Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-13 / 46. szám

Olvasó? Pedig van, ott van, vagy legalábbis ott volt, állíthatom, mint aki eredetiben látta és figyelte ezeket az

i. e. VI—V. században megformált, nagyerejű szobrokat. Ezek szerint csal a gép, vagy a fénykép! Közelebb, távolabb, vagy más szögben kellett volna állnom? Nem tudom. Ám az is lehet, hogy a körülmények tüntették el a sötétkamrában ezeket a régi, két és félezer éves mosolyokat. A körülmények, vagyis napjaink, napjaim keserűsége tette ezt? Mert az elveszett barát szomorúságával készültek e nagyítások, s most ezekre támaszkodom, ezekbe fogódzom. A híres újgörög költő, Vrettakosz sorainak átköltésével szólva : ezen korék, kuroszok, karüatidák és szfinxek rejtett, különös mosolyát mint fényoszlopot viszem a vállamon, hogy megtámasszam világomat. Hogy megtámasszam világunkat? Jó volna, ha szabadna, ha lelehetne így is fogalmaznom.

rejtélyes

archaikus

mosolyok