Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-05-01 / 18. szám
Nyílt levél H. Zsebik Saroltának! Mikor elolvastuk „Rekviem három szövetkezeti elnökért" c. cikkét, nem akartunk hinni a szemünknek. Még ma. jóval az események után is, hihetetlennek tűnik, hogy valaki oly tökéletes siratót tud írni, mint Ön. Sokat gondolkodtunk rajta, mi fűzte Önt, a cikk íróját az említett szövetkezeti elnökökhöz. Úgy gondoljuk, és azt hisszük, nem munkatársi viszony. Igaz viszont, hogy mi többes számban nem beszélhetünk, hiszen csak a szentpéteri szövetkezet volt elnökéről nyilatkozhatunk. Való igaz, sokat tett a szövetkezetért, de sok volt a bűne is. Az, hogy basáskodott vagy kiskirályosdit játszott, a mi esetünkben gyenge kifejezés. Kérdezzük Öntől, kedves H. Zsebik Sarolta, milyen elnök az, aki magát őrjöngő hangon diktátornak nevezi, és kijelenti, hogy a szövetkezetben diktatúra van, és ő a diktátor ? Az ágazatvezetők és technikusok pedig senkik; aki demokráciát akar, menjen Magyarországra, ott keresse. Azt a valóságot, hogy évekkel ezelőtt a tagságnak nem volt más választása és el kellett fogadnia a párt által direktiven kijelölt személyt szövetkezeti elnöknek, ma már mindenki ismeri és senki sem cáfolhatja. Ne törjünk hát pálcát a két kezükkel dolgozó szövetkezeti tagok felett csak azért, mert úgy érezték, most jött el az idő. letörhetik az Önkényuralmat! (Ezt a szentpéteri tagság meg is tette egy rendkívüli tagsági gyűlésen, január 9-én. Úgy gondoljuk, az elég nyomós ok az elnök távozására, ha a tagság 81 %-a azt kívánta, hogy az elnök távozzon. Ez ugyanaz a tagság volt, melyet az elnök nem becsült, és csőcseléknek nevezett. Nem is értjük, kedves H. Zsebik Sarolta, kívülállóként hogy tudja Ön megítélni azt, ami a szövetkezeten belül lejátszódott? Hogyan beszélhet Ön a szövetkezetünk néhány tagjáról, amikor 301 aktív dolgozó szavazatáról van itt szó ? Azt kérdezi, megérte-e tenni, amit tettek, vagy venni, amit vettek ? Mert ugye az a szövetkezetben értékként megmarad! Valójában nálunk a közösből sok mindent vettek, csak nem közös akaratból! A tagság tudta nélkül vettek öt színes televíziót, három videokamerát, egy kis és egy nagy kazettás videórekordert. Száz-százhúszezer korona értékű sífelszerelést, amiről ma sem tudjuk, hol lelhetők fel. hogy egyebeket ne is emlegessünk. Ezek a dolgok mind kölcsön /vagy örökbe) vannak adva bizonyos személyeknek, egy részük meg lassan visszavándorolt a szövetkezetbe. Ha mindent szépen sorban visszahoznak, talán még haszna is lesz belőle a szentpéteri tagságnak, nyithatunk egy kölcsönzőt, nem igaz? Bizonyára jövedelmező vállalkozás lesz Az, hogy a szövetkezet jó eredményeket ért el, nem vitatható. Kérdezzük azonban, miért lenne az csupán az elnök érdeme ? Nem elég a jó elnök, ha nincsenek ügyes ágazatvezetők, technikusok és becsületes dolgozók, akik most egy emberségesebb elnököt szerettek volna. Nem olyat, akit a tagok úton-útfélen nem szólíthattak meg. mert így felelt: Nem vagyok én utcai k... at akit leszólítanak, jelentkezzen be nálam, majd az irodámban fogadom! Csakhogy az irodát hűséges testőrként őrizte a titkárnője, aki a nem megfelelő személyeket a közelébe se engedte! Nem volt szabad zavarni az elnök urat, nyugalomra volt szüksége, hogy az angol nyeN tanulásában jobban tudjon előre haladni. Céljai eléréséhez már csak az angol nyelvtudás hiányzott, hiszen a lánya mérnök, a fia maholnap orvos, ő maga pedig egy új-zélandi cég managere szeretett volna lenni Csehszlovákiában. Csak azt nem értjük, hol van itt a kedves H. Zsebik Sarolta által annyit emlegetett közösségi érdek? Való igaz, mint Ön is írja, személyét nem kell félteni, de az is igaz, munkahelyet nem lesz könnyű találnia. Befejezésül még egy kérdés, amit nem költőinek szánunk: nem tudjuk eldönteni, hogy a kedves H. Zsebik Sarolta mit sajnál most jobban: a „volt" szentpéteri elnököt, vagy a „volt" szentpéteri borocskát, tojáskát és barackocskát? Tisztelettel az újonnan választott szentpéteri vezetőség: 1990. március 12-én 9 olvashatatlan aláírás Tisztelt Szerkesztőség! Feleségem könnyes szemmel tette elém a Nő egyik számát, hogy oNassam el a „Rekviem három szövetkezeti elnökért" c. cikket. Ekkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy elmondom elnökké választásom és leváltásom történetét. 1981 májusában választottak meg a szentpéteri szövetkezet elnökévé. A Komáromi járás egyik legjobban tönkrement szövetkezetét kaptam meg, teljesen üres kasszával meg egy csomó adóssággal. Természetesen döcögve indultunk. de a szentpéteri szövetkezet becsületes tagsága ezekben a kezdeti nehéz napokban segítő kezét nyújtotta nekem. A nehézségeket sikerült közös erővel teküzdenünk. ami nemsokára megmutatkozott a zárszámadásokon, valamint a havi fizetéseken is. Lassanként gyarapítottuk, felújítottuk a tönkrement gépparkot, új termelési folyamatokat, sőt termelési ágazatokat vezettünk be, hogy a falu népe megtalálja a munkalehetőséget a lakóhelyén. Szívügyem volt a közös gazdaság fejlesztése, modernizálása. Szerettem nekivágni a lehetetlennek, elképzelhetetlennek, megvalósíthatatlannak tűnő dolgoknak is. Volt, ami sikerült, volt, ami nem. Ami megvalósult, az magáért beszél. Csak a legfontosabbakat említem meg: új istállók, raktárak, gabonaszárító, gabonatisztító stb. Az utóbbi nemcsak a járásunkban, de majdnem egész szlovákiai viszonylatban is egyedülálló létesítmény. Természetes — s ezt külön kívánom hangsúlyozni —hogy ezen célok elérése nem csupán az én érdemem, hanem a vezető gárda embereié, s nem utolsósorban a becsületes tagságé. Sajnos, nem valósulhatott meg az ezerszer eltervezett álmom, egy jó fejőgéprendszer beépítése, a megszokottaktól eltérő, de munkaerőre és teljesítményre nézve sokkal előnyösebb technológia bevezetése a tejtermelés terén. Már a procedúrák végét jártam a Genovation részvénytársaság közbenjárásával, amikor jött a váratlan fordulat, és áthúzta számításomat. Pedig az állattenyésztési szakasz — mely állandóan munkaerőhiánnyal küzd — egyszeriben mentesülhetett volna a gondjaitól, mert e technológia bevezetése folytán a fejögép 1 órás teljesítménye: 150—180 tehén kifejése egyetlen személy beavatkozásával. Ugyanígy kudarcba fulladtak további terveim: a termáNiz felhasználása fólia alatti termelésnél, az ún. hidropóniás rendszer alkalmazása. A termáNiz központjában zöldségszárító, illóolajlepárló és medence felépítését terveztük. Nem kevésbé lett volna jövedelmezőbb a pulykafarm kiépítése sem, mely szintén terveim között szerepelt. Elnökségem csaknem 9 éve alatt 41 millióról a termelés 119 millió koronára szökött. Növekedett az átlagkereset is minden termelési szakaszon. Kezdettől fogva igényes voltam a munkában, elsősorban magammal szemben, de a beosztottjaimtól is eNártam a maximumot. Igyekeztem körülvenni magam ügyes vezetőkkel. akiknek szakmai fejlődését állandóan „provokáltam", mert tudtam, hogy átlagos emberekkel nehéz átlagon felüli eredményeket elérni. Az emberek bátran előállhattak problémáikkal, gondjaikkal, melyeket a lehetőségekhez képest meg is oldottam. Az ágazatvezetőknek miniszteri fizetést biztosítottam, s ezért cserébe megköveteltem a munkát. Hozzáállásomért elmarasztaltak, mert nem támogattam a „demokráciát". Igaz, én olyan kijelentést tettem, hogy a „termelési folyamat egy diktatúra", melytől nem lehet eltérni, mert ennek a be nem tartása kárt okoz a nemzetgazdaságnak. /...) Sokat tanulmányoztam a külföldi szakirodalmat, hogy betekintést nyerjek a világgazdaság fejlődésébe, s hogy minél körültekintőbben tudjam biztosítani a mi gazdaságunk fejlesztését. Fontos célkitűzésem volt minél jobb gyártási folyamatok, új termelési technológiák bevezetése. Hogy terveimet megismertethessem kollégáimmal, és a tagsággal is, fontosnak tartottam ezek konkretizálását. De ezek is csak tervek maradtak. A tv és videó ugyan biztosítva volt e célom elérésében — filmvetítés, tudományos előadások megtekintése —, de sajnos, sor nem kerülhetett rá. Azáltal, hogy a szövetkezet tagsága 1990. január 9-én a funkcióban való maradásomra nem szavazott bizalmat, vége lett terveim megvalósításának, életcélomnak. Nagyon sajnálom, hogy 9 éves munkásság után még arra sem kaptam „engedélyt", hogy a csoportgyűlésekre elmehessek és köszönetét mondhassak azoknak az embereknek, akiknek a segítségével ezt a szövetkezetei olyan szintre emeltem. hogy a Komáromi járás legjobbjai közé sorolhattuk. Kedves tagtársaim, ma már tudom, hogy egyesek féltették a pozíciójukat, és 500 tag nevében üzentek nekem! Én nagyon örülök annak, hogyha Szentpéteren járok, az emberek barátjukként üdvözölnek, a családba invitálnak és örömmel elbeszélgetnek vetem. És akkor próbálom magamban nyugodtan, higgadtan felmérni és átértékelni a történteket, és Így „metafórázok": a rossz álom után jó az ébredés, mert én azt álmodtam, hogy egy süllyedő hajóról dobtak vízbe, és mire felébredtem, sikeresen partot értem. Tisztelettel Brányik Károly agrármérnök Komárom. 1990. március Tisztelt újonnan választott vezetőség! Őszintén mondom, megörültem március 23-án kapott levelüknek. Örömöm azonban nagyobb lett volna, ha a levelet attól a 301 szövetkezeti tag valamelyikétől kapom, aki Önök szerint részt vett a szavazáson. Sajnálom, hogy a levél alá olvashatatlanul írták nevüket, mert így a névtelenségbe burkolózva nem tudhatom, kinek kellene a szemébe néznem. Azt is bevallom, örömöm még nagyobb lenne, ha meghívtak volna szövetkezetükbe. Mert akkor nemcsak az újonnan választott vezetőség véleményét tudhattam volna meg a cikkemről, hanem a dolgozókét is. Ők mondhatták volna a szemembe, hogy igen is, Brányik Károly itt nem a feladatok teljesítésének megkövetelése miatt hajszolta magát, hanem öncélúan diktátoroskodott; hajnalonként csupán azért járta az istállókat, mert megúnta a meleg ágyát, naponta egészségügyi sétaként futotta be a határt, és csak dNatból szerzett magának infarktust! Cikkemben nem volt szándékomban pákát törni a szentpéteri szövetkezeti tagok fölött, akik úgy érezték, most jött el az idő arra, hogy letörjék az önkényuralmat. Már azért sem, mert meggyőződésem, hogy „ez az idő" csak egyes személyeknek kellett, a tagság becsületes része „ez idő" nélkül is megvonhatta volna a bizalmat az elnöktől. Az igaz, hogy kilenc évvel ezelőtt a „párt" állította a bagotai zootechnikust a szentpéteri szövetkezet élére, mert a tagság nem tudott helybeli elnököt jelölni. Az is igaz, hogy ma senkinek sem könnyű munkát találnia, akit a gyengéd forradalom „önkéntes képviselői” űztek ki beosztásukból. De abban bizonyára mindenki egyetért velem, hogy e forradalom követelménye a szaktudás előnybe helyezése, s aki ezzel rendelkezik, arra szükség van. Ezt bizonyítja, hogy Brányik Károlyt éppen abba a szövetkezetbe hNják elnöknek, ahonnan Önökhöz került kilenc évvel ezelőtt! S hogy ne kelljen sokat gondolkodniuk rajta, azt is elárulom, milyen viszony fűz Brányik Károly mérnökhöz. Diáktársi. Miszerint huszonnyolc éve figyelem munkáját, törekvéseit. Semmi más okból, csak emberségből és mély szakmai elismerésből mertem kiállni cikkemben mind a három szövetkezeti elnök mellett, akikről a történtek után sem változott a véleményem. Az Önök szövetkezetében az utolsó kilenc évben háromszor jártam. Utoljára 1987 augusztusában egy romániai magyar újságírónő kíséretében. Az ágazatvezetők nem kis büszkeséggel dicsekedtek jól termő barackosukkal és gondozott borospincéjükkel is. Udvariatlanságnak tartottam volna visszautasítani azt a barackot és bort, amNel megkínáltak. Arról pedig nyugodt szívvel biztosíthatom a tisztelt újonnan választott vezetőséget, hogy saját szőlőnk, kertünk és baromfiudvarunk bőven nyújt annyi borocskát, tojáskát és barackocskát, hogy ne szoruljak másokéra! Üdvözlettel: Fózsony, 1990. március 24. B5ÜHBBBB Mi nő 7
