Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-02-06 / 6. szám

gyújtószerkezetet tettek, s az indulás után felrobbant... Mielőtt tovább mennénk Temesvárra, alaposan átnézem a kocsit.

4.

A temesvári városházán őrség. A lépcsöházban, a folyosókon látszólag nyugalom; a levegőben mégis feszültség vibrál. Az első magyarul is beszélő kiskatona kiböki; pár órával korábban lövésváltás volt az épület utcai frontján.

Az utca most szokásos, szombat reggeli arcát mutatja. Az arcok közömbösek, mindenki siet.

A Continental Szálloda elegáns halijában alkalmi sajtóközpont. Egy több nyelven is kitűnően beszélő, csinos, ifjú hölgy hosszú percekig nekünk dolgozik. Címek között kutat, tűnődik, telefonálgat. Ö ugyan nem tud magyarul, de angolul váltunk néhány szót. Azután beül mellénk az autóba, és a Béga partján álló, házak egyikéhez kalauzol bennünket.

Néhány percre eltűnik a lépcsőházban, majd egy másik fiatal hölgy társaságában tér vissza. Mindketten odalépnek hozzánk, s akit most látunk először, magyarul szólal meg;

— Szabó Mónika vagyok. Megmutatom önöknek azokat a helyeket, ahol a forradalom temesvári eseményeinek döntö mozzanatai játszódtak le.

5.

Hosszú perceket töltünk a romániai népfelkelés bölcsőjénél: Tőkés László otthona előtt, a temesvári református parókia saroképületénél. A fényképezőgép, a magnó láttán hirtelen összeverődött sokaság kellős közepén állunk. Az emberek kérdezés nélkül, egymás szavába vágva, magyarul, románul, németül dicsérik lázas hévvel a kitűnő lelkész páratlan bátorságát. A parókia falán feliratok, a járdán csonkig égett gyertyák viaszhalmai.

Mónika elvezet bennünket az ortodox egyház impozáns nagytemplomához is, amelynek lépcsőin a temesvári események legforróbb óráiban százak haltak meg... December 17-én és 18-án a tüntető tömeg egy része ide menekült, hogy ki-ki imádkozzon, vagy fedezéket találjon az ólomvégű gumibotok, a géppuskasorozatok, a gyilkos tankok elöl; ám a templom kapuját akkor még rázárták az Istenre, úgyhogy itt is halmokban hevertek a halottak.

Elidőzünk a szemközti Opera téren, ahol a Tőkés László kilakoltatását megelőző naptól kezdődően, egészen a Ceausescu-házaspár bukásáig éjjelnappal tüntettek a temesváriak.

Ősszel, lombhulláskor talán hangulatos lehetett ez a tágas tér. Most viszont lehangoló és szomorú. Kiégett üzletek, üszkös falak idézik a közelmúltat. És a lámpaoszlopokon függő koszorúk is, meg a tér alján lobogó gyertyaerdő.

De nemcsak a belvárosban lépdelünk Szabó Mónikával, hanem odahajtunk a kijjebb eső utcákba is, ahol szintén ádáz sortüzek tizedelték a lakosságot. Ripityára lőtt házfalak, autóroncsok idézik a Securitate-egységek mészárlásait.

Elmegyünk a szegények temetőjébe, ahol a puritán hullaházat kínzókamrává tették a szekusok; leirhatatlanul bestiális tetteik után pedig a kegyelet legkisebb jele nélkül egyszerűen elásták a megcsonkított tememeket.

A református parókia előtt időzve meghatódtam.

Az ortodox templom előtt és a temesvári opera körül lépdelve szorongást éreztem.

A szegények temetőjében olyan érzés fogott el, mintha a pokolban járnék. Ez maga volt az iszonyat.

6.

Szabó Mónika tömören mondja el a tűzparancsok és tankok emlékét idéző napok krónikáját.

— Amikor december 16-án és

17-én Tőkés László otthona körül nagy volt a tömeg, a karhatalom vízágyúkkal próbálta szétkergetni. Látva, hogy szinte senki sem retten vissza, a hadsereg és biztonsági szolgálat emberei lőni kezdtek. Akkor még a hadsereg is lőtt. Igaz, tizenhatodikén még itt járt Coma Joan, a kommunista párt egyik akkori' titkára, hogy megpróbáljon úrrá lenni a kialakult helyzeten. De akkorra a nép már Tőkés László mellé állt; és itt az egész román népről beszélek. A párttitkár után érkezett Nuja tábornok, az antiterrorista különítmény parancsnoka, aki első szóra tűzparancsot adott ki. Figyelmeztetés nélkül, egyenesen vérfürdőt rendezett... Még elmondani is szörnyűség, milyen jelenetek játszódtak le Temesvárott. Válogatás nélkül lőtték itt a gyerekeket és az anyákat is. Előfordult, hogy a tank a csecsemőjével együtt taposta el az édesanyát! Sok családban igy tájéit cumikat őriznek szomorú emlékű talizmánként...

— Amikor december 17-én, azaz vasárnap délután újra elkezdődött az öldöklés, már én is kint voltam Temesvár utcáin. Nehéz géppuskákkal azonnal rámentek a tömegre. Pillanatok alatt halottakkal és sebesültekkel lett tele a környék. Az extra különítmények válogatás nélkül kaszabolták le a civileket és a katonákat. Kegyetlen vérengzés folyt, nemcsak az utcára, hanem a környező házak ablakaira is golyózáporokat zúdítottak. Még akkor is tüzeltek a sebesültekre, amikor már szét volt verve a tüntetés. Addig lőttek, amíg csak mozogtak a sebesültek. Ezért ha valakit találat ért, az emberek igyekeztek az illetőt pillanatok alatt a kapualjakba húzni; s ha volt remény, akkor a gyors elsősegély után mielőbb a kórházba szállítani. Ott, szerencsére, volt elég vér, kötszer, antibiotikum. Csak éppen biztonság nem, mert Ceausescu elit alakulatai, azok a terrorista mocskok a kórházakat sem kímélték. Többségük az utolsó töltényig harcolt. Távcsöves puskákkal is tüzeltek a házak tetejéről. Nehéz volt elviselni, amit az utcákon, a kórházak folyosóin, a hullakamrákban látott az ember. A szekusok alattomosságára pedig csupán egyetlen példát mondok; amikor a tévé bemondta, hogy a zsarnok és a felesége elmenekült, akkor azt hittük, fölszabadultunk.

Százezer ember volt kint az utcán. Öleltük, csókoltuk egymást. Eltűntek a szekusok, mintha a föld nyelte volna el őket... A béke első napjának mégis sortűz lett a vége. Amig mi ünnepeltünk, ők megszállták a várost, és este tízkor elkezdődött a golyótánc. A katonaság velünk volt, de a Securitate kitűnően képzett elit alakulatai orvul támadtak, és mindenre lőttek, ami megmoccant. Az emberek mégsem hátráltak, annál inkább összetartottak. Életemben most tapasztaltam először, hogy amikor igazán együtt a nép. amikor tüntetések zsivajával akarja elnyomni a puskalövések zaját, akkor már nem fél többet!

7.

Szabó Mónika invitál: igyunk meg náluk egy kávét, mielőtt nekivágnánk a haza útnak.

Marosvásárhelyi származású férje most ugyan nincs otthon, de bemutat bennünket a mamának, a nagymamának, illetve öt- és hétéves fiainak is.

Az ablak mellett karácsonyfa; ágain a színes díszek mellett fekete szalagok is. Egy pillanatra az Opera tér, a szegények temetője jut eszembe.

A lurkók hangoskodnak, csak félmondatokat tudunk váltani. De így is megjegyzem például azt, hogy Szabóék számára havonta és személyenként tíz tojást, egy kiló csontos húst, háromhavonta fél kiló lisztet, 1 kiló cukrot, fél liter étolajat biztosított a Kárpátok géniuszának rendszere. A feketepiacon 200 leibe került egyetlen kiló vaj, 100 leibe ugyanennyi hús, a kávét pedig 1 400 leiért vesztegették. Mónikának — vegyészmérnök létére — a havi fizetése sem volt ennél sokkal több! A lakótelepi szobákban egyébként esztendőkön át nyolc-tíz fok volt a téli középhőmérséklet, meleg víz pedig alkalomszerűen folyt a csapokból.

A két srác közben szórakozást talált magának, így mi is valamivel nyűgödtabban tudunk társalogni. Kérdezem a rokonszenves fiatalasszonytól: honnan szorult bele annyi bátorság, annyi akarat, hogy ő is ott tüntetett Temesvár utcáin?.

— Aki ugyanúgy gondolkodik, akár a többiek, az ilyen helyzetben nem lehet tétlen, nem maradhat otthon. Nem elég szimpatizálni, cselekedni kell! Akik meghaltak, azok értünk is feláldozták az életüket. Az ilyesmit lehetetlenség karosszékből figyelni.

— Nem gondolt a veszélyre ?... Mónika, nem gondolt a gyerekeire?

Egyből, egyenesen felel:

— A veszélyre nem, a gyerekeimre igen. Pont rájuk gondoltam. Az én gyerekeimért miért haljon meg más?!

8.

Temesvárott, Aradon, Bukarestben, Szebenben és másutt megölték a gyerekeket és anyákat is.

Úgy tűnik, mégis vannak emberek, akikben a kötelességtudat, a meggyőződés még az életösztönnél is erősebb.

Vagy talán éppen az életösztön fűti tetteiket ?!...

MIKLÓSI PÉTER

A _ idő eleinte kellemes, enyr\Z. he volt. Rigófütty hallatszott, és a közeli mocsárban panaszosan sivított valami élőlény, mint mikor üres palackba fújnak. Felreppent egy szalonka, s nyomában a lövés harsányan, vidáman vágott a tavaszi légbe. De mihelyt bealkonyodott az erdőben, hirtelen csontig ható hideg szél süvöltött kelet felől, és minden. elnémult. Jégtűk csillantak meg a tócsákon, s az erdő sötét lett, barátságtalan, néptelen. Közeledett a tél.

Ivan Velikopolszkij teológus, egy sekrestyés fia, hazatérőben az ártéri rét keskeny ösvényén lépkedett. Ujjai megdermedtek, arca kígyóit a szélben. Úgy érezte, hogy ez a váratlan hideg halomra döntött minden megszokott rendet, hogy maga a természet is megborzadt, s ettől az esthomály is kelleténél gyorsabban sűrűsödik. Körös-körül valahogy különös, komor volt a pusztaság. Csupán az özvegyek folyó menti földecskéjéröl villant valami fény; távolabb körülötte és ott, ahol a falu terült el vagy négyversztányira, mindent elnyelt a hideg esti sötétség. A diáknak eszébe jutott, hogy mielőtt eljött otthonról, anyja a pitvarban ült a földön, és a szamovárt tisztogatta, apja meg a padkán köhécselt. Nagypéntek lévén, semmit sem főztek otthon, és ö kínzó éhséget érzett. Most a hidegben dideregve arra gondolt, hogy éppen ilyen szél süvített a Rurikok idején. Rettegett Iván és Nagy Péter alatt is, és akkoriban ugyanilyen szörnyű szegénység, ínség dúlt, ugyanilyen lyukas zsúpfedelek, tudatlanság, búbánat, ugyanilyen pusztaság, homály és leigázottság, ezek a borzalmak voltak, mint most és mindiglen, s még ezer év múltán sem lesz jobb. Nem kívánkozott haza.

Azt a helyet azért hívták az özvegyek földjének, mert két özvegyasszony — anya és leánya — tulajdona volt. A tűzrakás fényesen, recsegve égett, s bevilágította messze körös-körül a szántást. Vaszilisza, az idősebb özvegy, magas, testes öregasszony, férfibekecsben állt a tűz mellett, s elgondolkozva nézett a lángba; leánya, az alacsony, himlőhelyes, bamba képű nő, a földön ülve az edényt s kanalakat mosta. Nyilván épp most vacsoráztak meg. Férfihangok hallatszottak: a pataknál lovakat itattak a helybeli munkások.

— Hát visszajött a tél — szólt a diák, a tűzhöz közeledve. — Jó estét!

Vaszilisza összerezzent, de mindjárt megismerte, és barátságosan mosolygott.

— Meg se ismerlek. Isten hozott. Adjon minden jót.

Beszédbe elegyedtek. Vaszilisza