Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-02-20 / 8. szám

v jük, akkor nem energiatermelő, tey hát nem energiaforrás, hanem ivó' vízforrás. És ha menézzük azt, hogy egyre kevesebb helyen van helyben egészséges ivóvíz, vagy egyáltalán elegendő ivóvíz, akár Dél-Szlovákiában, Kelet-Szlovákiában, vagy Magyarországon és Észak-Dunántúlon, akkor nyilvánvaló, hogy az időben előre haladva ennek a vízkészletnek a fontossága növekszik. Míg viszont ha ugyanazt a pénzt, amit erre költenénk, vagy annak csak egy részét energiahatékonyság növelésére fordítjuk, tehát a tüzelőanyagot jobban hasznosító erőműre, amely esetleg a környezetet is kevésbé szennyezi, vagy olyan fogyasztói berendezésekre, olyan háztartási gépekre, villanymotorokra, amelyek a nálunk használatos berendezések töredékét fogyasztják csak, akkor ennek a folyószakasznak az energetikai jelentősége az időben csökkenne. Minden jel arra utal, hogy föl kell hagyni ennek a folyószakasznak az energetikai hasznosításával. Nincs értelme.

Ez az ivóvízkérdés közvetlenül érinti az itt élő embereket. Vannak azonban még mélyebb, hosszan ható változások is, amelyek hozzájárulnak a bioszféra egészének ahhoz a folyamatához, ahogyan most az emberiség a bioszférát pusztítja. Ez a folyószakasz a maga szigeteivel, élővilágával az egyik leggazdagabb élő együttestípus, ami a mérsékelt égövön található. Jónéhány évvel ezelőtt született egy nemzetközi egyezmény, az úgynevezett ramsari egyezmény Pakisztánban, amelynek van egy kritériumrendszere, ennek alapján eldönthető, hogy egy ilyen nedves ártéri terület nemzetközileg jelentős-e. Ez egy megállapodás. Mi megvizsgáltattuk ezt a kérdést, és minden kritérium alapján ez a szakasz nemzetközi jelentőségű nedves terület, tehát élővilága védelemre méltó. Az építkezés már eddig is nagyon sok kárt okozott

ezen a területen, a tározó tervezett területén kiirtották az erdők nagy részét, lehordták a humuszt, de ha a hidrológiai viszonyok változatlanok maradnának, tehát nem helyeznénk üzembe ezt a vízkészletre is veszélyes beruházást, akkor a természet lassan begyógyítaná ezt a hatalmas sebet, amely egyébként repülőgépről is látható; mert ugyanazok a vízjárási viszonyok maradnának, amelyek a mai élővilágot táplálják. Visszatelepülne az élővilág azokról a területekről, ahol még ma is megvan, tehát a dunakiliti szakaszról. Ezt a folyamatot mesterségesen is lehetne segíteni. Nagyon jó volna ezt a munkát egy nemzetközi természetvédelmi egyezmény keretében végezni, amely ezt a területet nemzetközi természetvédelmi parkká nyilvánítaná —■ az ausztriai, magyarországi és szlovákiai részt —, ami azt jelentené, hogy ez nem sértené az országok szuverenitását, egységes tudományos koncepció alapján közösen összehozott pénzforrásból tartanák fenn és védenék ezeket a területeket. Nem lenne egybefüggő terület, hanem különböző területek együttese.

A tározó másik problémája, ha feltöltenék, tehát elvonnák az energiát a folyótól, és ott a hordalék lerakodna, sokkal több fény jutna a vízbe, és a tározó sekélyebb részein a víz jelentősebben felmelegedne nyáron. Ma az algák számára fontos oldott tápanyag, a nitrogén és a foszfor nagyon nagy mennyiségben van jelen a Duna öbölben, a Balatonban. Ha ez az utolsó fékező hatás is megszűnik — a lebegő hordalékok árnyékoló hatása — akkor az algák robbanásszerű elszaporodása várható. Nem lebecsülendő veszély, és azokon a helyeken, ahol a szabályozási beavatkozások miatt áramlási holtterek képződtek, nyáron már nagyon erőteljes algásodás indul meg. Ezek kis modellnek tekinthetők, hogy mi történik nagyon nagy mértékben, ha a tározót feltöltik. Mert mit csinálnak az algák? Az algák a levegő széndioxidjából a fényenergia segítségével szerves anyagot állítanak elő, saját testüket, utána elpusztulnak, és mint bomló szerves anyag terhelik a vizet. Ezért mondhatjuk azt, hogy bár a vízi erőmű közvetlenül nem szennyezi a vizet, mégis olyan módon változtatja meg a környezeti állapotot, ami tulajdonképpen vízszennyezéshez, a víz szervesanyag-terhelésének nagyon jelentős növekedéséhez vezet. Ezáltal a folyó öntisztuló képessége, lebontó képessége teljesen kimerülhet, ami az élő együttes esetleges katasztrófaszerü összeomlásához vezethet. Ilyen majdnem-katasztrófa

következett be a Balatonnál, és várható, hogy a dunakiliti tározóban is ilyen jelenségek lesznek. Ezt is lehetne mérsékelni szennyvíztisztítással, ehhez, azonban már nem elég az, hogy pusztán biológiai szennyvíztisztítókat építsenek, hanem el kellene látni foszfortalanító berendezésekkel is, tehát kémiai fokozattal, ami különösen a nagyvárosok esetében olyan rohamos költségnövekedést okozna, ami elképzelhetetlen ebben a gazdasági helyzetben. Ezért nincs értelme annak, amiről ma a vízügy beszél Magyarországon — nem tudom, hogyan esett szó erről Csehszlovákiában —, hogy ki kell dolgozni egy olyan ökológiai garanciarendszert, amelynek a megvalósítása esetén nem lesznek ökológiai problémák. Egyrészt elvileg sem lehet megakadályozni az ökológiai károk legnagyobb részének bekövetkezését — ilyen például az értékes, ritka és Magyarországon törvényesen védett halfajták eltűnése erről a vidékről: ezen a területen ritka orchideafélék is nőnek, amelyeknek pénzben is kifejezik az értékét.

Külön-külön is vannak nyomós érvek, ezek összessége pedig egyértelműen bizonyítja, hogy a beruházás milyen értelmetlen. Sehol nem épült ilyen nagy méretű oldalcsatorna, amelyben a víz a terepszint fölött lenne ilyen nagy vízmennyiséggel. Ez egy időzített bomba. Ha bármilyen építési hiba, szándékos beavatkozás, vagy véletlen baleset következtében ez a víz kiszabadul, nem lehet megállítani. Falvak tucatjait söpri el. Ha a tározót és az oldalcsatornát föltöltik, Vajka, Doborgaz, Bodak és más falvak, vagy Somorja lakói soha nem fogják tudni, hogy a következő nap fölkelnek-e vagy sem. Olyan árvízi kockázatot állít elő, amely soha nem létezett ezen a folyószakaszon. Arról is beszélnek, hogy meg kell akadályozni, hogy a 65-öshóz hasonló árvíz bekövetkezzék. Csakhogy ez az árvíz nem ezen a területen volt. Az ötvenes években a Szigetközben bekövetkezett árvizet sem az okozta, hogy a víz meghágta a gátakat, hanem az, hogy kimosta az altalajt, az roppant össze, és ez a veszély akkor is fönnáll, ha bármilyen erős gátat építenek. Azt azonban látni kell, hogy ha ez lenne a világ legjobban megépített vízi erőműve — amire egyáltalán nincs garancia —, és úgy működne, ahogy a tervezői megálmodták, az ökológiai problémák akkor is ugyanúgy bekövetkeznének. Tehát nemcsak a katasztrófaveszély probléma, hanem az is, hogy a vízi erőmű tervezett működése milyen katasztnő 4

rófákat okoz. Ezért mi azon az állás ponton vagyunk, hogy a Dunának e a szakasza nem alkalmas energiater melésre. Azt hiszem, hogy ez az ex1 rém beruházás — nemcsak oldalcsa torna extrém, ami a Szuezi-csatoi nánál is nagyobb méretű, és a vilá legnagyobb függő medrü csatornája amit két kicsi, szegény ország épí tett —, nincs arra sem példa, hog egy ekkora folyónak a vizét oldal csatornába vezessék, vagy hogy ek kora tározót építsenek egy ilyen sík vidéki folyószakaszon. Ahol valah; is hasonlót építettek, például Kijev mellett a Dnyeperen, nagyon súlyos gondok keletkeztek az ivóvízellátás sál. Az év elején Budapesten járt eg^ ukrán filmrendező, aki a Csernobil baleset óta filmet készít a Csernobil katasztrófa következményeiről (o kijevi), s amikor elmondtuk neki hogy mi egy síkvidéki vízi erömt problémájával küszködünk, azt mondta, hogy Csernobil borzasztó, de a síkvidéki erőmű sokkal roszszabb annál. Azokat a tapasztalatokat, amelyeket a szovjet ökológusok szereztek a síkvidéki tározókkal, és amely jelenségek hatványozottan jelennének meg itt, nem publikálták ezekben az országokban, elhallgatták, eltitkolták. Ugyanakkor maximálisan fölhasználták az ottani vízügyi lobby segítségét; ezt a tározós erőmüvet egy szovjet szakértő javasolta.

A Szovjetunióban az 1985-ben megindult demokratizálódási folyamat egyik első áldozata volt a szibériai folyók visszatérítésének óriási léptékű terve. Magyarországon a nagymarosi erőmű is a demokratizálódási folyamat áldozatául esett. Nagyon bízom abban, hogy a bősi erőmű a csehszlovák demokratizálódási folyamat áldozatává válik."

Lejegyezte GRENDEL ÁGOTA

Lőrincz János felvétele 1989. december 16-án készült a bősi tüntetésen