Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-02-06 / 6. szám
görög menekültek telepedtek meg, s ö abban a tudatban nőtt fel, teljesen normális dolog, ha egy másik nemzet a maga nyelvén tanulva a saját irodalmát és történelmét tanulja. Mondja is, csak Szencre, majd Párkányba kerülvén tapasztalta, hogy a magyarok a magyar iskolákban magyarul is csehszlovák történelmet tanulnak csak ... De Masarykot emlegetvén már mintha mindezt nem is ö mondta volna, úgy tűnik ... Aztán még körüljárják az iskolát, megnézik a faliújságokat, a képeket, benéznek az osztályokba, nem maradt-e valami áruló nyoma annak, hogy november 1 7-e előtt itt a kommunisták uralkodtak. A szemle eredményével Slamka úr és Jung úr — a városi sportszervezet nyugalmazott vezetője — elégedett. Sehol egy csillag, sehol egy ottmaradt „bűnjel". Csak az igazgatói irodában függő festményre-mutat rá egyikük: azt is le kéne venni. Na igen, mert Lenin is rajta van ... Az igazgató, Csicsay Alajos mosolyog. Azt mondja, ők már megszokták az ilyesmit. November hetedikére a járási pártbizottság ideológiai titkára járta végig az összes iskolát, ellenőrizte a faliújságokat, hogy minden rendben van-e. A módszerek, úgy látszik hosszú életűek. (A hozzájuk szokott emberek pedig hiába hordják a forradalom jelvényeit, nemigen használnak az új mozgalomnak.) Amikor a VPN-esek elvonulnak, néhány nyelvszakossal taglaljuk a jövőt. Szász Éva angolt tanít, neki igazán nincs mitől tartania. Most, hogy választható világnyelvet tanulhatnak majd a gyerekek már az általános iskolában is, várható, hogy az angol nyelv lesz a legkeresettebb. Neki már most is van elég órája, legfeljebb a túlterheltségtől tarthat. Hallani már olyan hangokat is a szülök körében, hogy indulhatna akár angol tagozatos osztály ... — Az persze nem olyan egyszerű — veti közbe Csicsay Alajos, (még) igazgató (mert éppen választásokra készül az iskola). — Nem tudjuk, hány kőtelező tantárgy lesz, mennyi lesz a kötelező óraszám tanulóknak, pedagógusoknak, és hát a feltételeink sem a legfényesebbek. A korszerű nyelvoktatáshoz kell nyelvi tanterem, technika, nekünk pedig nincs. És nincs elegendő nyelvtanár sem. Azt is el kell dönteni, mi legyen az orosz szakosokkal... — További problémák is lesznek — mondja Szász Éva. — Köztudomású, hogy hatékonyan tanítani délelőtt lehet, a második-harmadik órán fog legjobban a gyerekek agya. Akkor kellene az idegen nyelvet tanulni, de megoldható ez minden osztályban?! Nem is tudom elképzelni, hogyan kellene összeállítani az órarendeket! A hatékonyság azt is megkövetelné, hogy a képességeik szerint csoportosítva oktassuk a gyerekeket .. . Félő, hogy a nyelvtanítás a délutáni órákra szorul, háromtól ötig pedig szinte már elkezdeni sem érdemes a munkát. Akkora iskolahiány — amekkora Szlovákiában van — és kétműszakos tanítás mellett nem lehet igazán jól sem tanítani, sem nevelni. A párkányi iskola a legnagyobb a dél-szlovákiai magyar alapiskolák közül, 1 205 gyerek jár ide, pontosabban a városba meg a környező faluk központosítással megürült iskolaépületeibe ... Mesebeli táltos kellene hozzá, hogy ezeket az iskolákat egy nap körbejárja valaki! Itt van aztán az iskola öt orosznyelvszakosa. Közülük ketten már nem gondolnak átképzésre, pár évük van még hátra a nyugdíjig. Egyikük, Steiner Márta azt mondja, remélik, hogy a változás csak szeptembertől érvényes, s hogy azok a gyerekek, akik már elkezdték tanulni az oroszt, kötelezően tanulják majd a nyolcadik osztály végéig. Magam kétlem, hogy ezt a szülök és a gyerekek is így gondolják, de be kell ismernem, Steiner Márta érvelése reális és logikus. Azt mondja, három-négy év kell az átképzésre is a tanároknak, hogy képesek legyenek egy másik nyelvet is tanítani. Ő maga jól tud németül (a kollégái mondják, talán a legjobban az iskola pedagógusai közül), de hogy államvizsgát tegyen németből és tanítson, arra nem gondol. A fiatalabbak azonban elöbb-utóbb erre kényszerülnek majd. Nem lesz könnyű megoldani az ő átképzésüket sem, mert kevés a nyelvtanulási lehetőség, Így ha már elkezdődött volna is késön lenne . . . Többnyire nők a tanítók, kisgyerekes anyák; iskola, otthon köti őket, mindennapjaink öszszes kínjával-keservével. És megfizetve sincs úgy a pedagógus, hogy a legcélravezetőbb átképzési formát, az intenzív nyelvtanfolyamot és a külföldi tanulmányutat választhassa. — Van az iskolarendszernek más problémája is — mondja Csicsay Alajos. — Elvetettük a régi, évszázados tapasztalatokon alapuló iskolatípusokat. Nem vesszük figyelembe a fejlődő gyermekek lélektani sajátosságait. Akkor állítjuk őket pályaválasztás elé — 14 évesen —, amikor serdülőkori fejlődésük a legtöbb erőt szívja ki belőlük. amikor a legösszezavarodottabbak ... így akkor követeljük tőlük a legtöbbet, amikor a normális fejlődés érdekében éppen „pihentetni” kellene őket Ezen a lélektani felismerésen alapultak a. régi gimnáziumok, s hiába kísérleteztünk negyven évig, azoknál jobbat képtelenek voltunk kitalálni. Oda jutottunk, hogy a művelődést a minőség rovására terjesztettük ki, s ahelyett, hogy soksok művelt embert neveltünk volna, a degradált, a lecsúszott egyformaságot istenítettük. S nem hogy az embert, de még a gyereket is kirekesztettük tulajdonképpen az iskolából. — Vissza kell adni a tanítónak a tekintélyét — kezdi Izsák Ferenc, aki az iskolában alakult polgári fórum tagja, Így részt vesz a dialógusok és az igazgatóválasztás-előkészítésében. — Rengeteg a gond, a probléma. A legégetőbb a pedagógusok fizetése és jutalmazása. Évek óta nagy az elégedetlenség a prémiumok elosztása miatt... (— Lesz még nektek tízezer koronás fizetésetek is — veti közbe az igazgató —, de akkor majd visszasírjátok a mát!) — Túl sokáig éltünk úgy, hogy nem változott körülöttünk semmi, meg sem próbálhattuk, más tudná-e másképpen csinálni a dolgokat. Az embereket már csak a változás lehetősége is lázba hozza — mondja Izsák Ferenc. — Évekig arról írtak csak a lapok az iskolánkkal kapcsolatban, hogy milyen sikereket ér el, és a gondok ellenére mennyire elégedett a munkával mindenki... Most tudják, mi a helyzet? Ebed és párkánynána újra önállósulni szeretne. A falu is, az iskola is. Én most Ebedre járok ki a másodikosaimmal, és bizony el is vállalnám, hogy ott legyek tanító az önállósulás után is. Lenne mit tenni azért a faluért... És hány ilyen van még az országban?! Hány is? Visszaköszönnek lelkemben tíz évvel ezelőtti kalondai riportalanyom, Simon János bácsi mondatai; „Ezzel a faluösszevonással lényegében tanyásítunk; hát lehet iskola, kultúra, minden közösség nélkül hagyni több száz, akár ezer embert is?! Ha csak az öregek maradnak, velük együtt a falu is meghal. Az iskola ad jövőt, reménységet nekünk ..." Akkor hát: jövőt, reménységet adj nekünk, iskola! N. GYURKOVITS RÓZA KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELEI nő 9
