Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-11-13 / 46. szám
Balázs F. Attila A telefonnal babrálok, amíg R. a vacsorát készíti. Megpróbálom rajtakapni magam, mit is érzek ilyenkor, megvan-e bennem az együvétartozás érzése, a közös tűzhely hangulata, a „mi" és a „nekünk" mindent egybeolvasztó harmóniája. Hamar abbahagyom az önvizsgálatot, mert minél inkább elmélyülök a lélek szféráiban, annál inkább biztos vagyok benne, hogy az egyetlen magasztos érzés bennem az unalom; és amikor a sülthús szaga jelzi a konyhai műveletek befejező szakaszát, az éhség érzete elnyom minden más érzést bennem. R., miközben a kályhánál foglalatoskodik, gyakran rám néz, úgy látom, van valami bocsánatkérő a pillantásában. Én, hogy megnyugtassam, mindannyiszor visszamosolygok, de úgy látszik, vigyorgásom nem elég meggyőző, mert hirtelen, mintha kitalálta volna gondolatomat, rajtam üt: „Unatkozol?" Én úgy teszek, mintha gondolkoznék (pedig tényleg gondolkozom), aztán hozzálépek és megsimogatom a fejét (betegesen szereti). „Nem, csak elmélkedem." Próbálok odafigyelni arra, amit csinál. — Mindjárt kész van, csak megterítek. — Segítsek? — Ha akarsz. Terítünk. Gondolom, hangulatkeltőnek elmondok egy sztorit. „Tudod, amikor telefonszolgálatos vagyok, gyakran felhívom régi ismerőseimet, találomra tárcsázok egy számot, vagy felhívom valamelyik tudakozót és megkérdezek valamit. Csak hogy emberi hangot halljak. Unatkozom. Mindenki unatkozik, ha telefonszolgálatos. Tehát mindenki ismert vagy ismeretlen számokat tárcsáz. Az egyik alkalommal felhívom az utazási irodát, és egy öblös hangtól megkérdezem: — Mikor indul a következő járat a mennybe? — gyorsan eltávolítóm ESTEBÉD arasznyira a kagylót. Várom a robbanást. Lélegzetemet is visszatartom. — Sajnos, már lekéste — jött a nyugodt hangú válasz—, de ha nagyon igyekszik, tíz perc múlva indul egy járat a pokolba, azt még eléri." — Bumm. Álltam a kagylóval a kezemben, leforrázva. Akkor nem tudtam kacagni. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy létezik valaki, aki amellett, hogy meg tudja őrizni nyugalmát, még egészséges humorral is rendelkezik. Kacagunk mind a ketten. Én is felrázódom egy kicsit. Jókedvvel ülök asztalhoz. Jókedvvel töltöm tele tányéromat a jóillatú, gőzölgő levessel. — ízlik? — Igen. — Töröm a fejem: mivel bókoljak neki, hogy boldoggá tegyem. Szereti, ha úgy beszélek róla, mint háziasszonyról vagy feleségről. Azt hiszem, nagyon beleélte magát a házasság gondolatába. És már nem tud visszakozni. Ha nem következik be: boldogtalan lesz, ezért mindent elkövet, mindent elvisel. Ha bekövetkezik a házasság, lehet, hogy akkor is boldogtalan lesz és azt fogja hinni, hogy ha nem következett volna be, akkor nem lenne boldogtalan. Tudom, hogy velem boldogtalan lesz, de kevésbé boldogtalan, mint nélkülem. — Mennyi krumplit tegyek? — Kösz, elég. — Még vegyél húst! — Kösz, elég. Elég jó a hangulatunk általában. Ha ketten vagyunk, mindig jó. (Ha a szüleivel: soha.) De nem tart sokáig. Mindig történik valami, ami véget vet a békének, a jó közértetnek. Az arcát fürkészem, és ha valami furcsát vagy félremagyarázhatót észlelek, támadok. Védekezés közben ő is sért, és akkor minden zsilipet megnyitok a dühöm előtt. Ha nekem rossz a hangulatom, lehetetlen, hogy másnak jó legyen. A kellemes, bódító hangulat szétáradt az egész lakásban, és barátságossá lett tőle még a rideg konyhabútor is. Baljósán várom, hogy történjen valami. Gyanúsan jó a közérzetem. Nézzük egymást és mosolygunk. Rövid kopogás. Belép R. két régi barátja. Hideg bizsergés a hátamon. Gyors pillantás R.-re: észrevehetően sakkban van. Nyomasztó, vihar előtti feszültség. Igyekszem csillapítani magam és jó arcot vágni. — Hallottuk, hogy szól a zene, hát bejöttünk. — Micsoda félszeg palik! — Üljetek le — szól R. Érzem hangján a palástolt idegességet. — Kínáld meg a fiúkat — mondom semmit sem sejtető hangon. — Már gondoltam erre én is — válaszolja, és ügyetlenül felveszi a tálat. — Én készítettem, életem első süteménye. — Ezzel ne dicsekedj — mondom viccelődve. — Azért mondom, hogy lássák: már a legelső próbálkozásra milyen finomat tudok sütni. — Várj, még nem kóstoltuk, honnan tudod, hogy ízleni fog? — mondja D. Kényszeredetten nevet mindenki, R. újra megkínálja a fiúkat. Most G. próbál jópofáskodni: — Akkor már rakjuk meg a zsebünket is. — Nem kacag senki. — Telefonált K.? — váltja komolyra a szót. Észrevette, hogy valami nincs rendben. — Nem — válaszolja R. (Úgy veszem észre, egy kicsit felvillanyozza a kérdés, egy lehetséges alibi.) — Azért jöttünk, hogy megkérdezzük. — (Na tessék!) — Régóta nem telefonált — ezt már olyan felszabadultan mondja R., mint a fuldokló, akinek sikerült kivergödnie a partra. Mély csend. Már ők is érzik a súlyát. Összenéznek, egymástól várnak valami ötletet. — Gyere, menjünk sakkozni — rukkol ki D. Mindnyájan érezzük az ötlet görcsoldó hatását. Felállnak. Most már kevésbé félszegek. — Szervusztok — mondják egyszerre, és egymást lökdösve kimennek az ajtón. R. kikíséri őket, aztán visszajön és leül. — Jóllaktál? — kérdezi halkan. — Jól. — Egyél süteményt. — Köszönöm. — Mi lett veled, olyan kedvetlen vagy?! Érzem, ha folytatja, ki fog robbanni belőlem a szemrehányás és a düh. — Egész délután azért dolgoztam, hogy a kedvedbe járjak, hogy jól érezd magad, és te elveszed a kedvemet mindentől. — (Végre, az utolsó gátat is áttörték az indulatok.) — Mért nem mondtad a barátaidnak, hogy jöjjenek máskor vizitbe! — robbanok ki, és tudom, hogy most már ömleni fog belőlem a szemrehányás. — Nem vizitbe jöttek. — Hát. akkor mért jöttek, drágám? — mondom csúfondárosan, és már érzem, hogy gyűlölöm. Meg tudnám ütni. — Azért, hogy megkérdezzék ... — És ezért késő este kell jönni, igaz? — Én nem hívtam őket. — Te nem hívtad, ők jöttek! — Mit csináljak? — Ahogy ma beállítottak tízkor, máskor jöhetnek éjfélkor is. Tőled lehet. Talán még biztatod is őket. Ki tudja, hányszor jönnek, amikor egyedül vagy itthon! — Eddig egyszer sem voltak. Csak egyszer volt D., amikor elhozta a kártyát. — Micsoda véletlen: akkor sem voltak itthon a szüleid! — Mit csináljak?! — Akaszd fel magad — mondom nő 14
