Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-13 / 46. szám

most már tajtékozva a dühtől.

— Jó.

— Megmondtam, hogy szakíts a volt barátaiddal, szeretőiddel!

— Szakítottam.

— Szakítottál egy fenét. — Most megpróbálom hátbatámadni. — Mit szólnál, ha kiderülne, hogy D. még mindig szeret?

— Nem szeret már.

— Honnan tudod?

— Értsd meg, hogy nincs már semmi közöm hozzá.

— Látom. — Ez a roham se sikerült. Borzalmas, ilyenkor úgy gyűlölöm, és mégsem tudok szakítani vele. Dühösen szopogatom a meggypálinkát. Közben R. elvonul ágyat vetni. Hálóingben jön vissza:

— Gyere, feküdjünk le.

— Feküdj! — az órámra nézek. — Még van egy félórám és megyek az állomásra.

— Nem, ne hülyéskedj! — már harapdálja a szája szélét. — Most miért haragszol? Értsd meg, hogy

nem csallak meg. Hű vagyok. — Átkarol és magához szorít, mintha nem akarna elengedni. Hagyom meggyőzni magam. Pedig nem is akartam elmenni. Az ágyhoz vonszol. Én hagyom. Aztán kedvetlenül, mintha nehezemre esne, vetkőzni kezdek. Rossz szájízzel gondolok arra, hogy nemsokára a meleg paplan alatt összebújva megfeledkezünk mindenről, és néhány percig még boldog is leszek, amíg valami történik és én kétségbeesetten boldogtalanná teszem, mind súlyosabban bántva, egy újabb békülésig, egy újabb öntudatlanságig, amiről azt hisszük, hogy boldogság.

(Illusztráció: Szabó Ottó)

nő 15