Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-12-04 / 49. szám

GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ

MONTIEL ÖZVEGYE

Amikor dón Jósé Montiéi meghalt az özvegyét kivéve mindenki úgy érezte, hogy elégtételt kapott; de jó néhány óra kellett hozzá, mig elhitték, hogy valóban meghalt. Sokan még azután is kétségbe vonták, hogy látták a halottas szobában fekvő holttestet, párnákkal és lenvászon lepedőkkel körülrakva, egy sárga és sárgadinnyeszerűen domború koporsóban. Tükörsimára volt borotválva, fehér ruhát és lakkcipöt húztak rá, és olyan remekül festett, hogy élőbbnek tetszett, mint valaha. Ugyanaz a dón Chepe Montiéi volt, aki vasárnaponként a nyolcórai misét szokta hallgatni, csak éppen a lovaglóostor helyett feszületet tartott a kezében. Rá kellett csavarozni a koporsó fedelét és be kellett falazni a pazar családi sírboltba, hogy az egész falu meggyőződjék róla, hogy nemcsak tetteti a halottat.

A temetés után az egyetlen dolog, amit — az özvegyét kivéve — mindenki hihetetlennek tartott, az volt, hogy Jósé Montiéi természetes halállal halt meg. Amíg mindenki azt várta, hogy valami leshelyen fogják hátulról szitává lőni. az özvegye biztos volt benne, hogy öreg korában fog meghalni az ágyában, meggyónva és haláltusa nélkül, mint egy modem szent. Csak néhány részletben tévedett. Jósé Montiéi a függőágyban halt meg egy szerdai napon délután kettőkor, dühroham következtében, amitől az orvos óva intette. De a felesége azt is várta, hogy az egész falu részt vesz a temetésen, és a ház kicsi lesz majd a temérdek virágot befogadni. Mindazonáltal csak a pártjabeliek és a vallási gyülekezetek jelentek meg, és csak a községi tanácstól kaptak koszorúkat. A fia — a németországi konzulátusról — és a két lánya Párizsból háromoldalas táviratot küldött. Látszott, hogy állva írták őket a postahivatal közönséges tintájával, és rengeteg űrlapot elrontottak, míg megtalálták a húsz dollárnak megfelelő szómennyiséget. Egyik sem ígérte, hogy hazajön. Aznap este, hatvankét éves korában, ugyanazon a párnán sirdogált, amelyen embere nyugtatta fejét, aki boldoggá tette, és Montiéi özvegye most megismerte a harag ízét. „Örökre be fogok zárkózni — gondolta. — Az én számomra olyan ez, mintha Jósé Montiellel együtt bedugtak volna a koporsóba. Hallani se akarok többé erről a világról.”. Őszinte volt.

Annak a törékeny, babonától meggyötört asszonynak, aki húszesztendös korában ment férjhez a szülei akaratából az egyetlen kérőhöz, akire megengedték. hogy tíz méternél rövidebb távolságról ránézzen, sohasem volt közvetlen kapcsolata a valósággal. Három nappal azután, hogy a férje holttestét kivitték a házból, a könnyein át megértette, hogy fel kell ocsúdnia, de nem bírt rátalálni az új élethez vezető útra. Elölről kellett kezdenie mindent.

A megszámlálhatatlan titok közé, amit Jósé Montiéi magával vitt a sírba, belekeveredett a páncélszekrény rejtjelének a titka is. A polgármester foglalkozott a problémával. Kivitette a páncélszekrényt az udvarra, a kerítés falához rakatta, és két rendőr puskával lőtte a zárat. Az özvegy egy álló délelőtt hallgatta a hálószobájából a polgármester ordító parancsszavaira leadott hosszú sortüzeket. „Még csak ez hiányzott — gondolta. — Öt évig kértem Istent, hogy szűnjék meg a lövöldözés, és most meg kell köszönnöm, hogy a házamban lövöldöznek." Aznap erősen koncentrált, és hívta a halált, de senki sem válaszolt neki. Már-már elszunynyadt, amikor iszonyatos robbanás rázta meg a házat. Dinamittal kellett felrobbantani a páncélszekrényt.

Montiéi özvegye feisóhajtott. Október súlyos esőktől terhes, örökké tartó havát írták, és ö úgy érezte, hogy céltalanul tévelyeg Jósé Montiéi áttekinthetetlen és mesés birtokán. Carmichael úr, a család régi és serény szolgája vállalta magára a birtok igazgatását. Montiéi özvegye amikor végül is szembenézett azzal a konkrét ténnyel, hogy a férje elhalálozott, elhagyta a hálószobáját, hogy a házzal törődjék. Minden cifraságtól megfosztotta, a bútorokat bevonatta gyászos színű huzatokkal, és gyászszalagokat kötött az elhunyt fényképeire, amelyek a falakon lógtak. Két

hónapig tartó visszavonultsága alatt felvette azt a szokást, hogy a körmét rágja. Egyik nap — a szeme vörös és duzzadt volt a sok sírástól — észrevette, hogy Carmichael úr nyitott esernyőjével lép be a házba.

— Csukja össze azt az ernyőt, Carmichale úr — mondta neki. — A sok baj után már csak az hiányzik, hogy maga nyitott esernyővel jöjjön a házba.

Carmichael úr letette az esernyőt a sarokba. Fényes bőrű, öreg néger volt, fehér ruhában járt, és a cipőire borotvával apró réseket vágott, hogy enyhítsen a tyúkszemei szorult helyzetén.

— Csak amíg megszárad.

Az özvegy, a férje halála óta először, kinyitotta az ablakot.

— Annyi szerencsétlenség, és még ez a tél is — suttogta a körmeit rágva. — Úgy látszik, sohasem fog elállni az eső.

— Nem fog elállni sem ma, sem holnap — mondta az intéző. — Az éjjel nem hagytak aludni a tyúkszemeim.

Az asszony megbízott Carmichael úr tyúkszemeinek időjárási előrejelzéseiben. Elnézte a vigasztalan terecskét, a csöndes házakat, melyek kapui nem nyíltak ki, hogy megnézzék Jósé Montiéi temetését, és csak állt ott kétségbeesetten, a körmeivel, a határtalan földjeivel és azzal a temérdek gonddal, amit a férjétől örökölt, és amivel sohasem fog tudni megbirkózni.

— Rosszul van teremtve a világ — zokogott.

Azok, akik meglátogatták őt ezekben a napokban, okkal gondolták, hogy elvesztette az eszét. Pedig sohasem volt józanabb, mint akkor. Már a politikai vérfürdő előtt, a szobája ablakánál üldögélve töltötte a szomorú októberi déleiőttöket. szánakozva a halottakon, és arra gondolva, hogy ha Isten nem pihent volna meg vasárnap, akkor lett volna ideje befejezni a világot.

— Fel kellett volna használnia azt a napot, hogy ne maradjon félbemaradt dolog utána — mondogatta. — Végül is az egész örökkévalóság rendelkezésére állt, hogy pihenjen.

A férje halála óta az egyetlen különbség, hogy most valóságos oka volt a sötét gondolatokra.

így aztán, mialatt Montiéi özvegye kétségbeesetten emésztette magát, Carmichael úr azon fáradozott, hogy megakadályozza az összeomlást. Roszszul mentek a dolgok. A falu elégtételt vett, megszabadulva Jósé Montiéi fenyegetésétől, aki terrorral monopolizálta a helyi kereskedelmet. A vevőkre várva, akik csak nem jöttek, az udvaron felhalmozott kannákban összement a tej, a bőrtömlőkben megerjedt a méz, és a raktár sötét szekrényeiben kukacokat hizlalt a sajt. Jósé Montiéi, villanykörtékkel és márványutánzatú angyalokkal díszített mauzóleumában, megfizetett a hat évig tartó gyilkosságsorozatért és garázdaságért. Az ország történetében senki sem gazdagodott meg annyira — ilyen rövid idő alatt. Annak idején, amikor a diktatúra első polgármestere megérkezett a faluba. Jósé Montiéi az összes rendszer mértéktartó híve volt, aki az élete felét úgy élte le, hogy alsónadrágban üldögélt a rizshántoló ajtajában. Valamikor a szerencsés ember és jó hivő bizonyős tekintélyének örvendett, mert fennhangon megígérte, hogy életnagyságú Szent-József szobrot ajándékoz a templomnak, ha nyer a lottón, és rá két hétre hatosa lett, és megtartotta az Ígéretét. Akkor látták öt először cipőben, amikor megérkezett az új polgármester, egy ostoba és brutális rendőr őrmester, akinek kifejezett parancsa volt rá, hogy semmisítse meg az ellenzéket Jósé Montiéi legelőször is a bizalmas besúgója lett. Az a szerény kereskedő, akinek a kövér emberekre jellemző kiegyensúlyozott kedélye soha semmi zavart nem keltett, felosztotta a politikai ellenfeleit gazdagokra és szegényekre. A szegényeket a rendőrség agyonlőtte a főtéren. A gazdagoknak 24 órai időt adtak a falu elhagyására. Miután megtervezték a vérfürdőt. Jósé Montiéi a polgármesterrel egész napokra bezárkózott a fullasztó irodájába, miközben a felesége a halottakon szánakozott. Amikor a polgármester kiment az irodából, az asszony a férje elé állt.

nő 14