Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-12-04 / 49. szám

ZALABAI ZS/GMOND TANSZÉK/EZETÖ TANÁR

Pozsonyban a Komensky Egyetemen 2ddig nem volt hungarológusképzés. Most lett. Szeptembertől a bölcsészkar magyar tanszékén 13 szlovák diák készül arra, hogy majdan a két kultúra cözött közvetítő legyen.

E tizenhárom hallgató többsége Délszlovákia vegyes lakosságú vidékeiről 'aló, Somorja, Komárom, Királyhelmec szlovák gimnáziumában érettségizett, öbbségük ért vagy beszél is magyarul, így a pozsonyi hungarológia szak egy íem kis előnnyel máris rendelkezik a lagyobb múltra visszatekintő bécsi, irágai stb. képzéssel szemben: Po:sonyban nem a nyelv alapjainak tamásával kell kezdeni az oktatást, hanem zinte máris hozzá lehet kezdeni a malyar kultúrával való ismerkedéshez.

De miért van egyáltalán szükség ‘ozsonyban hungarológusképzésre ? - kérdezzük a Bölcsészettudományi Lar magyar tanszékének vezetőjétől, Ir. Zalabai Zsigmondtól.

— Amint Németh László a 20-as !0-as évek fordulóján a közép-európai is népek „tejtestvériségéröl", a közös orténelmi múltból következő egymás- 3utaltságról beszélt, úgy ez az egynásra utaltság ma is létezik. Csakhogy gymás értésének és értékelésének agy gátja a nyelv. A középkorban, gye, ez a nyelvi gát nem létezett, a ungarus ember számára a nyelvek em jelentettek akadályt, lévén, hogy ez z embertípus többnyelvű volt. Ez a ibbnyelvű ember azonban mára tájaikról szinte kiveszett. A nyelvi gátak íiatt, sajnos, nemzeteink között szeileíi gátak is keletkeztek. A bilingvista és bikulturátt ember Emil Boteslav Lukác emzedékével szinte eltűnt a szlovák jltúrából. Ma fél kezemen meg tudom jámolni azoknak a szlovák írástudókak a számát, akik a magyar nyelvet és magyar kultúrát behatóbban ismerik, özéjük tartozik Vojtech Kondrót, Karol yiachovsky, Rudolf Chmel. S nemcsak műfordításban érezzük egyre inkább hiányokat de nincsenek a magyarszlovák lexikológiában jártas szakembereink sem. így máig sem készült el a szlovák—magyar, illetve a magyarszlovák nagyszótár; nincs, aki a két nyelv között kontrasztív vizsgálatokat végezne, amelynek eredményeit hasznosíthatnánk például a szlovák nyelvoktatásban. A irodalom- és nyelvtudomány mellett szükség volna a szélesebb értelemben vett művelődéstörténeti tájékozottságú szakemberekre is, akik a közös történelmi, kultúrtörténeti vagy akár néprajzi kérdésekben jártasak, s akik az egyes tudományágak területén közvetíthetnének a két kultúrában. Végül, de nem utolsósorban fontos volna, hogy a szlovák közéletnek olyan területein is legyenek magyarul értő és a magyar kultúrát ismerő szakemberek, amilyen az újságírás, a különböző kulturális intézmények szférája, de akár a politika vagy a kormány szintje, ahol végzőseink tanácsadóként működhetnének. Ennek a sokféle igénynek és szükségnek mi már korábban is szerettünk volna megfelelni, korábban azonban nem kaptuk meg az engedélyt a szak megnyitásához. Az idén viszont kérésünk a kar dékánjánál, dr. Ivan Slimák docensnél teljes támogatásra talált. Eredetileg öt fővel terveztük a szak megnyitását. Az érdeklődés azonban, hála az égnek, akkorára nőtt, hogy végül ez a szám megduplázódott.

— Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy Cseh-Szlovákiában már folyik hungarológusképzés, éspedig évtizedek óta sikeresen Prágában, a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karának

magyar tanszékén. Nem lesznek majd átfedések?

— Nem hiszem. A Prágában végzett hallgatók eddig is a cseh nyelvi közegben érvényesültek elsősorban. Mi éppen a szlovák közeg számára kívánunk szakembereket adni. Prágában természetszerűleg főképp a cseh—magyar kapcsolatokra összpontosított az oktatás, cseh műfordítókat képeztek, mi a szlovák—magyar kapcsolatokra figyelünk majd, szlovák műfordítókat képezünk stb.

— A bekerült hallgatók többsége ért, sőt, jól beszél magyarul, néhányuk viszont kezdő a magyar nyelvben. Hogyan folyik most számunkra a képzés, szlovákul vagy magyarul?

— Többnyire valóban Dél-Szlovákiából kerültek hozzánk a hallgatók. Olyan fiatalokról van tehát szó, akik az utcán úgy-ahogy megtanultak magyarul, mivel azonban nem magyar iskolába jártak, nem magyar gimnáziumban érettségiztek, magyar műveltségük tehát természetesen hiányos, magyarságképük nem jobb, mint egy átlag szlováké. Szakunkat úgy terveztük meg, hogy öt év alatt átfogó képet nyújtsunk számukra a magyar kultúráról. Ebbe az öt évbe magyarországi részképzést is szeretnénk betervezni. Hasznos volna, ha hungarológus hallgatóink egy szemesztert Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, egyet pedig Szegeden, a József Attila Tudományegyetemen tölthetnének. Az elöbbin a kultúrában gazdag magyar nagyvárosi életről, az utóbbin pedig. Szeged—Békéscsaba körzetében a magyarországi szlovákságról nyerhetnének képet.

A képzés jelenleg szlovák nyelvi bázison alapul, hiszen a szakterminológiákat magyarul nem ismerik a diákok. Azt ugyan természetesnek vettük már a felvételi vizsgák alkalmával is, hogy bizonyos nyelvi alapjaik legyenek a magyar nyelvből a hungarológia szakra jelentkezőknek, amint a német szakra felvételizőktől is elvárható bizonyos szintű német nyelvi tudás, az angol szakra jelentkezőktől is az angol nyelv alapismerete. Ám ennek ellenére, figyelembe véve a sajátos helyzetet egy speciális tantervet dolgoztunk ki. Ennek az alapját a nemzetközi gyakorlatból ismert hungarológusképzés tanmenete jelenti. Az előkészítés során nagy segítségünkre volt a prágai magyar tanszék. Néhány tárgy hasonló lesz a tanárjelöltekéhez, más azokénál sokkalta nagyobb mennyiségben került be a hungarológusok tantervébe. így például a műfordítás. A tanítás módszertani kérdései, amelyek a pedagógiai irányultságú szakokon kiemelt fontosságúak, itt természetesen a háttérbe húzódhatnak, viszont sokféle speciális hungarológiai kollégiumot tervezünk hallgatóink számára.

— Lesz-e elég ereje, van-e elég szellemi kapacitása a pozsonyi magyar tanszéknek ehhez a sokrétegű és sokirányultságú képzéshez?

— Mi sem úgy gondoltuk, hogy csak a saját erőnkre támaszkodunk majd. Az első két évben ugyan még elboldogulunk Önerőnkből. Négy tanárunk is be tud kapcsolódni a hungarológusképzésbe, nemegy közülük magyar—szlovák szakos. A jövőben azonban szükség lesz külső előadók foglalkoztatására, a műfordítás elméletét például egy Vojtech Kondrót vagy egy Karol Wlachovsky típusú gyakorló szlovák műfordító oktathatná. És nagy segítséget jelent majd számunkra a magyarországi részképzés is.

Ezen túlmenően azonban egyre inkább szükség volna a tanszék stabil belső alkalmazottakkal való megerősítésére, mégpedig vagy olyan formában, hogy az oktatói kollektíva számát kell növelni, vagy pedig úgy, hogy a tanszék mellett létre kell hozni egy nyelv- és irodalomtudományi profilú hungarológiai kabinetet, amelynek dolgozói részt vállalhatnának a megnövekedett oktatói feladatok, köztük a hungarológusképzés munkájában is.

— Köszönöm a beszélgetést, és eredményes munkát kívánok!

KOCSIS ARANKA