Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-12-04 / 49. szám

Többek között ezeket hallottuk Dunaszerdahelyen. Az iskola jövőjére vonatkozó végleges választ természetesen majd csak jóval később kapjuk meg. Jó lenne hinni, hogy ebben azért nemcsak a pénz a döntő, hanem a gyerekek esélyeit is mérlegre teszi valaki, azokét, akiknek nem igazán ment ugyan az alapiskolában a tanulás, akik „valahogy félre voltak állítva és nem tudták magukat értékelni” — ahogy Fibi Éva mondta—. de akikből jó kezekben kiváló szakemberek válhatnának. Vagy a „jó kezek” is pénzre várnak elsősorban?

HARASZTI ILDIKÓ

tőle, mert szlovák nemzetiségű vagyok. Édesanyám magyar, édesapám szlovák. De ez itt sohasem volt fontos. Sokan nem is tudták, hogy én szlovák vagyok. Nekünk most nem arról kellene gondolkodni, hogy hogyan beszéljünk. Mindenki beszéljen úgy, ahogy megtanult, és ahogy kell neki. Ha az ember így gondolkodik, akkor nincs szlovák—magyar kérdés, akkor csak ember van. Én öt nyelvet beszélek, és még sohasem volt problémám abból, hogy angolul, németül, oroszul, magyarul vagy szlovákul mondtam el. amit akartam . . .