Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-13 / 46. szám

A HODEK ÉS A TÁTIKA

avagy kinek az inge a kerti törpe vigyora

A kerti törpék kedélyesen vigyorognak. Könnyű nekik. Lkár esik. akár fúj, semmi dolguk-gondjuk, csak hogy llljanak, olyan pózban, ahogyan megteremtették őket. jáadásul nem a falu népét képviselik, fintoruk másnak 'ól, az „akinek nem inge"-elv alapján. A Tátika-ügyet éve húzzák-vonják, annak ellenére, hogy eléggé ilágos, kinek van igaza. Csakhogy akinek igaza van, inak nincs hatalma. És az ember, bármennyire tisztában in is igazával, nem kerti törpe. Hodek Mária, az ekeli tika és Summások vezetője, táncpedagógusa, esetenínt koreográfusa leltároz, csomagol.

Azt hiszem, minden együtt van bennem: csalódottság, |keseredettség, szomorúság. Úgy is beszélhetnék az ügyről, én, a Tátika vezetője hogy érzem magam. Vagy mint lagógus, magánember. De ezeket nem tudom szétválaszini. Azt hiszem, inkább szomorú vagyok, bár van bennem írni optimizmus is, amit elsősorban a gyerekekből merítek, ran értelemben belőlük, hogy abban hiszek, ezek a gyéreik egyszer felnőnek, és mint ahogy én is sok mindent lértékeltem felnőtté válásom során, ők is úgy látnak majd |indent, ahogy az valójában volt. Nagyképűség ilyet mondádé úgy érzem, tőlem kaptak valamit. Ezért vagyok itimista. Meg talán azért is, mert koromnál fogva is úgy indolom, evilági életemben megérem, hogy ez így megtörlek. No meg azért is, mert nem lehet a részt az egésszel sami. Nem igaz az, hogy ebben a faluban mindenki itika-ellenes. Csak a Tátika-ellenesek harsányabbak. Úgy idolják, le kell járatni ezt a csoportot, meg kell szüntetni, irt őket zavarja. Azért ilyen harsányak (akik a Tátika körül loztak — nemcsak a szülők meg a gyerekek, hanem sok fndenki más, aki úgy érezte, köze van a Tátikához — akik kileg közösséget éreztek velünk, azokra nem jellemző a jndenkit túlkiabálás), mert a hatalom pozíciójából kiabál|tnak. Hiszem, hogy nem az egész falu fordult ellenünk, iba mondják, hogy az ekeliek így, meg az ekeliek úgy, meg, az ekelieket ilyen szégyenbe hozták. Nem az ekelieket |zta szégyenbe az ügy, hanem azt a kis csoportot, amelyminden oka megvan arra, hogy így viszonyuljon hozzánk, egészhez.

Tátika senkinek az érdekeit nem sérti, nem bántja. Valaki |elmesen foglalkozik a gyerekekkel, a gyerekek szívesen iák egy csoportba, dijakat nyernek évek óta — magam értem egészen, kinek és miért szálka a szemében a tika. Ha igy teszem föl a kérdést, be kell látnom, nagy hibát rettem el, amikor azt hittem, nekem elég tenni a dolgomat, kell mással foglalkoznom. Mit értek én ezen? Mindig is lítónö akartam lenni — ezért is vagyok optimista, ezért

nem vagyok annyira elkeseredve, mert amit akartam az életemben, ha nehezen is, elértem —, adni akartam valamit a gyerekeknek. Lehet, hogy nem művészetet csináltunk, ahhoz, hogy ezt meg tudjam Ítélni, időtávlat kell, még akkor is, ha összeszámolom, mennyi díjat nyertünk a tizenegy év alatt, de: a magyar gyerek nemcsak attól magyar, hogy magyar tanítási nyelvű iskolába jár, hanem főleg attól, mit tud a népéről, történelméről, kultúrájáról. Én ezt a népdal- és néptánckultúrát tudtam fölkínálni. Az irodalmi színpadokhoz, a vers- és prózamondáshoz pl. kevésbé értek. Olyan közösséget tudtam teremteni, amelyben — szerintem — rengeteg mindent megtanultak a gyerekek, még ha most nem tudják is fölmérni, fölfogni. Ezért kell idő nekik is. Meggyőződésem, hogy egyszer hasznát veszik mindannak, amit itt tanultak.

Hogy miért alakult igy ennek a közösségnek a sorsa? A logikának vannak fintorai. Azt mondják, lehet azért bántani valakit, mert nem csinál semmit, de ha valaki valamit jól csinál, ne adj'lsten nagyon jól, azért is bele lehet kötni. Az volt itt a baj, hogy én végeztem a dolgomat, sikerült valamit jól csinálni — ez az alapképlet. Ebből adódtak a problémáim a tantestületben, a faluban — hangsúlyozom, nem az egyszerű emberekkel, hanem azokkal, akik itt valamit képviseltek, akiknek köze volt a kultúrához; mert én mással nem foglalkozom. A helyi Csemadokkal épp úgy konfliktusaim támadtak, mint a nemzeti bizottságon, az iskolában és az óvodában, mert ezek a dolgok összefüggenek. Holott a faluban van vagy négyszáz gyerek, fiatal, és nem mindenki volt tagja a Tátikának. Ráadásul nem minden gyereket érdekel a néptánc, a népzene — azokkal lehetne sportolni, szinházasdit játszani stb. Ezt az érvet nem fogadták el sem a szülőktől, sem tőlem, s azzal vádoltak (az igazgató a tantestület egy része), hogy azért nincsenek szakkörök az iskolában, mert én elvittem a gyerekeket. (A Tátika-tagok száma 86 és 55 között volt, közülük nemegy óvodás!)

Az óvodások külön téma. Amikor láttam, hány szülő hozza óvodás gyerekét a próbára, arra gondoltam, egyszerűbb volna, ha hetente egyszer én mennék az óvodába, és ott foglalkoznék velük, ne kelljen őket télen szánkón, lábzsákban hordani. Az óvoda igazgatónője azonban — aki mellesleg az iskolaigazgató felesége — megbeszélte az igazgatóval, mit szól hozzá ö. Természetesen nem fogadták el a javaslatomat. Sőt, az is megtörtént, hogy egy gombaszögi fellépés után eljött hozzám egy anyuka, azt mondta, nem is tudja, mit csináljon, mert az óvónéni azt mondta, hogy amióta a kislánya az együttesbe jár, problémák vannak vele. Nem tudom elképzelni, milyen problémák lehettek vele ...

Többféle közösséget megjártam életemben, voltam sportolók közt is, és, sajnos, a dolog, az „ügy" nyitja, h<j>gy túlságosan jól sikerült a „vállalkozás". Ez nem engem dicsér elsősorban, hanem annak az erőfeszítésnek — mert gyilkos munka folyt a tizenegy év alatt abban az értelemben, hógy olyan közösséget hoztunk létre (gyerekek, szülök és én), amit még egyszer lehetetlen — a következménye, amit mindnyájan kifejtettünk ezért az együttesért. Lehet, hogy másjutt folytatom ezt a munkát, lehet, hogy ennél nagyobb közösségben dolgozom, lehet, hogy magasabb szinten gondolkodó emberekkel hoz össze a sors, de ennek a közösségnek csodálatos varázsa volt. Nem hiszem, hogy ilyen őszinte, nyílt szívű emberekre akadok bárhol, akiktől ennyi szeretetet kaphatok. Úgy érzem, ha emberi szeretetre, megértésre lősz szükségem, csak ide tudok visszajönni. Az, hogy az iskolából elmegyek, rendben van, otthagyok egy munkahelyet ágy másikért, bár ez sem könnyű. Nagyon szerettem ezt az iskolát, úgy, ahogy volt, és mint ahogy én sem csak ót csináltam, hanem elkövettem hibákat is, engem sem bántott mindenki. Itt kezdtem, lehúztam tizenhárom évet, nagycm szép emlékeim is vannak. A vége nem sikerült olyan szépre, ahogyan ilyen folyamatnak be kellene fejeződnie. A gyerekekre semmi rosszat nem mondhatok. Egyesek érdeke volt, hogy olyan helyzetbe hozzanak és olyan körülményeket alakítsanak ki. amiről eleve tudták, egyszer föladom. Egy iskolaigazgató, egy pártcsoportvezető, egy pótcsendör, meg hozzájuk hasonló emberek ellen nekem nincs eszköztáram. Azt tudom, hogy nem minden csatát tudunk megnyerni, ahhoz nem vagyunk elég erősek, ahhoz nincs hatalmunk, de ezt a háborút a Tátika meg fogja nyerni. Hogy mikor lesz vége, nem tudom, de hogy meg fogjuk nyerni, az biztos. Nagyon-nagyon elszomorító viszont, hogy mindez egy gyerekközösséggel történik. Mert tudják, tudniuk kell, hogy a gyerekek kiszolgáltatottak. A felnőttekből álló együttes tagjai elmondják a véleményüket, és azt kénytelenek lennének meghallgatni. Igaz, itt még a szülök szava sem szent. Elhatároztam, hogy Nyitrán a diákjaimnak, a leendő magyar pedagógusoknak ezeket az embereket fogom példaként állítani, mert olyan fórumokon mertek véleményt nyílvánítani a gyerekek, az együttes érdekében, ahol más mélyen hallgatott volna. Úgy látom, még ma is félnek az emberek, de ha magamból indulok ki, és arra gondolok, hogy a kezdeti félelmeimet a gyerekekért elnyomtam, és nyugodtan be mertem kopogni a minisztérium, a járási nemzeti bizottság ajtaján... Azért akarom lezárni a Tátika-ügyet, mert úgy érzem, nem szabad senkinek olyan áron néptánccsoportot vezetni, hogy annak a levét issza a szülő, a gyerek, jóformán az egész család.