Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-03-13 / 11. szám
meg minim ttöann Abaráról nem először — s vélem — nem utoljára olvashatunk. A falu engem leginkább ama bizonyos állatorvosi lóra emlékeztet, melyen (az elmúlt negyven év) minden betegsége szemléltethető . . . 2. rész Ötödik fejezet Február 2. Rendkívüli közgyűlés a szövetkezetben. Nagy dolgok vannak készülőben, az előre beharangozott program szerint a szétválásról fognak dönteni. Az emberek komótosan foglalnak helyet. Sok az idős, szépen barázdált parasztarc, fekete kalap, fejkendö. Szemben az elnöki asztal még üres. A két járási küldött ugyan már elfoglalta a helyét, de Újlaky, a föagronómus — aki majd a gyűlést vezeti — még szaladgál. Állítólag most számolgatják, hány tagja van a szövetkezetnek, a gyűlés ugyanis csak ötvenszázalékos részvételnél határozatképes. Előttünk az asztalon magnó. Móré Pista, a VPN képviselője igazgatja a huzalokat. Nyugodtan szemlélődő, kedves arcú bácsika mellé ültetnek. Próbálom faggatni, mondom, amit tudok. — A VNP véleménye szerint nem a szétválásról, inkább az elnök és a régi vezetőség visszahívásáról kellene dönteni ... Az öreg gombszeme megmozdul. — Nem bízik bennük a nép! Nem demokratikus úton választották őket, a szavazócédulákat pedig elégették... Az abaraiak dühöngenek, hogy csak három abarai van közöttük. A tizenegy képviselőből kilenc párttag! — És a szétválás: megoldás lesz? Hisz a szövetkezetben már alig vannak abaraiak... — Most már mindegy! Most már szavazunk! És ha szétválás lesz a döntés, akkor szétválunk! Mig egyedül mentünk, sokkal jobban ment a szekér ... Konyithatott a pszichológiához, aki a gyűlést összehívta, a hangulat ugyanis az igazolja. Itt az alkalom, hát szavazzunk! — hallatszik innen is, onnan is. A tizennégy éve „tűzzel-vassal" egybekényszerített Abara és Ráska végre kimondhatja az igazat! Mert a közös szekeret bizony idegenek ácsolták. Nekik csak húzniuk kellett, az ö jussuk csupán ennyi volt... Hatodik fejezet Állok a falu közepén, és a házakat bámulom. Hát bizony, csoda, hogy ez a falu még egyáltalán létezik. Az ilyen falucskáknak más sorsot szántak! Valóságuk olyan is — sivár, korrupt, szemetes és ordenáré. Ezt a valóságot aztán föl lehet tárni, le lehet leplezni: bemutatjuk például, hogy orozták el önbecsülését, biztonságérzetét, miként taposták eszményeit sárba. Az itt lakók másod- (vagy harmad-) rendű állampolgárokként éltek, s igazán minden joguk megvolt ahhoz — hogy otthagyják szülőfalujukat! Negyvenöt óta annyi csapás érte a falut, hogy közülük akár egy is elég lett volna, hogy a nép föladja és a rendszer lakójává váljék. Vajon ezek az évszámok mikor lesznek kötelezőek a helytörténeti órákon (a '77 óta nem létező) abarai iskolában? Az első csapás traumáját mindjárt negyvenötből — mikor elrettentésképp három kulák családot telepítettek ki — a falu azóta se tudja feledni. A további intézkedések, a szövetkezetesítés, a körzetesítés, a visszafejlesztés, mind csak arra voltak jók, hogy még jobban a nyaka köré csördítsenek ... Hitte is ezek után az abarai polgár, hogy jobban tudják odafönn, mi jó neki, mint ő idelenn. Röhögni kellene, de sirnivaló, hogyan vágták ki (a szeme láttára, miközben a könnye folyt, mert bőgni azt még nem felejtett el) a kis ligetet a falu végében; hogyan „fejlesztették vissza” a századelőnél is elébbi szintre a községet, hogyan nem építettek itt üzletet, infrastruktúrát; miként vitték el az iskolát stb. Nálunk ugyanis nem volt szükség ehhez buldózerekre, mint Ceausescunak, elég volt törvénybe iktatni a „településfejlesztési” határozatot. Sokkal kulturáltabb módszer volt ez, mint a buldózer; finomabb is, mert a buldózer gyilkol, míg ennél a beteget — hacsak nem exitált — még vissza lehet hozni az életbe. Tavaly már látványosan meg is indult az ellenkampány: akik eddig a körzetesítés hasznáról cikkeztek, most azt taglalták, hogy a kisiskolákat azért mégsem kellett volna ... El is kezdődött — fölsőbb jóváhagyással — a visz - szakörzetesítés! Abarán azonban — a falu minden akarata ellenére — nem sikerült. Az iskolában, amit még a szülök építettek, maradt továbbra is az óvoda, az egykori óvodában pedig — a Papp család. (Papp Lidia ugyan az egyik gyűlésen kijelentette, akár holnap is visszaköltöztetik az iskolát, ha a falu belemegy, hogy szlovák nyelvű legyen; Abara azonban, a régi „karakán" magyar település, ebben már nem engedett.) — Mert kiskirályunk is van nékünk! — hallom közben a faluban mindenfelől. Régen a földesúr nem élt úgy, mint Papp él most. Még mindig fél, retteg tőle a nép ... — Van egy szál, amin el lehetne indulni — súgják —, ha bizonyítékokat keres ellene. Nyolcvannégyben derült fény arra, hogy a szövetkezet „baggerére” — ami közben máshol dolgozott — havonta hetven—nyolcvanezer korona bérleti dijat szedtek a vajáni villanyteleptöl, ami pénz kézen-közön eltűnt. Vizsgálódtak is akkor a titkosok, de aztán a vizsgálatot leállították, a gépkezelőt pedig megfenyegették ... — Tudta itt mindenki, hogy nem jó a vizünk — kezdi Móré F’ista, aki végül is kötélnek áll: nyilatkozik. Higgadtan, okosan, hosszú szünetekkel, kétszer is megrágott szavakkal. — Hiába — mondja —, egyszer megégettem magam. Mikor Terebesen fölszólalt Hornyák a szennyeződéssel kapcsolatban és kijöttek az újságírók, a falu ellenünk fordult. Nem akarják megérteni, hogy a jövönkröl, a gyerekeink jövőjéről van szó! Ezért nem akarok én már ezzel foglalkozni. — Tehát: mi lett a vízzel? — Képzelje, mikor megtudták, hogy abaraiak vagyunk, a közegészségügyisek a mintát, amit vittünk, nem voltak hajlandók kivizsgálni. Végül átvertük őket, álnéven jelentkeztünk be, és a gyanúnk beigazolódott: vizünk magas nitrát-, nitrit- és nehézfémtartalmánál fogva háztartási célokra nem alkalmas. S mindez a nagyfokú környezetszenynyezés miatt, amiért elsősorban a szövetkezet a felelős. Ez az egyik sarkalatos pontja a követeléseinknek is, amit a VPN nevében az elnök elé terjesztet -(Folytatás a 6. oldalon) nő 3 Mikor külön voltunk, jobban ment
