Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-13 / 46. szám

DÓR NOS

Odüsszeuszt, amikor Trójából visszatérőben lerombolja Iszmaroszt, a kikonok városát, nem érdekli más, csak az, hogy mit vihet el a hajóján — vagyis a rabszolganők meg a kincsek, olvasom Zbigniew Herbert fejtegetéseit, a dórokról szóló szép esszéjében.

Delfiben töltött két nap múltán mit hoztam én magammal, a nyárból visszatérve a vacogatató őszbe? Kincset nem, emléket is keveset. Sőt, ez a kevés is eltűnt, amikor itthon egyik barátom halálhíre fogadott. De valami kevés emlék „előkéredzkedett", amikor a sötétkamra magányában nekiálltam az itt készült képek nagyításához. Ezen emlékek közé beszivárgott valami különös — itteni? ottani? — élmény: a múzeum letört orrú női és férfiszobrainak archaikus mosolya. „A száj szögletei fel vannak húzva, amely sajátos mosolyt mímel, amely a régi korszak szobrainak hű kísérője", írja erről a műtörténész Lyka Károly. Igenám, de hol itt a mosoly, kérdi a kedves