Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-03-13 / 11. szám
ilyennek látták? Hányán mennyiféleképpen látták Petőfit azon a történelmi március 1 5-én a Múzeum lépcsőin? Hogyan látta a higgadt szemlélő. Ágai Adolf, a feltétel nélküli rajongó. Vajda János és a finnyás arisztokrata dáma, a fiumei kormányzó neje. Nemeskéri Kissné, Csapó Ida? Vajda és Ágai azt a Petőfit elevenítik fel, akit mi is ismerni vélünk, s akit már ők is dicsfénytől övezve láttak akkor, amikor visszaemlékezéseiket papírra vetették, a múlt század nyolcvanas éveinek elején. Csapó Ida még a friss élmény hatása alatt, naplójába irta le a Múzeum-kertben látottakat, Petőfire alig fél mondatnyit vesztegetve. Hatvány Lajos Így élt Petőfi c. könyvében így kommentálta az úrhölgy — egyébként a maga korában jótollú Írónő — sorait: „De mit érnek előkelőség, elmésség, éles ész, írói tehetség — s mit a Csapó Idáék finomsága, melynek számára: Petőfi közönséges? Mit az úri érzékenység, ha nem érti meg a tömegek érzékenységét, mely abból meríti jogát, hogy azok, akik világéletükben gyalog poroszkáltak, a maguk felszabadításának nagy napján tiltakoznak a magánfogatok gőgje ellen. Pedig Csapó Idát attól is megkímélte a sors, hogy ... a nép közé vegyüljön — fiakkerben ülve érte az a meg nem érdemelt szerencse, hogy Petőfit láthassa, hallhassa." elmerülvén a terv, hogy is■ mét visszatérünk Fiúméba, vágytam előbb meglátogatni anyámat Pesten. Kiss Miklós elkísért a Múzeum-térre a népszónoklatok meghallgatására, de figyelmeztetett, hogy bérkocsin menjek, ne magánfogaton, melyet már rossz szemmel néztek. A Múzeum lépcsözetén beszédeket tartottak Bulyovszky, Irinyi, Petőfi, Vasvári. A szent szabadság és hazaszeretet nevében gyűlölséget hirdettek a tömeg gonosz szenvedélyeit felizgatva. Vasvári strucctollas veres kalappal, fekete köpenye a széltől lengetve átokra emelt jobbjával volt a legmegragadóbb. Petőfi beszéde közönséges, valódi nemes költőink, egy Jósika, Vörösmarty, Garay elnémultak ilyen időben. Nemeskéri Kissné, Csapó Ida m# isszafutottunk. A városház teré* rőf nagy sokaság tolongott a városháza mögötti Rózsatérre. Utána tolongtunk mi is. Éljen Petőfi! ezt kiáltották. Utána sivítottuk a legélesebb diszkantban: Éljen Petőfi! Keskeny mellén széles, vérvörös selyem szalaggal, melyről egy rettentő széles kard lógott le és verte az oldalát: haladt barátai között egy néma fiatalember. Strucctollas kalapja hetykén a jobb fülére volt vágva. Kezében egy papiros tekercs. Egy becsületes német asszonynak cipős sátoráról lebontották a gyékény födelet, oda ugrott fel a fiatal ember s háttal a Török császár kávéházzal, szemben a néppel, mely harsogva üdvözlé, megállt. Kalapját leemelte s az öt ujjával meggereblyézve kissé akaratos haját s aztán kifejtve az írást, elszavalta a Nemzeti dalt. Hangja amolyan szüiJ<e hang, taglejtése feszes. Ám azért leírhatatlan volt e költemény hatása, melynek első sora igy hangzik: Talpra magyar, hí a haza! Csicseri Bors (Ágai Adolf) tt lépkedett a középen egy cingár legény. Alacsony homloka fölött amolyan zsindelyszeg üstök ágaskodott. Szakálla, bajsza ritkás, mint a faiskola. Sovány arca színtelen, fakó. Szélesre kihajtott inggallérból hosszan szolgált ki az ádámcsutkás, száraz nyaka, melyben tenyérnyinél szélesebb, vérpiros selyemszalagon lógott görbe kardja. Fekete selyem attiláján nagy ezüst gombok. Lába szárán szürke szabott nadrág, lábafején rojtos topán. Piros toll a pörge kalapján, melylyel köszönve intett az éljenző sokaságnak. Azután föllépett a hevenyészett dobogóra. Hangja is fakó. De ami villamos ütésként érte a hallgatóságot, az az ö pillantása volt. Barna, nagy szeméből sugárzó szépség ömlött el keskeny, halovány arcán. Mert ebben a két nagy, barna szemében lakott az ö egész lelke. Merő hazugság mind az a kép, vagy szobor, mely róla készült. Csak egy jó arcképét ismertem: egy daguerreotypot, melyet valamilyen hívem ajándékán bírtam s egy örizetlen pillanatban tőlem ellopták. Mását Székely Bertalan, a jeles festőművész rajzolta le lapom a Magyarország és a nagyvilág számára. Orra ebben, a valóság szerint, lapos. Elszavalta fogyatékos, szürke hangján a tüzelő verset. De jóval kevesebben hallották, mint ahányan ujjongtak a költő felé. Csak midőn az ifjúság megoldotta a magával hozott paksamétákat s röpítette szerteszét az egyes lapokat, melyek mint valami papirosförgetegek kavarogtak a fejek fölött, kelt égingató, földet rázó rivallgás a kicsi téren. Akiknek nem jutott példány, azok közrefogtak egy-egy legényt, aki aztán messzehordó, harsány hangon szavalta el nekik a költeményt. Ahány sátor, mind rostrummá lett s egyszerre ötfelöl is zendült fel a Talpra magyar!... k Porzó (Ágai Adolf)
