Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-04 / 49. szám
1990. október 30-án a CSEMADOK pozsonyi székházában megrendezett irodalmi esten olyasvalakinek tapsolhatott a zsúfolásig megtelt terem közönsége, akinek a neve az elmúlt hónapokban fogalommá vált. Sütő Andrásnak, az Engedjétek hozzám a szavakat, az Anyám könnyű álmot ígér, a Csillag a máglyán, a Szuzai menyegző és megannyi más elgondolkodtató, mélységes emberséget sugárzó mű szerzőjének szavaira mindig érdemes figyelni. Ezért közöljük a pozsonyi találkozón elhangzott beszédét, szinte szóról szóra úgy, ahogy azt az írott szó fogódzója nélkül elmondta. a könyvespolcon, a nem tudom hányadik könyvet elővette, majd amikor álmából éb redve másnap megkereste ezt a lakást, való ban ott találta a piros szőnyeget, a könyvtá rat, felnyúlt a könyvespolcra és a nem tudón hányadik könyvet levéve azt a könyvet fog háttá kézbe, amelyet álmában is látott. Ne hezen hittem el Jungnak ezt a különös csodás álmát. Most már könnyebben ítélen meg és már-már ahhoz közeledem, hog elhiggyem neki szó szerint, ami vele történt ugyanis ez velem ismétlődött meg itten. Éi álmomban jártam Pozsonyban, és akkor e az álom nekem ugyanazokat az épületeket utcákat mutatta és ugyanazokat az arcokat amelyeket itt láthatok. Láttam őket köze lebbről is. néhány órája, hogy itt vagyunk, é láttukon azon gondolkoztam mitől ez a érzés, ez a különös ismeretségi érzés, hon nan származik az a határozott érzésem, hog ezeket az arcokat én láttam. Mindenütt Ei dély táján ezeket az épületeket jártam, lépcsőiket ugyanúgy másztam, ugyanazt kopottságot, vagy ugyanazt a hangulaté észlelhettem. És azt hiszem, nem tévédéi ... mint Jónás a cethalat... Kedves Barátaim I Én vagyok a legboldogabb, hogy régi-régi, évtizedes, sok évtizedes álmom vált valóra — bár ugyan kényszerüleg — azzal, hogy Pozsonyba jöhettem, és önök elé állhatok most itten. Először hadd köszönjem meg mindenkinek, akit illet, s mindenki tudja, hogy mi illeti meg őt ebből, hadd köszönjem meg, hogy a nehéz napokban, amikor a marosvásárhelyi véres napokat éltük, majd az utána következő siralmas periódust, akkor innen, a szlovákiai magyarság köreiből íróbarátaink. újságíró kollégáink, nemzetiségi szervezetek, az egész itteni magyarság köréből az együttérzés, a szolidaritás szavai jutottak el Marosvásárhelyre. Ez a hír megerősített engem is és megerősített mindannyiunkat, erdélyi-romániai magyarokat, akik a történelem kerekei alatt keressük ugyanazt az utat, amelyet önök is keresnek, és akik ugyanúgy reménykedünk abban, hogy végül mégis fényre jutunk egyszer. Ez legyen tehát az első szavam; a köszöneté. Folytatnám azzal, hogy milyen különös élményem ez a mai, vagyis az idejutásunk; feleségemé meg az enyém, akik még sose jártunk ezen a tájon, ebben a városban. Különös élmény ez, mivel egy régi olvasmányemlékem támadt fel. Jungnak az álomtanulmányai között olvastam azt a meghökkentő följegyzést, hogy álmában megjelent egy lakásban, ahol soha nem járt annak előtte, és ahol talán egy piros szőnyegen végigmenve, egy könyvet keresve ha ezt a különös hasonlóságot csakis azz; magyarázom, hogy ezek a törött mosolyok é anyám arcán tapasztalható kis törött mosc lyok tükrei a lelkiállapotnak, a kisebbség létnek. Hát ezek azonosak a mi otthoi létünk törött mosolyaival. Ugyanaz a történi lem, ugyanaz a múlt, ugyanaz a jelen, < ugyanaz a reménység, amely ezt a bánatr mégis mosolyba rándítja, akkor is, ha törö ez a mosoly. Ezért olyan nagyon ismert számomra az. hogy itt lehetek, hogy önt nő 6
