Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-13 / 46. szám

ellenőrizték. 200 ezer koronáról van szó, amit a mai napig nem hajlandó senki ellenőrizni. Senki sem hajlandó választ adni arra, hová lett az a 80 ezer korona, amit a minisztérium utalt át. Nem fogadom el azt a választ, hogy 87-ben Nyugatra távozott a művelődési ház volt igazgatója. Szeretném látni a jegyzőkönyveket. A becsületemről, az együttes, a szülők becsületéről van szó. Kinek volt aláírási joga a bankban, a folyószámlán, mert azt mindenki tudja, két ember aláírása kell ahhoz, hogy pénzt vehessek föl. Azt válaszolják — de nem ám az utcasarkon, hanem a nemzeti bizottságon —, nincs jogom megtudni. Nem akarok ebbe belemélyedni, csak azért mondom, hogy tudják, micsoda manipulációkat hajtottak végre, miközben én boldogan jártam a fél országot a gyerekekkel. Nem tudom, mi volt a céljuk, mert a beszélgetések vége mindig az, hogy mi segíteni akartunk magának meg a gyerekeknek, maga meg hálából így viselkedik. Könyörgöm, nekem úgy ne segítsenek, hogy a végén engem adnak bíróságra. Olyan segítséget ne adjanak, amitől tönkremegy az együttes. Jártam a főügyésznél meg a járási detektívfőnöknél; kiderült, hogy a pénzügyi bonyodalmak a hnb és a jnb gondatlanságából adódtak. Mégis a Tátikán csattant az ostor. Azt azért mindenki tudja, hogy ha anyagi ügyekbe kevernek, soha az életben nem tudom tisztázni, nem járhatom végig a fél országot, tetszik tudni, ez nem úgy volt, hanem így. Kéttáskányi iratom van, mégsincs megoldás.

Egy azonban biztos: azzal, hogy ezt az együttest ilyen csúnya eszközökkel kinyírták, önmagukról állítottak ki bizonyítványt. Nem szégyellem magam, semmi okom rá. Csak azt kívánom, hogy legalább tizenegy évig legyen akár egy nemzeti ligában játszó focícsapat, akár irodalmi színpad, ami minimum olyan szinten képviseli a falut, mint a Tátika. Próbálják meg, és akkor rájönnek, hogy mit lehet és mennyi hibával. A szülök is vereségként könyvelik el, hogy elmegyek. Azt mondják, nem kellett volna a batyut fölkötnöm. Lehet, de nekem már nagyon elegem van az eleve elveszített csatákból. Még akkor is, ha tudom, s ezt újra hangsúlyozom, hogy a háborút a Tátika nyeri meg. Nem lesz Tátika — a szülök egy

A HODEK ÉS A TÁTIKA

avagy kinek az inge a kerti törpe vigyora

hagyományőrző csoport szervezésén gondolkodnak, megalakítottuk a Hetényi János Baráti Kört. Mindez erőt ad ahhoz, hogy ne mehessek úgy innen el, hogy annak, amit a Tátikával elkezdtünk, ne lenne folytatása. Olyan, mint a búvópatak: valahol elő kell törnie. Nem mondom, hogy mindegy, táncolok, vagy a HJBK-ban író—olvasó találkozót szervezek, de mindenképpen az a célom, hogy azok az emberek, akik belekóstoltak a kultúrába, és megvan az igényük, valamit kapjanak, ezt az igényt megpróbáljam kielégíteni. Attól függetlenül, hogy nem voltam ekeli lakos, itt éltem, ezek között az emberek között. Semmivel sem vagyok jobb vagy rosszabb, mint bármelyik tanártársam, vagy más ember. Másképp látom a dolgokat. Éppúgy követhetek el hibákat, vagy jót is tudok csinálni. Másképp szerveztem az életem, és a népművészetre tettem fel az életem, ezért vagyok ilyen harcias, ezért tudok ilyen keményen küzdeni. Mindent ne vegyenek el tőlem! Vannak dolgok, amiket nem sajnálok, de ezt nem adom könnyen. Az óvoda igazgatónőjétől azt hallottam, nem mindenki csinálhatja meg azt, amit a Hodek, hogy éjjel-nappal itt van az iskolában és gyerekekkel foglalkozik. Én (ti. az igazgatónő) azt nem tehetem meg, mert nekem két gyerekem van. Hát mondjon egy esetet akárki, amikor én számonkértem, hogy ö miért nem azt csinálja, amit én. Van egy szlovák együttes, amelyikkel évek óta jó kapcsolatban vagyunk. A csoportvezető házaspárnak öt gyereke van, és most kaptunk tőlük lapot Spanyolországból. Mit gondolnak az emberek, mindenki, aki együttest vezet és jól végzi a dolgát, az Vesztaszüz, vagy mi? Ha valakit le akarnak járatni, olyan gazdag az eszköztáruk, hogy az ellen képtelenség védekezni. Meg akarom menteni magam.

HODEK MÁRIÁVAL GRENDEL ÁGOTA

BESZÉLGETETT

Soha az életben nem foglalkoztam azzal ki irigy és ki nem, annyira élveztem ezt a munkát, annyira szerettem a gyerekeket. Ebben, ennek éltem. Meglehetősen költséges kedvtelés volt, de nem érdekelt. Ott követtem el a legnagyobb hibát, hogy a nagy megszállottság mellett nem figyeltem az erőviszonyok alakulására. Mikor már jóformán a csapda szélére húztak, akkor kezdtem észhez térni. Mindig azt gondoltam, hogy mindenki — beleértve a jnb művelődési szakosztályának vezetőjét, a jnb pénzügyi szakelőadóját stb. — ugyanúgy teszi a dolgát, mint én. Mert én csak így tudok dolgozni. Azt gondolom, van munkamegosztás, mindenki nyújtsa a maximumot a maga hatáskörében. Álomvilágban éltem, és nagyon kemény volt az ébresztő. Egyszer figyelmeztettek, miért kell az újságban közzé tenni, hogy a Tátika 86-ban 150 ezer koronát kapott. Nem értettem, miért ne lehetne elmondani; ezt az összeget nem haveri alapon kaptam, nem kártyaparti közben intéztem el. Addig még arra sem volt pénzünk, hogy az okleveleket bekereteztessük. Hónom alá vettem a sok papírt, bementem Majlingnéhoz, hogy legyen szíves, ennyi idő után adjon nekünk pénzt, mert pénz nélkül nem tudom ilyen szinten tovább vezetni a csoportot. Elintézték, jött a

pénz, hogy hogyan, azt az illetékesek tudják. Nem az én dolgom tudni, milyen előírások szerint adhat egy nemzeti bizottság pénzt egy együttesnek. Mi a pénzt arra költöttük, amire kell. Most meg kitör a botrány, és olyan pénzügyi rágalmazásoknak van kitéve az egész közösség, hogy az eszem megáll. Nem magamnak vettem a ruhatárat — jó, én vagyok a vezető, a felelősség engem terhel, de képtelenség úgy dolgozni, hogy ha megveszek egy méter gatyamadzagot, idehivok minden szülőt, tessék, nézzék meg, itt a számla, hagyják jóvá. Ezt sehol nem csinálják így, mert megvan a bizalom. És hiába tudok elszámolni. Maga Édes úr, a jnb pénzügyi szakosztályának vezetője is megírta az Új Szóban, hogy minden fillérről el tudok számolni, ebben nincs hiba, de nem lett volna szabad így folyósítani a pénzt. Ezért ne minket mocskoljanak be. (Mert a kocsmákban aztán ment a szöveg, hogy a Hodek nem tud elszámolni 30 ezerről, meg 60 ezerről stb.)

Tény, hogy a Tátika pénzügyeit a mai napig nem volt hajlandó senki úgy ellenőrizni, ahogy mi szerettük volna. Csak azt nézték át, ami az együttest érinti, de ami a helyi nemzeti bizottságot meg a művelődési központot, azt nem