Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-05-01 / 18. szám
• • • Eddig még nem járt nálunk papa 1988 karácsonyán a Hét körképben számol be a nemzetiségi magyarok ünnepi készülődéséről. A riportban Gábor Bertalan katolikus lelkipásztor Mécs László papi utódjaként anyanyelvűnkről beszél. „Meg kell ismernünk múltunkat, értékeinket, hogy legyen egy benső, kiegyensúlyozott magatartásunk. Ezért sem győzöm eléggé hangsúlyozni a szülőknek az anyanyelvi oktatás fontosságát. Sok szülő, a legjobb szándéka mellett is, abban a tévhitben él, hogy az anyanyelvi oktatáson kívül van jobb lehetőség. Ki kell mondani, hogy nincs." Azonban a magyar tévé óvatos (még „dühöng" a pártállam), a riportot megnyirbálják — a csonkítás hiteles történetét Pálffy G. István adja közre a Magyar Ifjúság tavalyi második számában. Gábor Bertalant is felelősségre vonják — Kapóson, ahol személyes kiállásával már számtalanszor bizonyította : az elnyomottságban is lehetett szót emelni! Kérdéseinkre most ő válaszol. — Ön személy szerint hogyan élte meg az elmúlt éveket PA nagykaposi templom hivatali ideje alatt erős várrá vált: s még a nehéz évek is csak erősítették! — Nézze, bennem mindig is volt egyfajta küldetéstudat. Mikor öt év után elmentem az első érettségi találkozónkra — a kassai ipariban érettségiztem —, s a többiek megkérdezték. miért lettem pap, azt válaszoltam: nem a hitemért, nem az erkölcsömért (hisz ismertük egymást), hanem a fajtámért. Úgy érzem, Így adhatok a népemnek legtöbbet. Így szolgálhatom a legjobban. A fajtámért való élés vörös vonalként húzódik végig az életemen. Annak idején, mikor megkérdezte a vikárius úr, hogy hajlandó vagyok-e eljönni Kapósra — előtte Kassán káplánoskodtam —, ahol se plébánia, se egységes egyházközösség nem volt, a templom málladozó vakolaté, azt válaszoltam: a vikárius úr határozatában Isten gondviselését látom. Azóta (két hónap alatt!) fölépült a plébánia, a templomot rendbehozattuk, rendszeresítettem a szlovák, magyar istentiszteleteket stb., és legalább negyven — szlovák, magyar — ministránsunk van, míg azelőtt egyetlen szlovák ministráns se volt. Hát igen, közben állandó megfigyelés alatt voltam, a látogatóimat figyelték, napirenden voltak a házkutatások. kihallgatások, a rendőrség a plébánián gyakori vendég volt — ez egyszerűen hozzátartozott az életemhez, a szolgálat részeként fogtam föl. Igen rosszul pasztorálok mostanában! — mondogattam magamban, ha már hosszú ideje nem jöttek a „titkosok". Mindig azon igyekeztem, soha ne menjenek el tőlem szeretet nélkül — a szó legszorosabb értelmében szerettem őket. Azt kérdeztem mindig: Ha rajtam keresztül nem találkoznak Istennek, akkor ki által? Természetesen fenyegetőztek, hogy áthelyeznek — helyezzenek, mondtam, én nem Kapos számára vagyok fölszentelve. Az egyik rendőr egyszer megkérdezte: — Plébános úr. miért van az, hogy maga után annyira mennek az emberek? Uram, amit én hirdetek, azt hiszem is — válaszoltam. — Amit viszont maga hirdet, abban még maga sem hisz. Nem szólt semmit, csak bólintott. — Hogyan emlékszik vissza a szemináriumi éveire ? Mint fiatal szeminaristák, bizonyára beszélgettek az egyház jövőjéről is. — 1974-ben, mikor végeztem, tizenkilencen lettünk felszentelve a kassai egyházmegye részére, közöttük én egyedüli magyar. Persze, ez nem nagy szám. Képletesen szólva az államrendörség döntötte el, hogy egyáltalán kit vehetnek föl a teológiára — és a keretszámokat is erősen korlátozták. Külföldre nem mehettünk tanulni. Bár én még szerencsés helyzetben voltam, beleestem a hatvannyolc utáni nagy hullámverésbe. Ahogy konszolidálódott a helyzet, úgy szűnt meg minden, ami a szabadságot jelentette. Igyekeztünk fölkészülni a nehézségekre, a mi generációnk már nagyjából tudta, mire számíthat. De amit én kezdettől fogva hirdettem és hirdetni is fogok, hogy a szószékről az igazat megélni csak anyanyelven lehet. Mikor a Magyar Televízió bemutatta a velem készült riportfilmet, behívatott a járási tanácselnök. Elsősorban azt kérdezte, ki adott engedélyt, hogy nyilatkozzam. Igyekezett megalázni, megfélemlíteni. Önök ott valamit énekeltek is a szegény magyarokról — mondta végül. Hát igen, advent volt. és a Boldogasszonyanyánkat énekeltük. Azt hittem, hogy maga irta! — mondta. Valahol itt tartott, a butaságnak és az arcpiritó ostobaságnak ezen a fokán állt az elmúlt rendszer, — Azt mondják, hogy a jó pap az egyik kezében a Bbliát tartja, másik kezében a könyveket, hogy naprakész legyen és mindenben eligazítsa a híveit, közvetítse számukra a világ dolgait. De ezzel együtt azt is mondják, hogy megfogyatkozott az emberekben a hit, istentelenebbek, gyarlóbbak vagyunk, mint ősapáink voltak. — Mindig a pap személyén múlik, mit tud adni a híveknek. Itt Kapcson vagy négyezer római katolikus van (lényegében „kisebbségben" vagyunk a görögkatolikusokkal és a reformátusokkal szemben); abból 600—700-an gyakorló hívők, áldoznak, eljárnak templomba — ami egy jó átlagnak felel meg. Én naponta prédikálok, s mivel innen származom, a Bodrogközből, ismerem az emberek „nyelvót", értem gondjaikat, kétségeiket. Én ezeket a mindennapi prédikációkat nagyon fontosnak tartom. Az én eszközöm a szó. Ha szemléletesen szólunk, kép keletkezik a hallgatóban, maga előtt látja, amiről beszélünk. És napról napra — ha csak egy picivel is — de előrébbmegyünk a hitben. A hitetlenségről pedig csak annyit: nem hiszem, hogy ez a nemzedék istentelenebb, mint atyáink nemzedéke. Az apák mindig azt hiszik, hogy a következő nemzedék a felét se cselekszi meg annak, amit ők megcselekedtek. Hogy a késő nemzedékek nem tudnak már „semmiféle értelmes cselekedetet fölmutatni". Én ezt nem merném mondani! Sőt, némelyikünkben a hit sokkal mélyebb, mint volt bárkiben is valaha. Ki merte volna például föltételezni — hogy a legfiatalabbakról is szóljunk —, hogy éppen ők lesznek azok, akik majd szembeszállnak a katonákkal. — Az utóbbi időben az emberek már nemcsak a gazdasági gondoktól, hanem a nemzetiségi ellentétektől is félnek. A fetisizált szlovák és magyar sajtó csak táplálja ezeket a félelmeket. — Ezt a torzsalkodást valahogy természetes folyamatnak tartom. Úgy veszem, mint egy palackba zárt szellemet, amely egyszer csak kitör. S van elegendő oxigén is, ami táplálja (mert van). Az elmúlt negyven év alatt annyi ellenszérumot fecskendeztek belénk, hogy hosszú időbe telik, míg ez az oltóanyag felszívódik. Fél a magyar, de fél a szlovák is. A magyarnak van egy erős történelmi tudata, a szlováknak egy elég erős (bár komplexusokkal terhelt) hatalmi tudata — időbe telik, míg a kettő kiegyenlítődik. Egyet tudatosítanunk kell: a demokráciának nincs alternatívája! Én a magam részéröl igyekszem egyházkörzetemben tudatosan leföldelni a feszültségeket — azt hiszem, sikerrel. Arra törekszem, hogy egyformán szolgáljam mind a magyar, mind pedig a szlovák ajkú híveimet. Ugyanannyi szlovák, mint magyar nyelvű istentiszteletet tartok. Vannak közös liturgiák is, mikor mindenki a maga nyelvén imádkozza el a rózsafüzért. Kis momentum, de rengeteget jelent! Március tizenötödike előtt vasárnap kértem a szlovák hívőket, hogy mivel a héten a magyaroknak ünnepük van. ünnepeljünk együtt a Szentírás tanítása szerint, amely kimondja: Sírjatok a sírókkal stb. Július ötödikén. Cirill és Metód ünnepén viszont mi ünnepelünk velük, csak szlovák misét mondok. Ma — főleg Közép- Európában — már nemcsak egy nemzetben kell gondolkodnunk, és ha ezt az emberek megértik, akkor a másikban nem ellenséget, hanem szövetségest látnak. — Ön pár napja terjedelmes levéllel fordult a kassai egyházmegye püspökéhez, melyben a magyar hívők és magyar papság gondjait taglalta — és természetesen egyetemes gondokat. A levélben a püspök úr megértésére apellál... — Kétségtelen, hogy a szlovák papság — főleg az idősebbek — részéről fennáll egy bizonyos kételkedés a magyar papsággal szemben; félnek, hogy a magyarok „magyarizálni" akarnak. A levelemben — többek között — erre is kitérek, leszögezvén: mi nem „magyarizálni". hanem evangelizálni akarunk, az embereket jobbá tenni. S az embert jobbá tenni „legjobban" az anyanyelvén lehet! Én nemzetiségi kérdésben különben is a realizmus talaján állok, mert látom, hogy az emberek java részében óriási a fennmaradás ösztöne, és ha ez megvan, akkor nem lehet gond. Világi síkon ezért bizakodom. A hit síkján pedig azért, mert amíg az Isten egy népnek papokat ad (az idén is van négy jelentkező a kassai egyházmegye részére), addig Istennek ezzel a néppel terve van! — Véleménye szerint a pápa látogatása befolyással lesz a katolikus egyház helyzetére? — Nehéz ezt előre megjósolni. Eddig még egyetlen pápa sem járt hazánkban. Azt hiszem, lélekben még nem vagyunk kellőképpen fölkészülve a látogatására, pedig rendkívüli jelentőségű. Az emberek valahogy természetesnek veszik — pedig nem az. Mindenesetre, ahol a pápa megfordult, mindenütt bekövetkezett valamiféle rendeződés. A pápa mindenütt világosan elmondja, mit tart és lát az egyház. A problémákat ott is elmondja, ahol nem éppen szelíd diktatúrák működnek. Hit szempontjából a látogatás bizonyára nyomot hagy majd az emberekben. Lelkületűnk azonban, sajnos, még nem finomult ki annyira, hogy ezt a látogatást olyan isteni ajándéknak tekintsük, mint amilyen valójában. — Köszönöm a beszélgetést! nő 3
