Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-07-03 / 27. szám

MEGIJEDEK,

HA ELLENSÉGET

LÁTNAK BENNEM

■ V

M

f

»

v

■5 '

tam S 9yal

ez borítói£? aktuális h áttam. ^ern is t.L P^oíí. cs»eoton le, 4 "i/nap a °S s*erelrr)ePr.e9' Éva ! tban^ra9apGrbeteis^ lett.

_ *0 ^ene.

^serirodét

ba” váraZ ^betei s„ m le*t. / óráík Porte^ket

*arn- még ö.fT irtunk rrcsarn°k- / a tUrnékon ?*él9ettünk

hls*en nen,t0*Ójébe sem*' Gond°l- / í hétköznán k,°ncerteker, ,Neot°n

5feW«9. évtl?ek*t*!.o£''‘0k- l

1

— Úgy tudom, annak idején orvos szerettél volna lenni. . .

— Tényleg ez volt a tervem. Inkább a szüleim álma volt, hogy legyen a családban egy diplomás ember. Igyekeztek is ehhez megfelelő körülményeket teremteni, holott meglehetősen szegény gyerek voltam. Nem akarok mégsem panaszkodni. Jó látni, hogy anyuék az idők során egyre jobban éltek. Apám is rengeteget dolgozott, mára szépen helyrejöttek.

— Miképp lettél azután énekesnő ?

— Az általános iskolában még semmi bajom nem volt. A gimnáziumban, elkezdett birizgálni az élet. Volt a suli mellett egy ifjúsági klub, ahol összebarátkoztam a zenekarral. Olykor-olykor felmentem egy kicsit énekelni a színpadra. Nagyon tetszett a dolog, de igazából soha nem volt bátorságom arra gondolni, hogy ebből egyszer majd megélek.

— Nővéred mit szólt mindehhez?

— Mindig sajnálkozva nézte az én csetléseimet-botlásaimat a színpadon. Úgy igazán nem értette, miért nem vagyok tisztességes munkás. Tizenkét év van közöttünk. Tudod, korán férjhez ment, családja lett. Teljesen másfajta életet élt, mint én.

— Szüleid hogy vélekedtek?

— Egyetlen szerencsém, hogy anyám mindig színpadimádó ember voK- Még mostanában is imádja a társaságot. Ő istápolta az álmaimat. Emlékszem, amikor a belvárosban az egyik kaputól a másikig kerestük az énekesnőt, aki majd tanít énekelni, hogy magam is énekesnő lehessek. Emlékszem arra is, hogy anyám takargatta dolgaimat az apu előtt, aki hallani sem akart ilyen léha dolgokról.

— Mikor élted meg legelső sikereidet ?

— Másodikos gimnazista voltam, amikor már tetszett, hogy tapsolnak, ha

énekelek. Hetvenkettőben volt egy Ki Mit Tud. Akkor már jártam korrepetitorhoz, és ott összejöttünk Babits Marcellával meg Fábián Évával. Hoffman Dönci bácsi, az énektanár átdolgozott nekünk néhány olasz meg magyar slágert, és azokat énekeltük vokálban mint Kócbabák.

— Mely éveidre gondolsz vissza legszívesebben ?

— Mindig úgy éreztem, hogy nem vágyom vissza a korábbi évekbe. Hiszen minden következő évben mindig volt valami nagyon jó. Soha nem akartam ismét iskolás lenni, vagy újra elindulni a pályán. Esetleg megint Japánba menni, mert tudtam, hogy majd jövőre is megyünk, Meg azt is, hogy Péter (Erdős Péter, a szerk.) majd kitalálja, miképp lesz minden oké. Mondjuk úgy, hogy nyolcvantól kezdve idáig felhőtlen volt az ügyünk. Erre a tíz esztendőre szívesen emlékszem.

— Mennyire voltak a tieid Hatvani Emesének, a Neoton szövegírójának gondolatai?

— Sohanem beszélgettünk egy-egy dalszövegről. Nekem tetszettek a dolgai. Talán egy dal akadt, melynél vettem a bátorságot és azt mondtam, ezt ne. Arról szólt, hogy egy lányt cserbenhagyott egy fiú, terhes lett, és most ott áll a repülőtéren és a fiú egyre csak nem tér vissza. Ez nekem nem áll jól. Nem szeretném, ha ilyennek látnának. Az „egy kis nyugalmat" című számot közösen irtuk. Péter nagy részt vállalt belőle, tulajdonképpen az ő ötlete volt. Tényleg úgy éreztem, nekem Íródott.

— Azóta magad is írsz dalszövegeket . . .

— Szólólemezeim szövegét azelőtt, mikor még élt, ketten irtuk Péterrel. Mondta, hogy készítsek olyan szöveget egy számhoz, amely jól énekelhető. Erre az alapanyagra raktuk rá közösen az ötleteit, fordulatait. Mindig bátorított, de megmondta azt is, ha valamely ötletem nem tetszett neki.

— Mondd, miből meríted a Csepregi-hatást? Hogy az embereket kellemes érzés keríti hatalmába, ha meghallják a hangod, ha meglátnak . . .

— Ezt most hallom először. Nagyon örülök, ha így van.

— Szóval: az ars poétikádra lennék kíváncsi...

— Nagyon szeretem az embereket. Megijedek, ha ellenséget látnak bennem. Bár Péter sokszor mondta, hogy egy embernek minősítése az is, hogy milyen ellenségei vannak, nem tudom elviselni az ellenségeket. Péter mellett burokban éltem, kemény pajzs volt körülöttem. Azzal, hogy mi tizenhárom évig éltünk együtt, megtanított, hogy kell bánni az emberekkel. Ő is szerette a rajongókat. Nem vette rossz néven, ha bejöttek az irodába, és ellepték az Íróasztalokat. Sok ellensége volt, de aki egy mondatot beszélt vele, rögtön észrevehette, milyen ember valójában.

— Van egy cikis kérdésem, amely úgy szól. hogy miképp sorolható Tokió meg Szöul és mondjuk Róma mellé Perbete. ..

— A színpad mindenütt színpad. Sohasem adtam oda magam olyan ügyekhez. melyek számomra nem voltak fontosak. Perbete, az itteni fellépés legalább olyan fontos, mint a YAMAHA fesztivál, a maga módján. A színpad egy külön világ, itt nincsenek országhatárok. Ha jó a produkció — szeretik az emberek, ha meg rossz — akkor nem.

— Tulajdonképpen azért tereltem erre a szót. hogy megtudjam, mi a véleményed a nemzetiségekről?

— Most nagyon nehéz helyzetben vannak, talán egyre nehezebb nekik. Rettentő kesetüséggel hallom a híreket mindenhonnan. Mik történnek mostanában?! Magyar embereknek abból erednek problémáik, hogy használhatják-e a nyelvüket, vagy sem. Reménykedem, hogy az emberi jóérzés egy varázsütésre határt szab és megoldja a dolgokat. Mi szívesen jövünk. De azt nem szeretnénk, hogy egy-egy külföldi utunk alkalmából valamiféle problémát okozzunk. Tudom, hogy a környező országokban, mint egy falat kenyérre, oly szükség van a magyar nyelvű szórakoztatásra. Nem akarjuk, hogy ezzel alkalmat adjunk újabb konfliktusokra. Mert az senkinek sem lenne jó.

Arról is beszéltünk, hogy ... Bizony sok mindenről, Éva bájos közvetlenséggel válaszolt. Elmondta, hogy miután a közelmúltban feloszlott a Neoton Família, Végvári Ádámmal, a kórusénekesnőkkel és új zenészekkel létrehozták az Évaneotont. Mikor e sorok megjelennek, éppen országos turnéjuk zajlik. Már megjelent első nagylemezük, a Kalapot fel!

Lehet, hogy ennek a borítóját is naponta nézegeti egy kis srác, valahol. Azután meg vele álmodik.

Mint egykor jómagam. Beszélgetett: BÁRÁNY JÁNOS Prikler László felvételei

r»ő 5