Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-06-12 / 24. szám

ember kinyújtott karral tartja a kagylót, s még úgy is hasogat a dobhártyája ... Nos, én a beat-nemzedék utóvédjéhez tarto­zom. az üvöltés több fajtáját ismerem — a múltból is. s elmondhatom: hallottam az elmúlt hónapban „demokratikusan" kooptált, ifjú ma­gyar szövetségi „honatya" urat üvötteni így — velem, merthogy merészel önálló véleményem lenni és az nem egyezik az ő mozgalma vélemé­nyével ... Legszebb igéiket soroltam neki vi­szonzásul, hogy demokráciát akarok, toleranciát hirdetek, közmegegyezést, elfogadom a mások másságát és más véleményét, csak egyet nem teszek meg soha: nem a kabáthajtókára tűzött jelvény alapján ítélem meg, ki a jó ember és kit kell sárba taposni. Egyáltalán: miért kell bárkit is sárba taposni? Hathetes üvöltés közepette tedübörögtek a kampány hernyótalpasai. De én még mindig émelygek a rágalmaktól, a mocskotódásoktól, a lakájszellem „szép" példáitól... Politika és eti­ka? A hatalom holdudvarában furcsa tánc járja, furcsa mandátumtánc, az „oszdd meg és ural­kodj" nótájára ... (régi betegségünk!) A koreog­ráfia szerint pedig: mindenki lépik egyet. „Ha nekem van egy nacionalista pártom, állíts ki te is egyet, és kiáltsuk együtt: le a nacionalizmus­sal... Az igazán bagatell, hogy nemzeti színek­ben mi pompázunk, a hogy a mi jelszavunk, hogy „aki x/y nemzetiségű, az ránk szavaz" ... Mondtam, a beat-nemzedék utóvédjéhez tar­tozom, az elveszett generáció tagjai közé'. Sok furcsaságot megértem már. Még azt is, hogy volt egyszer egy híres levél, melyet köznyelven úgy emlegettünk csak: >rA rablók levele a tyúktolva­jokhoz", s arról szólt, hogyan nem szabad szét­­lopkodni a köztulajdont. Igaz, azok a levélírók nem rendeztek szimpózi­umot „etikából és politikából". De a nacionaliz­mus, a konfrontáció vádját ők is könnyen rásü­­tötték an-a, aki nembehódolni akart, hanem em­berként, tetjesértékü honpolgárként akarta élni életét... Gondolkodom, tehát... Van rá két egész esztendőm. Valamelyik zseniális klasszikus mondta egy­szer régen, hogy etika és politika összeegyezhe­­tetlen két dolog. Látom már: bizony igaza volt. És van. Tűz és viz — etika és politika — szimbiózisa akkor is lehetetlen, ha arról nemzet­közi szimpóziumot rendeznek, prominens egyé­niségek részvételével. A derék ideje tartó de­mokráciákban sem megy együtt a kettő. Még az angol parlamenti pártok hidegvérű öregurai (és ifjai) is produkálnak olykor vita helyett veszeke­dést, útszéli dolgokat. A franciák, szellemesen azzal védekeznek: a politikai csatározásban azt mondani a másikra, hogy gazember, csak azt jelenti, nem értek veled egyet, más a vélemé­nyem ... i értelemben vett morált, toleranci­át, etikát a politikában hát ne várjon az ember. Főleg ne olyan társadalomban, amely negyven valahány éven át az egypártrendszeri kizáróla­gosság bezártságát „élvezhette" kedvére, s most, hogy láncait levették róla, őnnen szabad­ságérzetétől elbóduftan lohol körbe-körbe, azt hívén, ez itt maga a szabadság végtelen meze­je, holott a korábbi jói-rosszul kitaposott ösvé­nyeken kereng, merthogy hatalmat és hatalmi struktúrát egyet ismert csak: a totalitarizmusét, így saját hatalmát is erre próbálja felépíteni... Minden forradalom erőszakos, mégha vérteien is. Minden hatalom az egészet akarja, s aki olyan szerepbe kerül, hogy onnan diktálhat is, dik­tál ... Kicsire nem nézünk... Haflottak már üvöltő telefont ? Olyat, amikor az V. KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELE

Next

/
Thumbnails
Contents