Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-03-13 / 11. szám
r Élsportoló létedre az esztendő nagy részét Komáromban töltőd, szülővárosodban készülsz versenyeidre. Ugyanakkor levelezőként edzői szakot végzel a Komensky Egyetem Testnevelési Karán, de még mindig a prágai Dukla színeiben kajakozol. Ehhez már csak egy kassai ismeretség hiányzik .. . — Mit mondjak, az utazásra igazán nem panaszkodhatom. De hát ennek múltja van, mert mint minden katonaköteles fiatalnak, nekem is el kellett mennem otthonról. Prágában olyan felkészülési lehetőségekhez jutottam, amilyenekről Komáromban akkoriban még csak álmodoztunk. Időközben már hazajöhettem volna, mert itthon is megváltozott sok minden az anyagiak és egyéb lehetőségek tekintetében. Engem azonban szerződés köt a Duklához, s kénytelen vagyok ehhez igazodni. De ebben az évben már lejár, és aztán ... — ... netán végleg komáromi mezbe öltözöl ? INTERJÚ SZABÓ ATTILA VILÁGBAJNOK KAJAKOZÓVAL — Most határozottan azt mondom, hogy igen. Ám nem tudom, mi lesz holnap, meg azután. Mi történik a lemondások és leváltások után, az új szerveződések időszakában a sportmozgalommal. Milyen lesz az élsport: profi vagy amatőr? Sok a bizonytalanság, s nem tudhatom előre, milyen helyzetbe kerülök. Eddig válogatottként sem kellett élsportközpontban készülnöm, s a változások ennek folytatódását sejtetik. — Amikor Prágába kerültél, miért nem ott próbálkoztál a továbbtanulással? — Megpróbáltam, csak nem vettek fel. Helyszűke miatt. Pozsonyban meg minden gond nélkül sikerült bejutnom az egyetemre. — És a testnevelést választottad, pedig iparistaként hármasod volt ebből a tantárgyból. Hát ez nem éppen jó ajánlólevél. — Középiskolás éveim elején egy esztendő alatt huszonöt centit nyúltam. Bajban voltam a hosszú végtagjaimmal, mozgásösszehangolási zavaraim keletkeztek. Akkor kaptam a hármast testnevelésből. Ez azonban semmit sem változtatott azon, hogy a kajakozásnak szenteljem az életem. Ma sem foglalkozom mással, tapasztalataimat edzőként szeretném átadni a következő nemzedékeknek. — Az élsportolók többnyire jogot, közgazdaságtant tanulnak. Benned nem merült fel, hogy ilyen pályát válassz? — Meg sem fordult a fejemben. Szerintem mindenkinek azt, kellene csinálnia, amihez ért, amit tud. — Aktív versenyzőként edzőnek készülsz. Gondolom, tanulmányaidhoz sportolói meglátásaidból merítesz. — Nagyon sokat. Szinte minden tantárgyhoz. Szakdolgozataimban, évfolyambeli munkáimba eddigi versenyzői tapasztalataimat is beleviszem. Edzésadagokat, felkészülési időszakokat hasonlítok össze, amit később is felhasználhatok. — Tanáraid hogyan fogadják munkáidat? Mennyire kiváncsiak egy világbajnok formálódó edzői véleményére? — Hát ez nehéz dolog. Mindenki másképpen viszonyul hozzá. Nemegyszer előfordul, hogy egyszerűen nem tudunk iskolába menni, mert valahol edzőtáborban vagy éppen versenyen vagyunk. Aztán a tanár azt mondja: „mert világbajnok, azt hiszi, neki nem kell bejárni." Szóval, ebből odamennék, elég csak azt mondani, hogy itt vagyok. Megpróbáltam kibúvókat keresni, mert szerintem igazán nem kell ilyen helyen szerepelnem ... — ... végül mégis úgy döntöttél, hogy felállsz az emelvényre. Elmondtál három mondatot, és valóban csak az volt fontos, hogy egy világbajnok köszöntse az embereket. Hogyan élted át a téren uralkodó hangulatot ? — November 17-ét Prágában töltöttem. Kimentem a Vencel térre. Mindent végignéztem. Belőlem is kitört a düh, amikor láttam a diákok elleni beavatkozást. Utána sokat tartózkodtam Pozsonyban. A barátaimmal eljártam a tömeggyűMii denki másképpen boldog zal fordult hozzám: ha úgy látszik is, ne tartsam őt lókötönek. Építészmérnök, a felesége Komárom környékéről származik. Nagyon örült, hogy találkozhatott velem, mert eddig csak képen vagy a tévében látott. Nagyon sok ilyen emlékem van. Mit mondjak, nagyon jó érzés, hogy így fogadnak az emberek. — Leveleket is kapsz? — Naponta hatot is. Azt hiszem, ezt részben annak köszönhetem, hogy az utóbbi hetekben szinte minden lapban írtak rólam, miután tavaly az esztendő sportolója lettem Csehszlovákiában. Sem időm, sem energiám nincs arra, hogy mindegyik levelet végigolvassam. Képet azonban mindenkinek küldök, abból van elég. A fiúk legtöbbször ezt kérnek. A tizenhat—tizennyolc éves lányok inkább levelezni akarnak, papírra vetik mindenféle gondjukat, bajukat. Van, aki kereken leírja, hogy szimpatikus vagyok neki, s a levélváltás után szívesen találkozna velem ... kisebb-nagyobb súrlódások keletkeznek, de végül mindig tisztázzuk a dolgokat. — Ezt csak azért kérdeztem, mert az élsportolónak elsősorban edzenie, versenyeznie kell, a tanulás csak ráadás. — Őszintén megmondom, nagyon nehéz teher. Mert amikor este hatkor úgy érek haza az edzésről, hogy elegem van mindenből, s majdnem összecsuklok a fáradtságtól, akkor legtöbbször csak a vacsorát tudom elfogyasztani. Ritkán bírom ki a TV-híradóig. mert húz az ágy. Naponta tizenkét—tizennégy órát alszom. — Részben már érintetted, hogy a sportéletben is minden változóban van. Mit vállalhat ebből magára egy élsportoló? A több tízezer ember előtti fellépést is például, mint Te decemberben az egyik pozsonyi nagygyűlésen? — Éppen előtte találkoztam az idősebb olimpiai bajnokokkal. Anton Tkác azt mondta nekem: „Attila, ezt a kérdést úgyis más fogja eldönteni. Amíg aktiv sportoló vagy, nem fontos, hogy ilyen helyen részt vegyél. Úgyis másképp lesz, mint ahogy te most mondod, akarod." Hogyan kerültem akkor mégis az emelvényre? Pénteken az iskolában megszólított az egyik tanár, és azt mondta, még egy élsportoló sem lépett a tömeg elé. Legalábbis ő azt állította. Jó lenne, ha lésekre. Meghatódtam, amikor magam is átéltem, mennyire örülnek az emberek a szabadságnak. — Érezted ezt az emelvényen is? — Onnan nem láttam senkit, nem hallottam semmit, annyira lámpalázas voltam. Szónoknak, színésznek kell lenni ahhoz, hogy valaki gátlások nélkül kétszázezer ember elé lépjen. Ráadásul a sportágam sem olyan, hogy nyolcvanezres szurkolótábor előtt kell két cselt csinálnom .. . — Ám ettől függetlenül ismert lettél. Gondolom, ha felismernek az utcán, meg is állítanak egyesek. Mit szoktak mondani ilyenkor az emberek? — Van, amikor csak örülnek a találkozásunknak. Éppen a minap egy benzinkutasnő kérdezte, valahol már látott, nem én vagyok Szabó Attila? De ez csak szimpátia kérdése, nekem sem adta olcsóbban a benzint... Mások megfordulnak utánam, vagy fogadnak, valóban velem sikerült-e összefutniuk. Vannak, akik beszélgetni akarnak. — Miről? — Bármiről, mindegy nekik, csak szót váltsunk egymással. Elmondják, hogy a feleségük is dél-szlovákiai... Ez többnyire Pozsonyban fordul elő, mert otthon mindenki ismer. Múltkor a moziból kijövet egy részegnek tűnő férfi állított meg. Az— Mennyire befolyásolja sikereidet, hogy Komáromban készülhetsz? — Döntő mértékben. Múltkor egy pozsonyi kajakozóval edzettem nálunk. Az egyik napon, amikor lejárt az edzésidö, ötven gyerek jelent meg az uszodában. Mondtam a tanárnak, nekünk elég egy pálya, s rövidesen abbahagyjuk. Azt a választ kaptam, hogy nyugodtan maradjunk. A társam meg csak ámult-bámult, ilyet még nem élt át soha. Pozsonyban, ha letelik az edzésidöd, kiküldenek az uszodából, még akkor is, ha csak ketten jönnek utánad a vízbe. Nálunk az emberek, ha lehet, segítenek, mindent megtesznek azért, hogy én vagy szerintem bárki zavartalanul készülhessen. És ez hiányzik a nagyvárosokban. Prágában vasárnap be sem engedett a gondnok a tanmedencébe Pedig üresen tátongott. De mivel nem volt hivatalos edzésidönk, egyszerűen kidobott Eredményes felkészülésemben nagy része van a komáromi sportbarátok megértésének, a nyugodt légkörnek. És ezt nenr világbajnoki győzelmem után tapasztalorr csak. Megéreztem már korábban is. — Mit jelent számodra Komárom? — Egy kisváros hangulata sokkal jobbár hat áz emberre, mint az, amikor a szom szédot sem ismeri. Ha világversenyre indu lünk, akikkel találkozom, már előre mond ják: „majd figyeljük a tévét.” És azzal a j< érzéssel megyek el, hogy tudom, majdnen az egész város szurkol nekünk. Világbajno ki győzelmem után is körülrajongta! együtt örültünk a sikernek. Jó ideig azon ban „bújkálnom" kellett, mert ha beülter valahova, mindenki fizetni akart. Hiáb nő 4
