Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-12-12 / 50. szám

A színésznő tehetős családból származik. Apja orvos volt, anyja szüfrazsett, aki már a század elején sikraszállt a családtervezés mellett. Ennek ellenére hat gyermekük szüle­tett. Szabad, demokratikus légkörben nőttek fel, igy senkit sem lepett meg, hogy Katheri­ne Hepburn egész fiatal korában elhagyta a szülői házat és színésznő lett. Első nagy sikere a Leopárdasszony Cary Grant oldalán, meghozta számára a népszerűséget, bár akadtak, akik nem szerették őt, mert az akkori idők édeskés színésznőitől nagyon különbözött energikus, talpraesett fellépésé­vel. No meg azzal, hogy folyton nadrágot viselt, ami akkoriban korántsem volt még annyira divat a hölgyek körében. Kate Hepburnre mindig is jellemző volt a fejlett humorérzék, az önirónia, az éleselmé­jűség, a szókimondás, a szinte ki nem fogyó energia és életerő. Fiatalon férjhezment, de házassága öt év múltán zátonyra futott. Éle­tének egyik legfontosabb esztendeje 1942, amikor filmezés közben megismerkedett az ugyancsak kitűnő Spencer Tracyvel (legin­kább talán „Az öreg halász és a tenger" c. filmből emlékezhetnek rá olvasóink). Ezzel a találkozással nem csupán új színészi kettős született, hanem új, mondhatnánk sírig tartó szerelem-szeretet is. Bár Tracy sosem hagy­ta el a családját és a nyilvánosság előtt sosem mutatkoztak együtt, ez a kapcsolat mindkettőjükből a lehető legtöbbet hozta ki színészi és emberi szempontból egyaránt. Hepburn nem hagyta magára Tracyt súlyos betegsége idején, s halálos ágya mellett sem. Amikor elvesztette élete egyetlen sze­relmét és igazi társát, a munkában keresett vigaszt. „Nem vagyok az a típus, aki otthon ül, horgolgat és közben mindhalálig gyötri magát. Egyetlen eszközt ismerek a hiábava­lóság érzésének legyőzésére, és ez a termé­keny munka. Én csak akkor érzem az örege­dést, amikor fölöslegesnek hiszem maga­mat. De ha nem játszhatnék, akkor sem ülnék tétlenül, például nyugodt szívvel ker­tészkednék", mondta Hepbum. A színésznő, aki a szakma szinte minden babérját learatta, s ötször kapott Oscar-díjat, sosem volt felfuvalkodott. Tapasztalatait mindig szívesen megosztja a kezdő színé­szekkel. Ezt az interjút külföldi források nyo­mán az F-revue közölte. — Milyen a mai Kate Hepbum? — Akárcsak azelőtt, most sem titkolja el a korát, s nem takarja el ráncait. Nem tekinté­lyes, nem tündöklő. Szerény és gyengéd. Törékeny, de ugyanakkor energikus. Harminc éve él ugyanabban a különleges, diszkrét New York i hotelszobában, öreg bútordarab­jai, emlékei és kedves, megható tárgyai kö­zött, mint amilyen például Martina Navratilo­­vá teniszütője — mivelhogy maga is imádott teniszezni —, vagy Tracy óriásportréja, amit saját kezűleg festett. Az év egy részét újang­liai falusi birtokán tölti társalkodónőjével és titkárnőjével. Szereti a hosszú sétákat és a kertészkedést. Amikor beszél, merész és nyílt, nem ismeri az óvatoskodást. Nem szentimentális. — Hogy érzi magát? — A rákomról akar beszélni, ugye? Nos, egy jóindulatú daganat volt a nyakamban, amolyan kis csomó, ez minden. De hazud­nék, ha azt mondanám, hogy nem féltem. Ah! Megszoktam már a betegséget. A jobb könyököm, hát az kész fiaskó, kétszer ope­rálták a vállamat teniszbaleset után, a bal bokám is rossz egy buta autóbaleset miatt és artrózisom is van. — És nem baj, hogy erről kell beszélnie? — Nem nagyobb baj annál, mint arról beszélni, hogy reszketegségben szenvedek. Akarom, hogy tudják, ez velem született — a nagyapámtól örököltem —, és semmi köze a szörnyű Parkinson-kórhoz. Elég egy kis fias­kó whisky, és abbamarad a reszketés. — Mely kérdések untatják a legjobban? — Amelyek az öregségre céloznak. Ho­gyan magyarázhat meg az ember egy — különben banális — állapotot, amely napról napra változik? Azt szoktam mondani az újságíróknak: várjanak csak, majd ha ma­guknak fogják feltenni ezt a kérdést, rájön­nek, milyen nehéz rá válaszolni! — És a halál? — Nagy megkönnyebbülés lehet — egy­szeriben csak aludni... Senkit sem akarok sokkolni, de szerintem legalizálni kellene az euthanáziát. Hogy magának más a vélemé­nye? Ha valóban súlyos beteg lennék, ha­szontalan a magam és mások számára, megtalálnám a módját, hogyan vessek saját magam véget az egésznek. — Hogy jön ki önmagával? — Ha nagy ritkán előfordul, hogy magam­ra gondolok, akkor egy öreg, kicsit buta kereplőnek tartom magamat. Ha nem lenne humorérzékem, nem ülnék most itt, és nem beszélnék olyan dolgokról, amelyekről in­kább hallgatnom kellene. — Milyennek látja magát az ötven évvel ezelőtti filmjeiben? — Olyan érzés fog el, mintha egy nevetsé­ges és tehetséges utcalányt látnék, de nem érzek iránta semmit. Az már nem én vagyok. Mindenesetre, amióta észrevettem, hogy az arcom, a testem és a hangom romlott, nem járok a saját filmjeimre. — Tudatában van annak a mágikus va­rázsnak, amellyel az emberekre hat? — Várjon csak, gondolkodnom kell... Miféle mágia? Hisz én már a berendezés része vagyok, és olyan régóta, hogy a nagy­mamákra kezdek hasonlítani, akiket minden­ki szeret. Nem így van? — Nem egészen, maga más ... — Talán az teszi, hogy másképp öltözkö­döm? Szeretem a divatot. De ahhoz, hogy érdekes és bölcs legyek, talán az kellene, hogy megfizessék ... — Mi az, amit nagyon szeret? — Az élet, az úszás, a jó étel, főleg a fagylalt. — Mit tart a legnagyobb ajándéknak, amiért hálás lehet? — Azt, hogy sosem féltem, és hogy min­dig rendelkeztem annyi lelkierövel, amennyi szükséges ahhoz, hogy a szakmámat végez­hessem. Azt, hogy megtanultam beszélni, járni és leülni. — Elég furának tartom, hogy emlékiratai­ban Spencer Tracyt sült krumplihoz hasonlít­ja ... — Azért, mert a krumplit mindenki szere­ti. vaj és só nélkül is. Én a filmvásznon olyan voltam, mint egy agyondiszitett sütemény, mint egy csokoládédarabkákkal és tejszín­habbal díszített kávéfagylalt. Érti, mit akarok ezzel mondani? — Annak ellenére, hogy mindig elutasítot­ta a Tracy és az Ön nagy szerelmére célzó kérdéseket, könyvében mégis visszatér eh­hez a témához. — Azért, mert Mrs. Tracy néhány évvel ezelőtt meghalt, és az én emlékeim már nem tudnak neki ártani, nem tudják öt sebezni. És azt is megírhatja, hogy az iránta való tisztele­tem akadályozott meg abban, hogy a férjével a nyilvánosság előtt mutatkozzam. — Rosszulesett ez Önnek? — Sosem gondoltam erre. Respektáltam őt. Oly sokáig ment ez így, hogy szokássá vált. Különös és nevetséges életet éltünk. Sokban különböztünk egymástól. Igazából sohasem ismertem meg Tracyt, és nem is értettem őt teljesen. Két ember között so­sincs olyan kapcsolat, hogy egy egészen vékony fal el ne választaná őket. Nem si­került megfejtenem a rejtélyt, mi az oka annak, hogy az egyik szereti a másikat... — Kettőjük közül ki vállalta a felelőssé­get? — Sokéves tapasztalataim alapján mond­hatom, hogy mindig a nő az, akiben több a felelősségtudat, de hagyja a férfit, hogy ö higgye ezt magáról. Ez a boldog partnerkap­csolat titka. Azt gondolja, viccelek? Bár ki tudja ... Egyszerűen csak annyit mondha­tok, amikor Spencer fellázadt az ellen, ahogy játszottam a szerepemet — ez ritkán fordult elő, pedig kilenc filmet forgattunk együtt —, alárendeltem magam az ő véleményének. — Ezek szerint nem kedveli azokat a nő­ket, akik csak magukat helyezik előtérbe? — A nő nem férfi. A nők életpályája sokkal nehezebb, mint a férfiaké, még akkor is. ha egyetlen kötelességük a háztartás vezetése. De lélektani szempontból nézve a nők sem egyformák. Én abban leltem örömet, ha tet­szettem a férfiaknak, és minden szempont­ból ki tudtam öt elégíteni. Ez egyfajta játék két egymást szerető ember között. Lehet, úgy gondolja, tévedek és ómódi vagyok. Én, annak ellenére, hogy boldog vagyok, amiért nőnek születtem — és mondjuk csak ki, a nők az életben mindennel jobban megbir­kóznak —, úgy éltem, mint egy férfi, flázam volt, munkám volt, pénzem volt, amiért ma­gam dolgoztam meg. — Nincs néha olyan érzése, hogy sok minden kimaradt az életéből? — Szinte minden. De nem sajnálok sem­mit. Anélkül, hogy ezt tudatosítanánk, az élet gyakran egy bizonyos vágányra állít bennün­ket és örökre rákapcsol. Az ember nem képes egyszerre két úton haladni. FELDOLGOZTA: - LZSU —

Next

/
Thumbnails
Contents