Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-19 / 51-52. szám
vünk, ott legyen legény. Azt mondja erre ő, végeztem. Mondom, mink is végeztünk, megfordultunk és otthagytuk. Egy kicsit tartottam tőle, hogy ha majd a kórházból a laktanyába kerülünk, bosszút áll, de nem mert semmit sem csinálni. A laktanyában a harmadévesek közé kerültem. Egy reggel torna helyett inkább a fürdőbe mentünk, de a napostiszt elkapott bennünket és 30 napi laktanyafogságot kaptunk. Tíz nap telt el, amikor megjött a törzsőrmester. Hát ő volt a szakaszparancsnokom 40-ben. így hamarább kiszabadultam. Búcsúra meg sikerült leszerelnem. Mikor vittem a civilruhát, lehordott egy őrnagy, hogy nem szégyellem magam, az öreg bácsik a fronton vannak, én meg szerelek le. Mondtam neki, hogy az én apám is ott van, azért engednek haza. Aztán pucoltam, ahogy csak tudtam! 44-ben újra behívtak. Szegény zsidó munkaszolgálatosok mellett voltunk Lengyelországban egész karácsonyig. Aztán fel kellett esküdnünk a Szálasirendszerre. Hát az is gyönyörű időszak volt, mondhatom! .. . Kiszedették a frózsákjainkból a szalmát, tisztát tetettek bele, és azon aludtak a Szálasi fiataljai, a hungarista katonák. Mi meg a puszta földön feküdtünk.... Január ötödikén szólt az őrnagy, na fiúk, megyünk Budapest felszabadítására, aki nem akar jönni, tartsa föl a kezét. Hát ki az a marha, aki azt mondja, hogy nem. Hatodikén elindultunk. Érsekújvár, Bagota, Bajcs, Ógyalla, Hetény, Komárom. Estére a komáromi öregvárba értünk. Csönd volt. De reggel annál nagyobb pufogásra ébredtünk. Érsekújvár felől bejöttek az oroszok, egész nap verték Komáromot. Márciusban volt utánam az apám Környén. Nem sokkal azután megkezdődtek a harcok. Mindenki eltűnt, gyerünk, pucoljunk mi is! A lövöldözés meg az autónyomok szerint tájékozódva eljutottunk egy majorba. A parancsnok megengedte, hogy pihenjünk, de alig hogy ledőltünk, jöttek az oroszok. Pucolás ki a kertbe. Bele a kátyúba. Aknázott terület volt, németek álltak őrségben. Kísértek bennünket. Huszonnyolcán voltunk, de egy sem szólalt meg németül. Mindenhol csak német parancsnok volt, az ötödiken végre volt egy magyar főhadnagy, az átvett bennünket, hála Istennek. Aztán elindultunk Győr felé. Mentünk egész Rajkáig, ott vártuk meg az oroszokat. Innen átjöttünk Komáromba. Hát szólt a zene, az anyja mindenit, tudtuk, hogy ez rtem jó. Megint vizsgálat, megint csoportosítás. A kettes számot kaptam, ami annyit jelentett, hogy mehetek munkára. Aki hármas, négyes volt, az itthonmaradt. Pünkösdkor Hetényben bevagoníroztak bennünket. Akkor láttuk, micsoda harcok voltak arrafelé. Mennyi halott, a harckocsik fölforogva . . . Meleg volt, a vagonajtókat meg ránkcsukták ... Fogsányban már orosz vagonokba szálltunk. Anynyival volt jobb, hogy nem a szűk csehszlovák vagonokban voltunk százan, hanem a hatvantonnás oroszban ötvenen. Négy napig tartó út után megérkeztünk Vorovicsre. Három hétig nem csináltunk semmit, aztán kezdtek kolhozokba csoportosítani. Később valaki szólt, hogy szükség van huszonöt kőművesre Novgorodba. En is mentem. Borzasztó harcok lehettek arrafelé. Tönkre volt téve az egész város, azt mondták, amíg föl nem építjük, nem mehetünk haza ... Nekünk belülrőUellett a falakat pucolni. Megkaptuk a szerszámokat. Mint a föcske, raktam föl a majtert a sarokba. El akorom simítani, hát nem simult el. Mert gipszes majter volt. Hát mi azt nem ismertük. Jött a mérnök, leverte, újat csinált, de azzal megint csak úgy jártunk. Akkor lezavart az állásról. Huszonötünk közül csak hatan voltak kőművesek, mi meg segédmunkások lettünk. Ami a munkát illeti, nem volt rossz sorunk. Dolgozott velünk egy orosz rab is. Kandallókat rakott meg szent énekeket énekelt, de mikor egy kicsit megismert bennünket, pöködte ám a „Józsit"! Hanem ott volt ám rossz kaja! Három hétig cékla-répaleves, attól olyat vizeltünk, mint a vér. Aztán tarlórépa, olyan ízű, mint a kareláb. Nyáron meg csóványt szedtünk, naponta vagy hetven mázsát, abból volt leves. Néha láttuk, hogy ekkora lócombokat hoznak a lágerbe. Olyan pirosak voltak, úristen, ebből enni, gondoltam, de bizony a levesünkbe nem volt egy darabka hús sem. Korpaleves is volt. összemetélték a csóványt, mint itthon a kacsáknak, rátöltötték a liter korpalevet, úgyhogy egy szem leve sem volt, elitta mind a csóvány. Amikor megettük, még éhesebbek lettünk. A székletünk meg olyan volt, mint a kacsáké. Nyolcezer fogoly volt ebben a lágerben, ötszáz magyar, a többi német. A németeknek tizenkét tagú zenekaruk is volt, az magyar nótákat is húzott. Ettől kicsit felvidultunk. Amúgy a hazaiak tudták, hogy hol vagyok. A vonatból még csehszlovák területen kidobtam a címet, hova tudassák, hogy visznek Oroszországba. Utána még egyszer Románia területén. No, az eljött Ekecsre. A táborból havonta egyszer írhattunk, de csak huszonöt szóból álló levelet. Egy év múlva kaptam rá választ... Az emberek úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. Voltak, akik fanyalábokat kötöttek össze, vitték a házakhoz, kenyérért, krumpliért. Egyszer én is megpróbáltam. Behívott egy nő a házába, ahol már várt két orosz őr. Capcarap, loptam, kérdezték. Mondom, nyecapcarap. Aztán elküldték . . . valahová. Hát ez lett a fizetés a fáért. Utána esténként jártam a konyhára krumplit pucolni. Kórházban is voltajn egy ideig, mert legyöngültem a „kiadós” kajától. Ott legalább volt mit enni. Reggel tizenegyig volt * f 1 f f fjlifí ? f k « «■ f t , f f V y t f ■ f * f * * * jf te «■ ♦ ^ —— pihenő, aztán hozták az ebédfőzésből kimaradt csontokat, azokat lepucoltuk, délután meg kezdődött a sorakozó halért, kenyérért, cukorért, töpörtyűért. Két évig tartott ez az élet... Olyan váratlanul jött a hazajövetel! Egyszer sorakozó, és kezdtek bennünket százasával leolvasni. Amikor kivolt az ezerkétszáz, mert annyian mehettünk haza, kiderül, hogy egy hiányzik. Láttuk, hogy a völgyben kószál, mahorkát akart venni. Az orosz utánament, belekarolt, bevezette a lágerbe. Azt mondta neki, most már vehetsz magadnak mahorkát. A kapunál meg állt egy szerencsés, azt hozta ki helyette. Ötösével engedtek ki bennünket a kapun. Száz emberhez adtak két parancsnokot meg kétnapi élelmet. Hát elindultunk végre hazafelé. Máramarosszigeten három hónapot kellett várnunk, mert azt mondták, hogy Csehszlovákiának már nincsenek hadifoglyai. Abból éltünk, hogy fölsöpörtük a futballpályát, amiért reggel-este egy liter kaját kaptunk. Aztán jelentkezhettünk a pékségbe pléhtepsiket olajozni. Abban sütötték a kenyeret, ami meg belesült, azt ettük. Egyszercsak jött egy Csehszlovák bizottság. Akik szlovákov és akik tudnak szlovákul, lépjenek ki, mondták. Hát a magyarok? Azokkal nem törődött senki. A ruszki parancsnok kijelentette, hogy vagy viszitek mindet, vagy egyet se. Nem is engedett el senkit. Egy hetire aztán jöttünk minden Debrecenbe. Itt már nagy vendégséggel vártak bennünket. Egy nagy középületben laktunk, ott már volt négy ekecsi is. Este indultunk volna Csehszlovákiába, már bennálltak a vagonok. Hűvös volt, a nyavalya megy ilyen időben vagonnal. Visszamentünk. Hiába kerestek bennünket, elbújtunk a szalmába. Reggel láttuk csak, hogy vagyunk úgy százötvenen. Kaptunk reggelit, aztán nem vártuk meg a kapunyitást, ugráltunk ki a kerítésen, és irány Budapest. Egy hónapig lődörögtünk ott, mert a konzulátuson mindig igen sokan voltak, nem tudtuk elintézni a papírokat. A Nyugati pályaudvar volt a szállásunk. A városban legelőször egy katolikus pappal találkoztam. Látta rajtam a ruszki göncöt. Tarisznya a nyakamba, ruszki kabát, ruszki sapka. Adott száz forintot. Aztán egy pinceműhelybe is behívtak, ott is adtak száz forintot, és mondták, nehogy szóljak valamit, mert biztosan figyelnek. Egyszer belestünk egy tejbolt kirakatán. Behívott az asszony, adott tejet, zsemlét, láttuk, ő is vár még valakit haza . . . Egy délután aztán sikerült bejutnom a konzulátusra. Megkaptam a papírokat, hogy hazamehetek Csehszlovákiába. Azonnal indultam. Győrben találkoztam hat alistaival, azokkal léptük át a határt. Igen kedvesen integettek ám, hogy podte, mőzete isf domov... Egy öreg némi kenyeret akart adni, de mondtam, köszönjük, már itthon vagyunk. Hát így jöttem haza Ekecsre, 1947 októberében . . . Két és fél hektár földünk volt, azt kimérték egy darabba, azon dolgoztam két évig, utána meg 52-ig Pozsonyban, a Pät’sto bytov-ot a építettünk. Akkor alakult meg a szövetkezet. Augusztusban már nagyon nyomták a falut, akkor már mindenkinek be kellett iratkozni. Az édesanyám írta alá a papírt, én nem is voltam itthon. Aztán hazajöttem a szövetkezetbe. Három hónapig voltam kocsis, aztán gyalogmunkás, de ez nem tetszett. Mert csak gondolatból írták a munkaegységet. Aki lófrált, az is annyit ka- - pott, mint aki dolgozott. Két évig fejő voltam, de az sem tetszett, mert akkoriban vizezték a tejet, én meg nem szerettem az ilyesmit. Én soha nem loptam. No, aztán az állattenyésztésbe kerültem, és ott is maradtam huszonkét évig. Először bikákat etettem, negyedmagammal száz darabot. Később az anyadisznókhoz kerültem. 65-ben, árvízkor, a víz megkerült bennünket, elment először Gútára, aztán mikor Gúta megtelt, akkor visszajött hozzánk. A falu nem volt víz alatt, de a határ igen. Vagy száz nagy teherautó jött Zsolnáról. Beraktuk a disznókat, irány Illésháza! Volt ott olyan sírás! Visítottak a kismalacok, egy se találta az anyját, az udvaron kószlált mind. Mondtam is, lesz itt annyi dög reggelire! De szerencsére csak tíz döglött meg. Másnap visszaválogattuk az anyjukat, aztán lecsöndesedtek. Aztán amint lehetett, hazahordozkodtunk. Nagyon jól ment akkor a szövetkezetnek - ugyan, most sincs panasz de volt fizetés is. A hatvanas években 70-80 zsák gabona volt a kamorámban 80 kilójával. Két és fél kiló búza, másfél kiló árpa volt a munkaegység. Járt még fél hektár kukoricaföld, öt ár krumpliföld és 15 mázsa száraztakarmány. Pénzt 700 koronát kaptam havonta. Nyugodjék anyám igen szeretett állatokat nevelni, a gabonától fölhizlalt évente ötöt-hatot. Abból meg volt minden. 75-ben mentem nyugdíjba. 1600 koronát kaptam. Hívtak vissza, de azt mondtam, nem megyek, ne szidjon engem senki, hogy a nyugdíjas miért nem marad a fenekén. Kétszer emelték a nyugdíjamat 30-30 koronával. 89. január elsejével 1800 lett, most kaptam még tíz százalékot, úgyhogy 1980 koronát hoz a postás. Meg vagyok elégedve, csak egészség legyen. Meg békesség, szeretet és megbecsülés. Az hiányzik az egész világon. Hát így éldegélünk a feleségemmel csöndesen, szerényen. Itt van a leányom - özvegy -, itt van a két unokám. Most még a jó isten azt adja, hogy az unokámnak a lagzijában táncolhassak.“ Lejegyezte: LAMPL ZSUZSANNA nő 23
