Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-19 / 51-52. szám
FOTÓ: KÖNÖZSI ISTVÁN Elmondom az életemet Bogár Lajos, ekecsi nyugdíjas „1937-ben berukkoltam mint újonc Prágába, az 5. hidászezredhez. Huszonkét éves voltam akkor. Vonultunk be a kaszárnyába, kezemben a koffer. Magyarok voltak éppen őrségben. Egyszer csak rámkiált az egyik: Szervusz, Bogár, ugye nem ismersz? Nem, mondtam én. No, majd megismerkedünk. Csodálkoztam, honnan tudja a nevemet, aztán mikor bementünk, kapcsoltam, hogy a kofferról olvasta le! Eskü után elvittek bennünket a Petőfi körbe. Masíroztunk este a kivilágított Václavákon, ment a lépés egyszerre, olyan jó hangja volt! Akkor aztán „ráz, dva, tri” és elkezdtük, hogy. „Nyitva van a százados úr ablaka, barna kislány sírva sétál alatta, ne sírj kislány érted dobog a szívem, nem tagadom, hogy igazán szeretlek.” Tapsoltak ám a civilek, kiabálták, ez az fiúk, mert tízezer magyar volt akkor Prágában. Mikor háromhetes újoncok voltunk, nagy záporeső esett. A lefolyó nem bírta a sok vizet. Lemónokat - így hívták az újoncokat - hívtak, kannával hordtuk a vizet a másik lefolyóba. Szidtuk a tiszthelyettest, mint a bokrot. Aztán mikor elvégeztük a dolgunkat, megszólalt magyarul. De nem tolt le bennünket. Egyszer meg éjjeli gyakorlaton voltunk az ötös bakákkal a Moldván. Nekem kellett tartani a ponton orrán levő kötelet, elsőnek kiugorni és fogni, hogy a többiek is ki tudjanak szállni. Sötét volt, hamarrább kiugrottam. Jól elmerültem a vízben. Kinn a parton csavargatom a kapcámat, jön a zászlóaljparancsnok, kérdi, no co je. Mondom semmi, csak mokry kapesník. Akkor is jól elmúlt már éjfél, mikor masíroztunk haza. Ment a magyar nóta, az emberek meg tapsoltak. Nagyon szerették ott a magyarokat. Mikor berukkoltam, mindenki azt mondta, hogy újévi szabadságot könnyebb kapni, mint karácsonyit. Úgyhogy én újévit kértem. Karácsonykor éppen szolgálatba osztottak. Mentünk vagy hat kilométert. Kaptunk egy nagy skatulya cukrot, gyertyákat meg egy karácsonyfát. Mire visszaértem az őrségből, már égtek a gyertyák a fán. Várt a vacsorám: negyven deka kirántott hal, füge, datolya, mogyoró, dió, egy egész mazsolaszőlős fonott kalács, egy üveg sör, meg húsz cigaretta. Aztán indultam haza. Éppen jött egy busz, jóravaló sofőrje volt, bevitt a karlíni laktanyába. Karácsony első ünnepén már otthon is voltam. Soha el nem felejtem, ottan tavasz volt, Pozsonytól idáig meg kétméteres hó. Itthon fagyott el a fülem. Májusban készültünk egyhónapos gyakorlatra Pozsonyba. De én nem jutottam el, mert új autókkal mentünk, a sofőrünknek meg régire volt jogosítványa, aztán felborultunk. Itt a helye a karambolnak ... Kétkerekű kárén toltak Táborba a katonakórházba, onnan meg visszakerültem Prágába. Közben még a bakancsom is elveszett, mert a Pozsonyba tartók azt is elvitték magukkal. Prágából aztán irány a német határ, mozgósítás. Ceské Budejovicében aknáztunk fel egy vasúti hidat. Ezt őriztük három hétig - fölöttünk a gyalogság - meg a vasutat. Pénzünk volt akármennyi, mert kihelyezéskor a katonák kaptak pénzt. A kosztot meg egy német vendéglőstől hordtuk ingyen. Ajándékba kaptuk tőle. Aztán megjött a parancs a visszavonulásra. Később kocsis lettem. De olyan gyönyörű nagy arab lovaim voltak, hogy elhúzták volna még a házat is. Falura jártunk dolgozni. Reggel hatkor mentünk. Első nap a gazdasszony rögtön behívott reggelizni, csak aztán mutatta meg a földeket. Alig szántottam vagy másfél órát, már hozta a tízórait. Örült, hogy szépen megszántok, mert neki sem voltak otthon a férfiak. Mondtam neki, doma ja rolnik. Jó ebédet főzött, szerettem a knédlit, finom sült hússal. Az aszszony adott ötven koronát, és a telkemre kötötte, hogy másnap is menjek. Úgyhogy két hétig nála dolgoztam. Innen aztán újra Prágába vonultunk. Leadtuk a lovakat. A gazda megveregette a váltam, adott egy százast, annyira örült, hogy szépek a lovai. Este jöttek a városból a cseh katonák és kérdezték, hogy miért nem megyünk haza, hisz Komárno zobraf . De a tiszt azt mondta, nyugodjunk meg, amint jön parancs, azonnal hazamehetünk, egy perccel sem tartanak bennünket tovább. Előjött aztán az a szerencsés nap. Kiabálják egyik délelőtt, hogy „vsetci vojaci do kanceláre”. Tizenketten voltunk magyarok, mondták, hogy mehetünk haza. Kaptunk kétnapi élelmet meg kétszáz koronát. Kipotyogtak a tiszt könnyei, amikor elbúcsúztunk. Azt mondta, fiúk, lesztek ti még katonák - Magyarországon. Aztán elindultunk. Cseklészig kihoztak vonattal, onnan Szencig gyalog jöttünk. Itt már vártak bennünket, szurkálták a virágot a gomblyukakba. Kaptunk kaját, utána sorakozó, és kikísértek az állomásra. Ment ám a nóta! „Fenyő, fenyő, jaj, de magas fenyő, mért sír a szél ott fönn a hegyeken. Gyergyó felől hírt hoz a szél, árva magyar kalászokból panaszos a kenyér, fenyő, fenyő, jaj, de magas fenyő, ezért sír a szél ott fenn a hegyeken.” Szénéről Érsekújvárba vitt minket a vonat. A dohánybeváltóba kellett mennünk. Ipolyság felől is jött egy vonat, arról is szálltak le, tartalékosok. Jön három ekecsi. Felszálltunk a komáromi vonatra. Komáromban már voltak magyar katonák. Az állomáson cseh és magyar pénzért lehetett vásárolni, hát reggelig ott maradtunk. Egy részeg szakaszvezető leszakította a vállpántomat, úgy jöttem haza. Ahogy ment a vonat, az állomásokon, Ócsán, Aranyoson, meg sorban tovább, álltak ám az asszonyok, kiabálták, nem látták az én uramat, az én fiamat? Végre hazaértünk. A községház előtt magyar huszárok sétáltak díszmenetben. Valaki megszólított, hogy menjek be a községházra, mert a főhadnagy úr kíváncsi a cseh katonákra. Mondom, jól van. Várjon a főhadnagy úr, mert én meg kíváncsi vagyok az otthonomra. Éhes is vagyok, megmosakodok, aztán majd jövök. Úgy is lett. Két-három hetire kellett menni jelentkezni Komáromba a hadtestparancsnokságra. Ez 39 novemberében volt. Komáromnál karambolozott a vonatunk, elütött'egy tüzérkocsit. 1940 januárjában megkaptam a behívót a magyar hadseregbe. Török Ignác magyar királyi kettes számú utászzászlóalj, Győr. Február elsejére vonultunk be, de húsvétkor már jöttem haza szabadságra. Azt mondta az őrmester, vigyázzatok, nehogy megpofozzanak benneteket, nehogy szégyent hozzatok a Török Ignác utászzászlóaljra. Különben fene egy gyerek volt ez az őrmester. Ha valami nem tetszett neki, vagy nem jött össze neki a dolog a növel, akkor rajtunk töltötte ki a boszszúját. Éjszaka riadóztatott. Fölöltöztünk, fölpakoltuk a hátizsákot, kimentünk, sorakozó. Azt mondja, oszolj, utána teljes szobarend. Alig feküdtünk le, megint fújnak, megint menni kell. Harmadszor is, de akkor már nem vetkőztünk le. Gyanús volt neki, hogy következőre igen hamar fölsorakoztunk. Bejött, lehúzta rólunk a takarót, hát látta ám, hogy ruhában vagyunk. Morgott, de nem lett semmi baj. Telegetett az idő. Néha hazajöttem biciklivel. Egyszer azt mondja a szolgálatvezető, van-e civil ruhám, mert másnap leszerelünk. Nem nagy dolog az, feleltem én, adjon eltávozást, hazamegyek ruháért. Egy bogyaréti gyerekkel délután ötkor elindultunk biciklivel. Egy pengő ötven volt a bicikli a kölcsönzőben. Másnap kilencre már otthon voltam. 1943-ig békén hagytak, mert az apán a fronton volt. Néha behívtak egy-két hétre, de aztán hazaengedtek. 43 augusztusában aztán megkaptam a SAS behívót. Siess Adolf Segítségére! Reggel nyolckor kellett volna jelentkezni a laktanyában, de csak Almásfüzitőig volt vonat, onnan meg Esztergömba, s csak aztán mentünk Pestre gyorssal. Este hétkor értünk oda. Másnap reggeli után kettesével szembeállítottak bennünket a leszerelőkkel. Ki kivel áll párban, attól átveszi a katonagöncöt. Aztán elindultunk, csak azt nem tudtuk, hova. Annyi biztos, hogy Lengyelországban, Lembergben megbetegedtem. Kórházba szállítottak. Magam voltam a szobán. Egyszercsak a szép lengyel ápolónők, olyan bögyösek voltak, hozták ám a négy karéj vajas kenyeret meg egy pohár tejeskávét, ügy volt, hogy egy hét múlva megyek haza a sebesültvonattal. A Budapesti Délibe futott be a vonat. Hozták ám a szeretetcsomagot! Akkor láttam a Horthynét. Sorbajárta a kocsikat. Budapesten nem volt helyünk, ezért, Esztergomba vittek bennünket a hadikórházba. Valamelyik este kimentünk csavarogni egy tüzérrel. Megállított bennünket egy szaki, azt mondja, nem tudnak maguk tisztelegni? Behívatott bennünket az őrszobára. Szakaszvezető úr, ne hencegjen itten, mondtam neki. Vasalt pantal- Jóban henceg itten? Menjen ki oda, ahonnan mi jörlő 22
