Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-19 / 25. szám
daszegétyre a kocsim mellé, és megpróbáltam úrrá lenni az idegsejtjeimen. Az énemtől elidegenedett testem ekitasítólag viselkedett, nem vett tudomást a helyzet sürgető voltáról, csúful cserbenhagyta, elárulta az Én-Agyamat. Ismét sietős lábdobogást hallottam, közömbös lépteket, mintha valakik csapatostul szaladtak volna megmenteni a világot; sejtelmük sem volt róla. hogy a szemetes kocsiban Az fekszik, akit a káosz nemzett, aki a szemétből lett és azért jött. hogy rendet teremtsen. Eszembe jutott, hogy mesebeli majdani igazságtevő királyfiakra is így bukkantak rá, krumpliskosarakban vagy sorsukra hagyott lélekvesztökön a vizen, miután kitették őket. Sőt, ami azt illeti, az ószövetségi Mózes származása is eléggé bizonytalan és titokzatos. Ám az elmélkedés nemigen segített: nem bírtam megmozdulni. Egy újabb adag inzulinra volt szükségem, mert különben itt maradok ülve és az ereimbe befészkelik magukat a kukacok. A helyemet, akárcsak dagálykor a partot, újra meg újra gyengeséget okozó hőhullámok öntötték el és a tehetetlenség béklyójába verték az egész lényemet, lefelé ömlöttek. úgy zúdultak a fejem búbjáról a lábam felé, akár valami fékeveszett vasúti szerelvény, és a lábujjaimon keresztül távoztak belőlem. A nyelvem megdagadt, és az volt az érzésem, mintha a számat teletömték volna egy durva rongycsomóval, a csuklómra meg a bokámra pedig nedves homokkal töltött zsákot kötöttek volna. A szemem meg úgy égett, mintha egy láthatatlan kéz vitriollal arcon öntött volna. Éreztem. hogy az orrom is elkezdett folyni. Így ültem ott magamba roskadva, és fejemben a nyomás édes álmosság, le-lecsukódott a szemem, és a fájdalom fokozatosan eltűnt a testemből: helyére vattacukor-csomók tolultak. Azért jól éreztem magam: az énemtől elidegenült testem nem tanúsított tovább ellenállást. Nem tudom, hogy mindezt álmodtam-e vagy egy másnapi eset volt-e az egész; valaki oldalba rúgott a cipője orrával, és tompán, mintha a víz alól jönne, egy hangot is hallottam: „Szégyellhetnéd magad, te részeg vénség, nahát, igy leszopni magát..." Félrebuktam. fejemet beleverve a mellettem álló fa törzsébe, mely véresre horzsolta a bőrömet a halántékom fölött. Az ütésre egyszeriben felocsúdtam; éles, átható fájdalmat éreztem, kitapogattam a sebet, és az ujjhegyeimen szétmázolódott, ragacsos vért pillantottam meg. A fejemet mintha villamostűkkel döfködték volna tele, melyek belefúródtak egészen az agyam közepébe, a legtitokzatosabb rejtekhelyre, az idegek istenének birodalmába. Olyannyira sugárzó és mindent átható volt a fájdalmam, hogy nem is éreztem — magam voltam a Fájdalom. Az énemtől elidegenült testem felemelkedett. hogy elindul, s Én vele tartottam. Együtt toltuk a szemeteskocsimat a kórházba. Nem tudtam, hogy a kisfiú él-e még, hogy szülőanya vagyok-e vagy szanitéc. Időnként megfeledkeztem róla, hogy tulajdonképpen miért és hova baktatok, hogy bőrömön, fizikai mivottom csomagján kivüt mit is viszek, ám ez végképp nem volt fontos. Mentem és ez volt az egésznek az értelme. Az volt az érzésem, hogy egész életem folyamán így lépkedek, vonszolom szükségszerű terhe met. a hasas kocsit, melyben fontos üzenetet viszek, ami mi egyéb volna, mint — szemét. Leparkoltam a kórház előtt, és megtapogattam a vánkost a fiúcskával. Semmi mást nem láttam, csak egy keskeny, hosszú alagutat, ragyogó fénnyel a végén. Teljesen vaktában haladtam, ismertem az utat. Elcsoszogtam a porta előtt, a tükörsima kőkockákon, és két oldalról a csempéken visszaverődő tükörképemtől kísérve haladtam előre. A váróban senki sem ült, a műbőrrel bevont lócákon üleplenyomatok sötétlettek. Szorosan odaálltam a rendelő ajtaja elé (a két kezem elvégre foglalt volt), és finoman belerúgtam az ajtóba. Majdhogynem elestem. Tudtam, hogy nem bírom ki sokáig. Még egyszer belerúgtam, de az ajtó csak nem nyílt ki. A két karom egyre lejjebb csúszott, s a térdemben a csuklók lassanként meglazultak, mint a csavarok, melyeket nem húztak be rendesen. A fejemben megint dobok dübörögtek, és az alagút végén a fény ragyogóan áttetsző volt: valaki jött velem szemben. Még egyszer belerúgtam a fehér deszkába, és az ajtó hirtelen kicsapódott. — Süket nagyapó! — rontott nekem a nővérke — hát meghibbant maga?! A kezébe nyomtam a vánkost a fiúcskával, és inkább csak sejtettem, mint láttam, hogyan képed el az ijedtségtől, a döbbenettől, az iszonyattól. Nem tudom, hogy elvette-e tőlem a gyereket, mivelhogy az ólomnehéz súly ottmaradt a karjaimban. Magam se tudom hogyan, kitántorogtam az épületből. a fának támaszkodom, a földön ülök, és a kezemben maradt súly húz lefelé, a fa gyökereihez. Már a hátam is egészen meggörnyedt, és lassanként belesüppedek, mintegy belenövök a földbe. A lábujjaim kicsíráznak. Egyszerre vagyok nehéz is meg könnyű is. Rengeteg láb dobog körülöttem, átlépnek rajtam, egyre sokasodnak a lábak. Mindenki a tüntetésre siet, hogy megakadályozzák a Rosszat. A siető lábak túlharsognak: „Ejnye, nagyapó! Te részeg disznó! Nahát!... így beszívni!..." Az alagút egyszerre elkezd tágulni, és a fény meglágyul. Egészében véve kellemesen érzem magam, ahogy lépkedek, csak a szemem tapad le valahogy folyton. Eltart egy ideig, míg ezt megszokom. Látom, hogy önmagámmal szemben lépkedek, és az alagút közepén találkozunk egymással. Kézen fogjuk egymást, és együtt megyünk tovább, arrafelé, ahonnét jöttem. Úgy hiszem, hogy lesz irat mondanunk egymásnak. nö is KÖVESD! JÁNOS FORDÍTÁSA SZABÓ OTTÓ ILLUSZTRÁCIÓJA
