Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-12-04 / 49. szám

előtt ezt a néhány gondolatot megfogalmazhatom.

Azzal folytatom, hogy bármilyen tragikus fordulatok után vagyunk is és bármennyire nehéz napok előtt állunk is — nem tudjuk még mi sem otthon, hogy azok után, amik történtek Marosvásárhelyt és Románia-szerte, mi vár még ránk —, bármennyire boron gós a homloka az itteni népnek — a romániai magyarsággal együttérző szlovákiai magyarságnak —, bármi történt vagy történjék, valószínű, sőt nagy valószínűséggel jósolható meg, amennyiben egyáltalán jóslásról lehet vagy kell beszélni, hogy az eddigi állapotokkal szemben — amikor is a teljes elszigeteltség állapotából gondoltunk vagy néztünk a hegyeken át egymás felé — mégis ráléphettünk arra az útra. amely a magyarság, az összmagyarság egységes szellemi égboltját jelzi számunkra. Ennek az egységes szellemi égboltnak a felhozatalában egységes — az én érzésem, tapasztalatom és részint vágyam szerint — minden kisebbségi hép, a magyarságnak minden olyan kisebbségi tömege. amely nem a magyar állam keretein belül él, hanem a szomszéd országokban, amelyek már jeleit adják annak a közeledésnek, annak a közős útkeresésnek a politikában, a külpolitikában is jeleit adják föltétlenül annak is {...), hogy talán-talán mégis sikerül megteremtenünk azt az egységes szellemi égboltot, amely alatt a messzire penderült kisebbségi tömegek megtalálják a maguk melegítő helyét az egyetemes ma gyár szellemi életben. Tragikus és szomorú jelenség volt az, amikor borzalmasan elszi getelt bennünket egymástól az elmúlt négy ven esztendő.

Tragikus és felháborító politikai tételek áldozataiként mondtuk például, hogy a szó cializmus automatikusan megoldja majd mindenütt a nemzetiségi kérdést, és ne tes sék olyan repülőre csak felnézni sem, amely túszokat szállít, vagy ne tessék beleszólni egymás dolgába, mert kínek-kinek belügyi: az, ami történik, hisz ahogy Illyés mondta, valóban: a hóhér is belügyének tekinti azt. hogy egymagában és tanúk nélkül fojtja meg áldozatait vagy az áldozatát. Ezek után az évtizedek és keserves esztendők után min denek ellenére hiszem, kedves barátaim, és tapasztalom részben, hogy megnyílik rendre az a lehetőség, amely a mi közös vágyunk egy egységes és semmilyen szomszédos or szagot, semmilyen más népet, nemzetet semmiben nem fenyegető, egységes magyar szellemi égboltot felhúzva mindezt valóban megteremthetjük. És akkor vége szakad a kisebbrendűségi érzéseinknek, akkor vége szakad a talán komikus értékítéleteknek is, akkor mindenki egyformán az egyetemes magyar szellemi élet mércéje alapján méretik meg és nyilvánittatik kisebb vagy nagyobb írónak. Akkor már nem lesznek a végeken olyan klasszikusok, akik csak azért tekinthetők klasszikusoknak, mert az igazi klasszikusokat egy sorompó választja el tőlük, akkor nem lehet felosztani az örökségünket úgy, hogy Arany János kalapját viseljék Külkerecsen. csak azért, mert kisebbségi létben élnek, vagy pedig Berzsenyinek a kabátját hordja valaki akár Délvidéken, akár Felvidéken, akár Erdélyben csak azért, mert nincs mód összevetni a tulajdonképpeni magyar szellemi élettel. Az az egység, amelyre vágyunk és amely szerintem rövidesen bekövetkezik, ez mindannyiunkat nagyon komoly önvizsgálatra fog késztetni, és ez a komoly önvizsgálat egyúttal a mi megnyugvásunk is lesz, hogy nem túlozhatjuk el a szerepünket, nem túlozhatjuk el az értékeinket, mert nagyon szigorú mérce az egyetemes nemzeti

és azon túlmenöleg a nemzetközi mérce. Ez az irodalom vonatkozása annak, amit el szerettem volna mondani. Közéleti vonatkozása pedig az, hogy milyen nagyon szükséges itt is az igazmondás jogának a kiküzdése. Itt a Könyvemből idéztek hajdani-hajdani, szinte már idillikus kicsi jelenetet a házépítő mezőség iekröl, s közben elgondoltam, hogy mennyi hit, mennyi álom. mennyi álomszerű reménykedés kapott helyet ebben a könyvben. és hogy milyen iszonyatos kegyetlenséggel tapodta el ennek a könyvnek minden reményét egy utána következő történelmi valóság, amely bennünket éppúgy eltaposott, ahogyan önöket is, és ahogyan nem csupán nemzetiségeket, de népeket és nemzedékeket, nemzeteket is megnyomorított. Elgondoltam, hogy ennek a könyvnek a szereplői — az élt és egyhelyt úrvacsorát vevő szereplői — legnagyobbrészt szerteszóródtak, nem csupán az országban, de a világban is. Elgondoltam, hogy ennek a könyvnek a szereplői, akik nem költöztek ki a mezőségi temetőkbe, elmenekültek Erdélyből is, és vadul lakók, pincelakók sorsát viselve kénytelenek azon tűnődni, vajon lesz-e nap, lesz-e idő, amikor visszatérhetnek az ezeréves szülőföldre. Elgondoltam, hogy minden könyvünk sorsát milyen formán alakította a

történelem. Leírtam azt, hogy „Engedjétek hozzám jönni a szakavat" és megpróbálom nyomon követni földön, égen. vizen és homokon és havon azt a csodát, ami az anyanyelv születése egy gyermeki elmében. És amikor viszonylagos boldogsággal jutottam el odáig ennek az elmesélésében, hogy ez a gyermek részint már birtokába vehette a valóságot, mert meg tudja már nevezni az anyanyelvén, akkor ezt a gyereket ölbe kellett kapnom, sürgősségire szállítanom, mert egy iszonyatos ökör. egy sötét veszedelem úgy vágta szájba ezt a gyermeket, aki az anyanyelvén, tehát az általam tanított fogalmakat használva megszólalt, ott. a mi utcánkban, hogy orcáját összetörötten orvosok simították vissza, amennyire lehetett, igen nehéz órákat átélve. És ez a gyermek, aki nem tudta valójában megítélni, hogy mi történt vele. vagyis nem tudta megítélni azt, hogy nagyapja öt megtanította valamire, amiért ő most orcatörötten itt fekszik egy kórházi ágyon... A könnyeit hullatva kérdezte. hogy miért? Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy miért, mert szinte lehetetlenség megmagyarázni az irracionalitást. Azt az irracionális sötétséget, amely reménykedések közepette és forradalminak nevezhető fordulatok után még mindig sárkányként garázdálkodik Kelet-Európa tájain. Nem magyarázhattam meg neki sem azt, hogy miért törték össze az arcát, és nem magyarázhatom meg otthon sem — ma sem, és önöknek sem —, hogy miként lehetséges az irracionális erőknek ilyesfajta elszabadulása akkor, amikor minden kelet-európai nemzetnek minden elemi érdeke, minden önérdeke azt a parancsot fogalmazza meg szinte percről percre, hogy az európai világhoz közeledve európai erkölcsi, politikai, jogi követelményeknek kell eleget tenni, mert aki nem ezt cselekszi. az nincs miért Európa fogalmát a szájára vegye, és önmaga ellen cselekszik akkor, amikor mások ellen indul bömbölve vagy gyermeki szájakat beverve. Hasonlóképpen jártam jónéhány más munkámmal is, amelyek, úgy tűnik, mintha a képzelet szüleményei lennének, és amelyek végül valahol, szinte büntetvén a szerzőt, ugyanazt a helyzetet mutatják föl tanulságul, de nem csupán tanulságul, hanem fájdalmas csapásként is magának a szerzőnek. Átéltem a tűz félelmét, a máglya félelmét, mikor Szervét

Mihály szavait fogalmaztam egy hajnalon, és utána átéltem Szervét Mihály félelmét magam is, egy padláson, ahol már meg kellett írnunk a följegyzést arról, hogy amennyiben 2—3 óra múltán itt elhamvad ez a székház, akkor tudják, hogy kik voltak azok. akiket ide szorított az irracionális erőknek a garázdálkodása. Megírtam többek között a szúzai menyegzőt, és amikor a családunkban öszszeszámottam, hogy ki maradott meg a nyelvünk arany abroncsán beiül, akkor iszonyattal tapasztaltam, hogy hát valójában a családom történetét Írtam meg, amely bekerült egy olyan történelmi forgatagba, hogy sem nemzeti kultúra, sem az öregek emlékezete, sem ragaszkodásunk önmagunkhoz, sem a zsoltáraink, sem Károlyi Gáspár nyelve, sem a Bblia. sem Isten, sem semmi nem tartotta vissza e törmeléknépet attól, hogy megszűnjön nyelvileg, érzelmileg, sőt szolidaritásban is része lenni egy hajdanvolt nagy családnak. Valószínű, hogy mindezek olyan idők következményei. amelyek a kezdeti ragyogás és szocialista realitásnak nevezett idillikus

szemlélet után valamennyiünk tekintetét elkomorították ott is, és jól tudom, hogy elkomorította hasonlóképpen az iróbarátaim hangját, tekintetét itten is. Nagyon várom, hogy személyesen is találkozhassam azokkal a jó kollégákkal, akik ebben a városban, illetve Szlovákiában valójában ugyanolyan tapasztalatokon mentek-estek át, mert ugyanazokat szenvedték el, mint jómagunk, de valamennyire sajátos módon fejezték azt ki, elütő módon, ami éppenséggel csak örömöt jelentett. Hiszem, hogy sokszínűvé lett ilyen formán a kisebbségi irodalom is. sokszínűbbé. mint volt a két háború között, és akkor is, egyetemesnek és korszerűnek tekinthető az én meggyőződésem szerint, ha vannak, akik ezt tagadják, hogyha vannak, akik úgy Ítélnek meg bennünket, mint őskori leleteket, mint valamifajta iszonyatos elmaradottságot a világ modem szemléletétől. Csakhogy egy dolgot felejtenek el ezek a más gondolatokat valló kollégáink, azt az egyet felejtik el, hogy a mi sorsunk, a mi népünk, a mi kisebbségi létünk parancsa egészen más. mint a boldogabb létek életének esztétikai követelményei. Nem lehet ezt másként megítélni, csak belülről, és olyanynyira belülről vagyunk kénytelenek nézni, mint Jónás a cethalat láthatta valamikor, és ha valaki ebből megpróbál kimenekülni, akkor nyilvánvaló, azt is megértjük, ha valaki ezt nem hajlandó vállalni valamilyen más eszmény nevében, nem nyilvánítjuk — legalábbis jómagam — árulónak, de annyit legalább elvárunk tőle, hogy megértéssel tekintsenek azokra, akikről Czine Mihály is szólt, és nem csupán az én személyemre értette, hogy „itt állok, másként nem tehetek". Elmenni talán könnyebb, elmenni némelykor nehezebb, de ez nem olyan jelenség, amit itten most vitatni kellene. És befelezem én ezt a néhány gondolatomat azzal, miért mondottam, hogy kényszerűleg kerültem ide. Hót egyrészt: ez a kényszer, ez a kedves baráti kényszer annak a mi kollégánknak tulajdonítható, akinek ebben a pillanatban az a hivatása — foglalkozása — megbízatása, hogy hatvanéves legyen, ezért köszöntöm Dobos Lászlót. Megtiltotta nekem, hogy ezt szóba hozzam; elnézést kérek tőle, hogy ezt a tilalmát megszegtem. A másik kényszer pedig az, hogy valóban jobb napokra, nyugalmasabb órákram várva készültünk arra. hogy önökhöz ellátogassunk. És olyan időben, amikor megengedtük maguknak a mosolyt is egy ilyen találkozó alkalmával, és amely rendszerint abból fakad. hogy idegen világban, messzi Amerikában be kellett mutatkozni, mert hiszen valóban nagyon messziről látnak ők minket ott, Erdélyben, némelykor azt sem tudták, hogy ez Európához tartozik-e, vagy pedig valamilyen ázsiai szelete a mi földünknek. És ott nyilván be kellett mutatkozni, és én ott elmondtam azt, hogy engedjék meg, kérem szépen, én Sütő András vagyok, és hasonlóképpen mutatkoztam be Farkaslakán is, ahol Áronnak a sógora azt mondta: Sütő? Az nem baj, csak egészség legyen. Akkor mosolyogtunk, de most valóban jól jön ez a régi köszöntés, amely még visszacseng a fülemben, hogy nem baj, csak egészség legyen, mert az egészség, az egészségem visszanyerésének valamelyes reménységével vagyok kénytelen Magyarországon tartózkodni, majd újra visszamenni Bostonba, abban a reményben, hogy legközelebb nem így. szakadozott módon és szabadon fogalmazva mondom el a gondolataimat, hanem azokat fel is tudom majd olvasni.

nő 7