Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-19 / 25. szám
EUBOS JURÍK Derengő fény az alagútban ... Akárcsak most is: kicsoszogtam a rendelőből, és az volt az érzésem, mintha egy zsák gabonát cipelnék a vállamon. A fejemben ventillátor zúgott, a gyomromban bányakombájnok dübörögtek, a beleimben meg nehéz krokodilok mászkáltak. Odakint kissé jobban érzem magamat : a szél enyhíti a fájdalmamat. A két lábam elvisz a hasas kocsimhoz, a kezem megragadja a fogantyút és Én- Agyammal elindulunk vissza a Mezőutcai lakókocsiba. A járás fellazítja az egész testemet, csakhogy a sarok mögött egy ólomnehéz súlygolyó vár lesben rám, hogy fejbe kólintson. Lásd, az egész rosszullétem csak este múlik el, miután lefekszem: éjfélkor a fiammal fogok álmodni. Fojtogatni fog a félelem, kiver a verejték, tán még be is vizelek. A Mező utca felé még útbaesik két konténer. Az elsőben nincs semmi érdekes. de a másodikban találok egy spárgával bekötött, fekete műanyag tasakot, egy takaros csomagot. Egy ilyen igelittáska mindig jól jön: belecsomagolhatom a tízóraimat vagy belerakhatom a kenyeret, hogy ne száradjon ki. A csomagocskát rögtön kiemeltem a konténerből, egy kicsit megtisztítottam a rátapast krumplihéjtól, és bedobtam a kocsiba. Elindultam. Miután tettem néhány lépést, az kezdett motoszkálni a fejemben, hogy miért van a tasak bekötve. Lehet, hogy hagytak benne valamit, suhant át az agyamon. Kiemeltem a tasakot a kocsiból és ahogy mérlegelve megemelgettem, éreztem, hogy valamilyen puha, engedelmes anyag van benne. Rögtön az jutott eszembe, hogy valamilyen romlott hús lehet benne, tele kukaccal. Néha szoktam egy-egy húsdarabot találni, amiről a gazdasszony megfeledkezett és aztán egyszerűen kidobta a szemétbe; az ilyen hús egy-kettőre tele lesz utálatos fehér kukaccal, ami hamarosan ellepi az egész konténert. Ha tényleg hús van a csomagban, akkor inkább eldobom. A kíváncsiság nem hagyott békén. A tasak elég nehéz volt, először arra gondoltam, hogy valamilyen ócska ruha vagy cipő van benne. A magamféle sohasem tudhatja, hogy mivel lepik meg a polgártársai. Letelepedtem a járdaszegélyre, és a csomagot oda tettem magam mellé. Úgy is meg kell egy kicsit pihennem, mert az eiidegenült testem megint ellenkezik, és az Én-Agyammal nem tudunk mit kezdeni vele. Ülök és akarvaakaratlan figyelem a fájdalmat, mely a zsigereimben randalírozik. Hirtelen úgy rémlik nekem, mintha lépteket hallanék. dong az úttest: alighanem manifesztálni mennek az emberek, hogy az újságoknak legyen miről írniuk. De nem; egy teherautó közeledett felém, robogott el mellettem az utcán, fekete füstgomolyagot csapva az arcomba. A léptek zaja megszűnt. A zsineget alaposan rácsomózták a tasak szájára, az én ujjaim pedig bénák, ügyetlenek, hiába próbálom kibogozni a csomót; letöredeznek a körmeim, ropognak a csontok az ujjaimban. Kezdem elveszteni a türelmemet, már mennék is, csak valahogy a lábam nem hallgat rám. Ülök. Azután mégiscsak sikerül kioldanom egy bogot és a csomó egyszerre engedelmeskedik. Minden érdeklődés nélkül oldozom ki a zsineget, de hirtelen az igelit egyik sarka elszakad, és alatta fehéren megvillan valami. Mégiscsak jól sejtettem — hús; várom, hogy mikor jelennek meg a kukacok, és készen állok rá. hogy bármelyik pillanatban viszolyogva hátrahőköljek. — A tasakot végre kinyitottam és iszonyattal visszahőköltem, felkiáltottam, megdermedtem, meg né múltam. Rettentően felkor - bácsolódott a vérem, és örvényleni kezdett, zuhogva tódult az agyamba, és mint amikor átszakad a gát, úgy zúdult a szívkamráimba, magasra pumpálva benne a nyomást. Abban a pillanatban milliárdnyi sejtre hulltam szét, és a szemem nyolcszögű prizmán át bámul előre: az igeiittasakon egy összezsugorodott gyermektestecske fekszik. A ritka hajacskája összetapadva. A bőrére rászáradva a vér, bűzlik a vizelettől meg a nyálkától. Fiúcska a csöppség, aprócska mogyorója össze van préselödve a lábacskái közt, a két keze szorosan a teste mellett a két oldalán vöröses csík — a bevágódott spárga helye. Ámulatba esve nézem a „talált tárgyat" és a fejem teljesen üres — nem bír semmilyen parancsot adni, sem gondolkodni, olyan, akár egy üres dob, amelyben visszhangzanak a tompa ütések. Ámde egyszerre csak — micsoda borzalom — a kicsi testecske megmozdul, a tasak zizzen egyet. Rémületemben csak egyetlen gondolat hasit bele a fejembe, hogy már a pici test is biztosan tele van kukaccal, (vagy csak a szél zizegtette volna meg a tasakot ?, és már oszlásnak indult; ám a kezecske váratlanul helyet változtat, a két lábacskája megremeg, görcs fut át a testén. Él! (Él?) Két ujjammal belecsipek a kis hasába, majd megfogom és meghúzom a lábát: a testen csakugyan kitapintható a pulzus. A pici mellkas szabálytalanul fől-le mozog, néhányszor megrándul a két szemhéj. És az én dob-fejem egyszerre tele lesz impulzusokkal, az öreg lábam, mely máskor azt gondol és tesz, amit akar, most riadót fúj: a testem minden sejtje készenlétben áll. A szűkös lakásom csak néhány méterre van ide, így hát sietek haza. Az igelittasakot a fiúcskával betettem a kocsimba a szemét tetejére. Rohanok, majdhogy nem szaladok, szinte kotyognak a belső részeim. Noha nem kellett messzire mennem, a régi bérház küszöbére érve kiver a veríték, és a tüdőm hörögve sípol. Miközben előkotrom zsebemből a kulcsomat és kinyitom a lakást, s a pici testet leteszem a dunna tetejére, csúful reszket a kezem. Nem vagyok képes uralkodni magamon, kénytelen vagyok megállni, kifújni magamat és megnyugtatni bolondul lüktető ereimet. Csak egy idő múlva vagyok képes cselekedni. Először is meg kell etetni a szerencsétlen csecsemőt. De mivel? Eszembe jut, hogy az előszoba egyik sarkában ott áll a csikós tálka a macskáknak szánt tejjel. A tejet meg kéne melegíteni, tán még fel is forralni, de arra most nincs idő. Igencsak furcsán érzem magam. A fiúcska most valahogy nem mozog, egészen elernyedt, már talán nem is él. A bal kezemmel felemeltem a fejecskéjét, és megpróbáltam a tálkából egyenesen a szájába tölteni a tejet. Teljesen hiábavaló próbálkozás; a tej ráömlik az állacskájára és mind befolyik a nyakába. Hirtelen mi mást tehettem volna, belemártottam a kisujjamat a tejbe, szétfeszítettem a két kicsi ajkát és az ujjamat beledugtam a szájába. Ez is fölösleges: a fejecskéje így felemelve ide-oda billeg, a teste merev és hideg. Feladom a dolgot. Nicsak! A fiúcska rándult egyet és éreztem, hogy az ajkacskái összehúzódnak a kihúzott ujjam nyomában. Szívd! Cuclizik. Iszik. Gyorsan belemártottam a kisujjamat a tejbe, és újra beledugtam a szájába. És nézze meg az ember: a csöppség ajkával tapogatni kezdte az ujjamat és néhány szopó mozdulatot tett. Újra meg újra belemártottam az ujjamat a tejbe és cseppenként töltögettem pici testébe. Úgy rémlett, hogy a fiúcska nemsokára úgy-ahogy jóllakott, váratlanul abbahagyta a cuclizást, és a torkából kétségbeesett bőgés tört fel. Rémülten összerezzentem. De nyomban meg is könnyebbültem: sir-rí, bőg, ordít — tehát él, és a legrosszabbon talán már túl van. Egyszerre minden összefutott a szemem előtt: visszatekintettem a múltba. az emlékezetem szövete megfeszült és a rétegeire lassanként potyogni kezdtek emlékeim első cseppjei. Hát persze, pontosan így hozták nekem is megmutatni a fiamat, amikor kibújt az anyjából. Be volt bugyolálvá egy kisebbfajta lepedőbe, és éktelenül bömbölt. Csak a feje látszott ki a lepedőből, az arcocskáján még ott voltak a vérnyomok. Akkor még nem tudtam, hogy a feleségem halott. Most mintha visszatért volna a fiam: sir és én épp olyan tanácstalan vagyok, mint akkor. Végképp nem tudom. mitévő legyek, majd megfulladok a szorongástól. Akkor, a háború idején is tanácstalan voltam, amikor véresen, holtra verve hazahozták a fiamat. Kamasz legényke volt, még csaknem gyermek; az ereiből szemem láttára csörgedezett ki az élet. Meleg vízzel mosogattam az arcát, de már tudtam, hogy amit csinálok, nem egyéb, mint hogy fájdalommal telten leemelem öt a keresztfáról : a kezem között halt meg. A csecsemő szivtépő sírása visszahozott a jelenbe; elhatároztam, hogy vizet melegítek, és a fiúcskát egy kicsit megmosom, azután elviszem a pufók nővérkének a kórházba, hogy valamit csináljanak vele. Rögtön fel is tettem egy fazék vizet, a szekrényből elökotortam egy régi flanelinget és megfelelő darabokra téptem. Amikor már kellemesen langyos volt a víz, belemártottam egy rongydarabot és a kisfiút óvatosan a bal tenyeremre fektettem. Úgy üvöltött, ákár egy páviánkölyök. Letörölgettem az arcát, a kis testét, a kezét és a lábát, majd hasra fektettem, és a hátát is tisztára mostam. Azután a legjobb törülközőmmel szárazra törülgettem, és hogy meg ne fázzon, begöngyölgettem az ingcafatokba. Végül mint egy drága kristályholmit, vigyázva lefektettem az ágyamba, és gondosan betakargattam a dunyhával. Abbahagyta a sírást és úgy rémlett, hogy nemsokára el is aludt. Az én fiam is elaludt, mielőtt meghalt volna. Akkor azt gondoltam, hogy az alvás megerősíti egy kicsit és magához tér. Rövidke időre kinyitotta a szemét, de már hiába nézett rám, nem látott: megpróbált elmosolyodni, de egy-két pillanat múlva félrebillent a feje, és nem mozdult többé. De most gyerünk minél előbb a kórházba: a fiúcskát ráfektettem a párnára, és kivittem a szeméthordó kézikocsimba. Megragadtam a fogantyút és el akartam indulni, csakhogy a kéz- meg a lábizmaim olyan merevek és kemények voltak, akár a hajókötél. Egyszeriben elhagyott minden erőm. Leültem a járnö 14
