Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-02-06 / 6. szám
tapasztalt asszony volt, valamikor uraknál szolgált, szoptatós-, aztán szárazdajka, választékosán beszélt, s sohasem tűnt el arcáról a szelíd, illedelmes mosoly; a leány, Lukerja, férjétől agyongyötört, igazi falusi asszony, csak rápislantott a diákra és hallgatott, s olyan furcsa volt az arckifejezése, mint a süket né máké. — Pontosan ilyen hideg éjszakán melegedett tűz mellett Péter apostol — mondotta a diák, s kezét a tűz felé nyújtotta. — Vagy hát akkor is hideg volt. Jaj, milyen szörnyű éjszaka volt az, öreganyám! Rettenetes magányos, hosszú éjszaka! Körülnézett a homályban, dideregve rázta meg a fejét, és megkérdezte : — Ugye, ismered a tizenkét evangélistát? — Igen — felelte Vaszilisza. — Ha még emlékszel, az utolsó vacsorán Péter ezt mondá Jézusnak: „Én kész vagyok veled menni akár a börtönbe, akár a halálba." S az Úr erre imigyen szólt vala: „Bizony mondom néked, Péter, nem szólal meg ma a kakas, míg te háromszor meg nem tagadod, hogy ismersz engem." A vacsora után Jézus halálos bánatban imádkozott a kertben, a szegény Péter pedig lelkében kimerülve elgyengült, pillái elnehezültek, és sehogyan sem tudta elűzni az álmot. Aludt. Később, erről hallottál, Júdás azon az éjszakán csókkal, elárulta kínzóinak Jézust. Megkötözve vitték a főpap elébe, és Péter a bánattól, aggodalomtól elgyötörtén, tudod, kialvatlanul, megérezte előre, hogy most valami rettenetes történik a földön, s követte mesterét... Borzasztóan, eszeveszetten szerette Jézust, és messziről nézte, hogyan kínozzák ... Lukerja otthagyta a kanalakat, és mozdulatlan tekintettel meredt a diákra. — Odaértek a főpaphoz — folytatta —, Jézust vallatóra fogták, a munkások pedig ezalatt, mert hideg volt, tüzet gyújtottak az udvaron, hogy melegednének. Velük együtt állt a tűz mellett Péter, s ő is melegedett, mint én most. Egy asszony, meglátván őt, így szólt: „Ez is övele volt!'', vagyis hát öt is kihallgatásra kell vinni. És a tűz körül a többi munkás is bizonyára gyanakodva, szigorúan nézett rá, mert ő zavarba jött, és ezt mondta: „Nem ismerem őt." Kevéssel később valaki ismét felismerte benne Jézus tanítványát, és szólt: „Te is azok közöl való vagy." De ö megint megtagadta. És harmadszor is hozzáfordult valaki: „Nem téged láttalak ma vele a kertben?" Ö harmadszor tagadta meg Jézust. „És mikor ő még beszélt, megszólalt a kakas", és Péter , messziről nézvén Jézust, visszaemlékezett szavaira, melyeket neki mondott a vacsorán ... Emlékezett, felocsúdott, és kiment az udvarból, és keserves sírásra fakadt. Az evangéliumban írva vagyon. Úgy el tudom képzelni: csöndes, csöndes, sötét, sötét a kert, és a csöndben alig hallható az ő elfojtott sirása ... A diák felsóhajtott, s eltűnődött. Vaszilisza még mindig mosolyogva hirtelen felzokogott, nagy cseppekben, bőségesen omlott a könnye orcájára, és eltakarta arcát a tűz elöl, mintha szégyellné könynyeit. Lukerja pedig mozdulatlanul bámulván a diákra, elvörösödött, arckifejezése feszült és súlyos lett, mint aki nagy erővel fojtja el a fájdalmát. A munkások visszatértek a folyópartról, s közülük az egyik már lóháton közeledett, és a tűzrakás fénye reszketegen vetődött rája. A diák jó éjszakát kívánt a két özvegynek, s továbbállt. S megint sötét lett, s a keze megint fázott. Kegyetlen szél fújt, valóban viszszatért a tél, s nem látszott, hogy holnapután itt a húsvét. Most a diák Vasziliszára gondolt: az ö sírása arra vall, hogy mindaz, ami azon a nagypénteken Péterrel történt, valami titkos vonatkozásban van vele ... Széjjelnézett. A magányos fény békésen pillogott a sötétben, s már nem volt senki körülötte. A diák megint elgondolta, hogy mivel Vaszilisza zokogott, leánya pedig zavarba jött, ebből nyilvánvaló, hogy amiről ő az imént beszélt nekik, ami tizenkilenc évszázaddal ezelőtt történt, annak köze van a jelenkorhoz: mind a két asszonyhoz, sőt ebben az eldugott faluban mindenkihez, még őhozzá magához is. Az öregasszony biztosan nem azért fakadt sírva, mert ő megindítóan tud mesélni, hanem azért, mert Péter közel áll szívéhez, és egész lényét áthatja az, ami Péter lelkében végbement. Egyszerre örömmel teli izgalom fogta el a diákot, s még egy percre meg is állt, hogy mély lélegzetet vegyen. A múltat — gondolta — egymáshoz folyó események szakadatlan láncolata kapcsolja a jelenhez. És úgy tetszett neki, hogy ö most meglátta ennek a láncnak mindkét végét, megérintette az egyiket, mire a másik vége is megrezzent. És amikor átkelt a kompon, s azután felkapaszkodott a hegyre, szülőfalujára nézett, majd nyugat felé, amerre a hideg alkonyat keskeny, vörös sávja fénylett — arra gondolt, hogy az igazság és a szépség, ami ott a kertben és a főpap udvarában irányt adott az embersorsnak, megszakítás nélkül folytatódott a mai napig, és minden bizonnyal ez a két dolog volt a fő az emberéletben s az egész földön; erre a gondolatra lassanként feltámadt benne a fiatalság, az erő, az egészség — még csak huszonkét éves volt! —, az ismeretlen, titokzatos boldogságra való várakozás kifejezhetetlenül édes érzése, s gyönyörűnek, csodálatosnak, magasztos értelemmel telítettnek látta az életet. LÁNYI SAROLTA FORDÍTÁSA