÁJK ELMARAD ... Az apa: Márciusban még nem voltam testileg és lelkileg megfelelően felkészülve az éhségsztrájkra. De meg fogom tenni, ha erre szükség lesz ... A bíróságtól most kértem, hogy ítéljék nekem a gyerekeket. Ezt a kérésemet visszavonom, mivel csak jelezni kívántam a bíróságnak, hogy ké­sőbb magamhoz akarom majd őket venni. A nagymama: Én nem védem a lányo­mat, mert vannak hibái. Elzüllött, ez az igazság. Azt sajnos nem említettem a bíróságon, de ha lesz kerületi tárgyalás, akkor megemlítem, hogy Marit húszéves korában autóbaleset érte, komoly agyráz­kódást szenvedett. A füle folyik azóta is, a karjai meg végig fölsebzettek, állandóan fölmetéli az ereit, öngyilkos akar lenni. Orvosi igazolása is van arról, hogy „psi­­chicky nepritomná" (lélekben nincs jelen). Nekem az a véleményem, hogy az ilyen szerencsétleneken segíteni kell, nem pe­dig így bánni velük. Én ezt nem hagyom ennyiben. Hogy én ne tudnék fölnevelni két gyereket a két­szobás lakásban? Hát ez enyéimet is föl­neveltem. És fölnöttek! Pedig egyedül ne­veltem őket, húsz éve elváltam. Hány nagymama neveli a világon az unokáját! És nem kell hozzá bírósági tárgyalás! A hirt, hogy a Komáromi Járási bíró­ság május 11 -én a nagymamának. Mé­száros Arankának ítélte oda a gyereke­ket, a véletlen folytán magam vittel el Skrovánekékhez. A gyerekek még óvodá­ban voltak. Skrovánková éppen sietett, igy csak az utcán váltahattunk néhány szót, amíg egy darabon elkísértem. A hirt önu­ralommal fogadta! „Mit tehetünk? Ez van." Pár pillanat múlva azonban könny szökött a szemébe. „Én csak a gyereke­ket sajnálom, mert szegénykék végül mégiscsak intézetben fognak kiköt­ni ..." — mondta szomorúan. Néhány nap múlva megtudtam, hogy a két gyermekvédelmi osztály a bírósá­gi döntést megfellebbezte. A „SZOCIÁLIS" PÓKHÁLÓBAN GYE­REKEK VERGŐDNEK: RICHÁRD ÉS DE­­NISZA. A HÁLÓ „ÚJRATERMELŐDIK". A PÓK, MINT TUDJUK, A MUNKÁT MINDIG ÚJRAKEZDI ... HARASZTI ILDIKÓ nő 4

Next

/
Thumbnails
Contents