Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-12 / 50. szám
A színésznő tehetős családból származik. Apja orvos volt, anyja szüfrazsett, aki már a század elején sikraszállt a családtervezés mellett. Ennek ellenére hat gyermekük született. Szabad, demokratikus légkörben nőttek fel, igy senkit sem lepett meg, hogy Katherine Hepburn egész fiatal korában elhagyta a szülői házat és színésznő lett. Első nagy sikere a Leopárdasszony Cary Grant oldalán, meghozta számára a népszerűséget, bár akadtak, akik nem szerették őt, mert az akkori idők édeskés színésznőitől nagyon különbözött energikus, talpraesett fellépésével. No meg azzal, hogy folyton nadrágot viselt, ami akkoriban korántsem volt még annyira divat a hölgyek körében. Kate Hepburnre mindig is jellemző volt a fejlett humorérzék, az önirónia, az éleselméjűség, a szókimondás, a szinte ki nem fogyó energia és életerő. Fiatalon férjhezment, de házassága öt év múltán zátonyra futott. Életének egyik legfontosabb esztendeje 1942, amikor filmezés közben megismerkedett az ugyancsak kitűnő Spencer Tracyvel (leginkább talán „Az öreg halász és a tenger" c. filmből emlékezhetnek rá olvasóink). Ezzel a találkozással nem csupán új színészi kettős született, hanem új, mondhatnánk sírig tartó szerelem-szeretet is. Bár Tracy sosem hagyta el a családját és a nyilvánosság előtt sosem mutatkoztak együtt, ez a kapcsolat mindkettőjükből a lehető legtöbbet hozta ki színészi és emberi szempontból egyaránt. Hepburn nem hagyta magára Tracyt súlyos betegsége idején, s halálos ágya mellett sem. Amikor elvesztette élete egyetlen szerelmét és igazi társát, a munkában keresett vigaszt. „Nem vagyok az a típus, aki otthon ül, horgolgat és közben mindhalálig gyötri magát. Egyetlen eszközt ismerek a hiábavalóság érzésének legyőzésére, és ez a termékeny munka. Én csak akkor érzem az öregedést, amikor fölöslegesnek hiszem magamat. De ha nem játszhatnék, akkor sem ülnék tétlenül, például nyugodt szívvel kertészkednék", mondta Hepbum. A színésznő, aki a szakma szinte minden babérját learatta, s ötször kapott Oscar-díjat, sosem volt felfuvalkodott. Tapasztalatait mindig szívesen megosztja a kezdő színészekkel. Ezt az interjút külföldi források nyomán az F-revue közölte. — Milyen a mai Kate Hepbum? — Akárcsak azelőtt, most sem titkolja el a korát, s nem takarja el ráncait. Nem tekintélyes, nem tündöklő. Szerény és gyengéd. Törékeny, de ugyanakkor energikus. Harminc éve él ugyanabban a különleges, diszkrét New York i hotelszobában, öreg bútordarabjai, emlékei és kedves, megható tárgyai között, mint amilyen például Martina Navratilová teniszütője — mivelhogy maga is imádott teniszezni —, vagy Tracy óriásportréja, amit saját kezűleg festett. Az év egy részét újangliai falusi birtokán tölti társalkodónőjével és titkárnőjével. Szereti a hosszú sétákat és a kertészkedést. Amikor beszél, merész és nyílt, nem ismeri az óvatoskodást. Nem szentimentális. — Hogy érzi magát? — A rákomról akar beszélni, ugye? Nos, egy jóindulatú daganat volt a nyakamban, amolyan kis csomó, ez minden. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem. Ah! Megszoktam már a betegséget. A jobb könyököm, hát az kész fiaskó, kétszer operálták a vállamat teniszbaleset után, a bal bokám is rossz egy buta autóbaleset miatt és artrózisom is van. — És nem baj, hogy erről kell beszélnie? — Nem nagyobb baj annál, mint arról beszélni, hogy reszketegségben szenvedek. Akarom, hogy tudják, ez velem született — a nagyapámtól örököltem —, és semmi köze a szörnyű Parkinson-kórhoz. Elég egy kis fiaskó whisky, és abbamarad a reszketés. — Mely kérdések untatják a legjobban? — Amelyek az öregségre céloznak. Hogyan magyarázhat meg az ember egy — különben banális — állapotot, amely napról napra változik? Azt szoktam mondani az újságíróknak: várjanak csak, majd ha maguknak fogják feltenni ezt a kérdést, rájönnek, milyen nehéz rá válaszolni! — És a halál? — Nagy megkönnyebbülés lehet — egyszeriben csak aludni... Senkit sem akarok sokkolni, de szerintem legalizálni kellene az euthanáziát. Hogy magának más a véleménye? Ha valóban súlyos beteg lennék, haszontalan a magam és mások számára, megtalálnám a módját, hogyan vessek saját magam véget az egésznek. — Hogy jön ki önmagával? — Ha nagy ritkán előfordul, hogy magamra gondolok, akkor egy öreg, kicsit buta kereplőnek tartom magamat. Ha nem lenne humorérzékem, nem ülnék most itt, és nem beszélnék olyan dolgokról, amelyekről inkább hallgatnom kellene. — Milyennek látja magát az ötven évvel ezelőtti filmjeiben? — Olyan érzés fog el, mintha egy nevetséges és tehetséges utcalányt látnék, de nem érzek iránta semmit. Az már nem én vagyok. Mindenesetre, amióta észrevettem, hogy az arcom, a testem és a hangom romlott, nem járok a saját filmjeimre. — Tudatában van annak a mágikus varázsnak, amellyel az emberekre hat? — Várjon csak, gondolkodnom kell... Miféle mágia? Hisz én már a berendezés része vagyok, és olyan régóta, hogy a nagymamákra kezdek hasonlítani, akiket mindenki szeret. Nem így van? — Nem egészen, maga más ... — Talán az teszi, hogy másképp öltözködöm? Szeretem a divatot. De ahhoz, hogy érdekes és bölcs legyek, talán az kellene, hogy megfizessék ... — Mi az, amit nagyon szeret? — Az élet, az úszás, a jó étel, főleg a fagylalt. — Mit tart a legnagyobb ajándéknak, amiért hálás lehet? — Azt, hogy sosem féltem, és hogy mindig rendelkeztem annyi lelkierövel, amennyi szükséges ahhoz, hogy a szakmámat végezhessem. Azt, hogy megtanultam beszélni, járni és leülni. — Elég furának tartom, hogy emlékirataiban Spencer Tracyt sült krumplihoz hasonlítja ... — Azért, mert a krumplit mindenki szereti. vaj és só nélkül is. Én a filmvásznon olyan voltam, mint egy agyondiszitett sütemény, mint egy csokoládédarabkákkal és tejszínhabbal díszített kávéfagylalt. Érti, mit akarok ezzel mondani? — Annak ellenére, hogy mindig elutasította a Tracy és az Ön nagy szerelmére célzó kérdéseket, könyvében mégis visszatér ehhez a témához. — Azért, mert Mrs. Tracy néhány évvel ezelőtt meghalt, és az én emlékeim már nem tudnak neki ártani, nem tudják öt sebezni. És azt is megírhatja, hogy az iránta való tiszteletem akadályozott meg abban, hogy a férjével a nyilvánosság előtt mutatkozzam. — Rosszulesett ez Önnek? — Sosem gondoltam erre. Respektáltam őt. Oly sokáig ment ez így, hogy szokássá vált. Különös és nevetséges életet éltünk. Sokban különböztünk egymástól. Igazából sohasem ismertem meg Tracyt, és nem is értettem őt teljesen. Két ember között sosincs olyan kapcsolat, hogy egy egészen vékony fal el ne választaná őket. Nem sikerült megfejtenem a rejtélyt, mi az oka annak, hogy az egyik szereti a másikat... — Kettőjük közül ki vállalta a felelősséget? — Sokéves tapasztalataim alapján mondhatom, hogy mindig a nő az, akiben több a felelősségtudat, de hagyja a férfit, hogy ö higgye ezt magáról. Ez a boldog partnerkapcsolat titka. Azt gondolja, viccelek? Bár ki tudja ... Egyszerűen csak annyit mondhatok, amikor Spencer fellázadt az ellen, ahogy játszottam a szerepemet — ez ritkán fordult elő, pedig kilenc filmet forgattunk együtt —, alárendeltem magam az ő véleményének. — Ezek szerint nem kedveli azokat a nőket, akik csak magukat helyezik előtérbe? — A nő nem férfi. A nők életpályája sokkal nehezebb, mint a férfiaké, még akkor is. ha egyetlen kötelességük a háztartás vezetése. De lélektani szempontból nézve a nők sem egyformák. Én abban leltem örömet, ha tetszettem a férfiaknak, és minden szempontból ki tudtam öt elégíteni. Ez egyfajta játék két egymást szerető ember között. Lehet, úgy gondolja, tévedek és ómódi vagyok. Én, annak ellenére, hogy boldog vagyok, amiért nőnek születtem — és mondjuk csak ki, a nők az életben mindennel jobban megbirkóznak —, úgy éltem, mint egy férfi, flázam volt, munkám volt, pénzem volt, amiért magam dolgoztam meg. — Nincs néha olyan érzése, hogy sok minden kimaradt az életéből? — Szinte minden. De nem sajnálok semmit. Anélkül, hogy ezt tudatosítanánk, az élet gyakran egy bizonyos vágányra állít bennünket és örökre rákapcsol. Az ember nem képes egyszerre két úton haladni. FELDOLGOZTA: - LZSU —
