Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-12-04 / 49. szám

A dunaszerdahelyi magyar tanítási nyelvű Építőipari Szakmunkásképző Intézetben a lehető legteljesebb a bizonytalanság. A vállalatoknak ezen a vidéken sincs szükségük a közeljövőben „tanoncokra” (itt jobbára így nevezik a szakmunkástanulókat). Már most járnak ide, telefonálgatnak az alapiskolások szülei meg a pályaválasztási tanácsadással megbízott pedagógusok, mi lesz jövőre, mire számíthatnak.

— Csak azt tudjuk mondani, hogy mi az elméleti oktatást biztosítani tudjuk... — mondja Fibi Éva igazgatóhelyettes.

És mi lesz a szakmai felkészítéssel, ami ebben az iskolában elsődleges? A választ az igazgató, Hanák László adta meg:

— A szakoktatók önállósulnak, úgy döntöttek, hogy visszamennek a vállalathoz, amely eddig a fenntartónk volt.

A Járási Építővállalatról van szó, ahol a jövőben szakmai részleg nyílik, lesznek ott műhelyek, ott majd tanulhat szakmát, aki akar. Pontosabban, akit a vállalat taníttatni óhajt. A prognózis szerint azonban az eddigi ötven-hatvan szakmunkástanuló helyett mindössze ötöt-hatot lesz képes vállalni. Ha pedig csökken az osztályok létszáma — márpedig csökkenie kell. hiszen a többi érintett vállalat, az Agrostav. a Hydrostav. a Váhostav. a Priemstav. a Staving és az Energetikai Vállalat is hasonló terveket szövöget, vagyis nem fog itt taníttatni fiatalokat —. az iskolában törvényszerűen csökken a tanárok óraszáma, s vele a fizetésük is. Kritikus esetben pedig egyenesen az állásuk forog kockán ... ^

— Itt vannak a szakképzett tanáraink. főiskolát, egyetemet, továbbképző tanfolyamokat végzett emberek. akik nem tudják, lesz-e munkahelyük jövő szeptemberben. Tanáraink nagyon bizonytalannak érzik a helyzetüket s ebből olykor különböző nézeteltérések is támadnak — mondja Fibi Éva.

— Már a tavalyi tanév végén tíz emberrel csökkentettük a létszámot

— tájékoztat Hanák László igazgató.

— Tudtuk azt hogy január egytől önállóan kell gazdálkodnunk. Olyan munkakkörökből, amelyek helyettesíthetők vagy túlórában vállalhatók, elbocsátásokat hajtottunk végre. Tudom. ez nagyon sérelmes volt mindenki számára, akit el kellett küldenünk. Nekem sem volt leányálom ezt bejelenteni, de meg kellett tennünk. Ahol jövőre nem egész 2.1 millió korona jut a bérekre, ott problémát jelent az a havi öt — vagy hatezer. Akik itt maradtak, szintén feltették a kérdést: miért kellett elküldenünk embereket, miért nem biztosítottunk a számukra más munkát. Azt mondom magának, mindenütt hasonlóképpen fognak eljárni, és valójában csak a legjobbak maradhatnak majd a munkahelyeken. Nálunk még nem

ez történt. Ez még nem az. Azért kellett megtennünk, hogy túlélhessünk néhány évet. Nekem egy előnyöm van az előző igazgatókhoz képest. akik közül senki sem bírta ki az iskola élén ennyi ideig: hogy én közgazdász vagyok. Tanári diplomát csak később szereztem, vagyis én itt nemcsak a tanítást látom, hanem a vele összefüggő dolgokat is. Bármit is mondunk, a meghatározó mindig a pénz lesz. hogy lesz-e elég arra. amit csinálunk. S ez az ország már most sincs abban a helyzetben, hogy szórni tudja a pénzt. A következő években pedig csak sokkal rosszabb lesz.

— Mégis, mik a konkrét terveik?

— teszem fel a kérdést.

— Annyit tudunk — kezdi a választ Hanák László —. hogy ún. költségvetési intézmény leszünk. Vagyis a bérekre megkapjuk a pénzt, a többit meg magunknak kell kigazdálkodni. Tulajdonképpen eddig is ezt csináltuk, hiszen a tanítás nálunk eddig is pénzbe került, csak azt az idegen vállalatoknak számláztuk ki. Nem is keveset: az elméleti oktatást, a szakképzést, az iskolán kívüli nevelést, a bentlakást stb. Ezt tehát eddig is kitermeltük, csak hát. ki tudja, mennyit tudunk kitermelni jövőre' ..

— Olyan megoldásra is gondoljunk, hogy miért ne fizethetnék a gyerekek oktatási költségeit a szülők, végül is ők maguk jöttek a javaslattal

— mondja az igazgatóhelyettes. Fibi Éva. — Ez is egyfajta megoldás lenne, s valószínűleg rá is szánnák a szülők ezt a pénzt.

— Itt nincsenek nehéz anyagi körülmények között élő családokból származó gyerekek?

— Nagyon sokan vannak roszszabb anyagi körülmények között élő családokból — mondja Hanák László —, olyanokból, ahol a szülők nap mint nap kénytelenek pluszmunkát

vállalni, hogy megéljenek. Ebből adódóan a gyerekekkel kevesebbet foglalkoznak, s ezt a hiányt az iskola nem mindig tudja pótolni.

A jövőnk abból a szempontból is bizonytalan, hogy a következő tanévtől kezdve visszaállítják a kötelező kilencedik osztályt. Akkor viszont ki fog idejönni elsőbe? A minisztérium ígéretet tett, hogy szem ptem bérig meghatározza, milyen szakmákat taníthatunk. Eleit a szeptember, eltelt az október, eltelik a november is. és nem határozzák meg. Az az elképzelésük. hogy a jövőben a fiatalok eddigi hatvan százaléka helyett már csak harminc százalékuk fog szakmunkásképzőbe járni. Ezt szerintem majd maga az élet határozza meg. Mi azonban mindenképpen rosszul járunk. mert a létszám biztosan visszaesik. S aztán, öt-tíz év múlva, ha beindul a gazdaság, talán majd lesz velünk valami. . .

Ennek a szakmunkástanuló intézetnek pillanatnyilag 558 tanulója és huszonhárom oktatója van. beleértve a két külső tanerőt is. Gáz- és vízszerelő, épületbádogos, -lakatos, -ács, -asztalos, festő- és kőmüvesszakmál tanulhatnak itt a járás- és környékbeliek. Azok pedig, akik kénytelenek letölteni legalább a kötelező iskolalátogatás éveit. ..szakképzett segédmunkások” lesznek. Érettségivel végződő szakma nincs, a képzés maximum három és fél évig tart. Az iskola modern, viszonylag jól felszerelt. Az udvaron viszont ágaskodik egy befejezetlen épület.

— Ha ez felépült volna — mondja Fibi Éva —. modern körülmények között, mindenképpen megfelelően tudtuk volna felkészíteni a szintén tervbe vett középiskolai osztályt. Jövőre pedig már egy újabb első osztály nyílhatott volna. Tervezgetéseink közben ugyanis felmerült, hogy a Dunaszerdahelyi járásban nincs építészeti szakközépiskola. Mi szívesen nyitnánk egy osztályt. A járáson voltunk ez ügyben, ott támogatják az elképzelést. A minisztériumból viszont mindmáig nem érkezett válasz a kérvényünkre. Pedig fontos lenne tudnunk, mihez tartsuk magunkat, hiszen lassan már meg kellene kezdenünk a toborzást, s fel kellene készülnünk a fölvételire.

Az építkezéssel kapcsolatban Hanák Lászlónak is van mondanivalója:

— Z-akcióban indult, vállalatunk viszont időközben elköltötte a reá fordítandó pénzt. Tehát szépen lezárták. ,.ha lesz rá pénz. majd folytatjuk” alapon. Még négy és fél millió koronára lenne szükség. Megkapjuk-e. nem kapjuk-e. ki tudja? Korábban majdnem minden szaktanintézet belefogott valamilyen építkezésbe, mert akkor volt erre pénz. nagyon sok. csőstül adták, csak hogy csinálja valaki. így hát elkezdtük, és úgy volt, hogy ez év decemberére be is fejezzük. Júniusban még lézengett itt egy-két ember, de azóta semmi. Ráadásul, már eredetileg sem volt ez szívügye a városnak, még a régi vezetés azt mondta, nekünk ez nem kell. ez a ti ügyetek, ti intézzétek.

A nyelvtörvény kérdése itt is elkerülhetetlenül szóba került. Fibi Éva szlovák—magyar szakos, s azt mondja. azokban a napokban, amikor Pozsonyban zajlott a tüntetési hullám, nehéz dolga volt a szlovák órán: egyes osztályokban a fiúk kimondottan tiltakoztak a szlovák nyelv tanítása ellen. Úgy érezték, a támadás elsősorban feléjük irányul. A tanárkollégákkal együtt arról igyekeztek őket meggyőzni, hogy ez nem az egész szlovák nemzet véleménye, nem mindenki akar bennünket ide vagy oda küldeni.

— A nyelvtörvénnyel egy kicsit azért meg vagy unk lőve — mondja Hanák László. — Én azért féltem