Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-11-06 / 45. szám
SEYMOUR KRIM MEGÖLTEK ÉS MEGERŐSZAKOLTAK NEW YORKBAN Holttestemet a Nyugati 49. utca 310. legfelső emeletén találták meg szeptember 24-én, szerdán reggel. Cipőtlen lábam a liftből nyúlt elő, ami éppen ezért nem mozdult a hivójelre. Valahol másutt lőttek le, és idevonszoltak. Soha nem fog kiderülni a nevem és a személyazonosságom. Egyike lettem a rovaroknak, akiket eltapostak ebben a városban. Gondoltam, csak annyit kurválkodok, hogy összejöjjön a pénz a heroinra, de ez persze hülyeség volt. A végén már napi százötven dollárt költöttem rá. Nagypénzű pasast sosem találtam, úgyhogy a harmincdolláros tarifámmal ötször kellett elmenni, hogy a drog összejöjjön, és akkor még egy rohadt centem sem maradt harisnyára vagy hogy eljussak a kozmetikushoz. Már három hónapja ráztam át a stricimet, amikor végül összevert a Lincoln hátsó ülésén, és aztán lelőtt azzal az apró pisztollyal, amiről kijelentettem neki, hogy játékszer. Amikor megtaláltak, három tasak „ismeretlen eredetű fehér por" volt a retikülömben. Éppen akkor vásároltam, amikor az a mocsok odahívott a kocsihoz, és betessékelt — még csak fel sem tudtam használni. Persze, másképp is nézhetjük a dolgot. Soha többé nem lesz gondom a heroinra. Nem is beszélve a sok gusztustalan pasasról, aki rám mászott. Most már semmire sem lesz gondom, bébi. Csak egyet nem értek: miért lopták el a cipőmet ? Mert persze, kicsinálhattok engem nyugodtan, de ne lopjátok el egy lány cipőjét, ha már úgyis megölitek szegényt. * Hank Jacobsonnak hívnak. Szeptember 6-án, szombaton este 10 órakor öltek meg, amikor a metróra várakoztam a 175. utca és a Fort Washington Avenue sarkán. A két srác előlépett a sötétből, kést rántottak, és oda kellett adnom nekik az órámat meg a pénztárcámat. Gondoltam, mehetek haza szabadon, a jövő héten lett volna a meghallgatásom a New Haven-i szimfonikusoknál, az óra meg a tárca nem is volt fontos, de akkor egyikük a hátamba döfte a kést, aztán meg a gyomromba, és a sínekre lökött, hogy ott vérezzek el. Sose gondoltam, hogy ennyi vér folyik az ereimben. Kiáltani próbáltam, és meghaltam. Mindössze huszonkét éves voltam, de a manhattani zeneiskolában rendkívül tehetségesnek tartottak. Még néhány tanár is féltékeny volt rám. Hát igen, szerettem Csajkovszkijt és a b-moll zongoraversenyt, mert abban az ember megcsillogtathatja virtuóz technikáját. A New Haven-i igazgató elé azonban egy Liszt-szonátával készültem. Biztos vagyok benne, hogy felkavartam volna a zenei világ vizeit, de nem így történt: kedden temettek el, a Riverside Memorial-kápolnában, a Grand Concourse-on. Eláruljak valamit? Imádtam a horrorfilmeket és a scifi-regényeket; csak a dióbarna zongorámat szerettem jobban. Ki hitte volna, hogy saját horrorfilmemben fogok meghalni ? Persze lehet, hogy az egész világ egyetlen hatalmas horrorkarnevállá vált. Még most sem hiszem el, hogy meggyilkoltak, és nem is fogom elhinni soha. Apám, Harry, egy New York-i egyetem filozófia tanszékének vezetője, anyám, Anna angoltanár. Mit tehet hozzá a történtekhez egy filozófus, mit lehet mondani róla kifogástalan angolsággal? Nincs rá szó. Egy napon valaki majd zenévé formálja, de én már nem leszek a földön, hogy eljátsszam. Olyan nagy előadóművész szerettem volna lenni, mint Horowitz, de ehhez életben kellett volna maradnom. Meghaltam, mint mások a mozivásznon. Olyan valószínűtlen. * Római katolikus lány vagyok, a bátyám pap. Szeptember 19-én, pénteken délután fojtottak meg; ám ennél sokkal borzalmasabb az, hogy deréktól lefelé mezítelenül találtak rám a Cloisters melletti erdöcskében. Bűn ezt mondani, de örülök, hogy az az ember meggyilkolt. Nem tudom, hogyan néztem volna a bátyám és a szüleim szemébe, ha életben maradok. Szerettem a gyerekeket, és reméltem, nekem is lesz, ha majd férjhez megyek, és nemcsak egyszerűen Kathleen Stacy huszonegy éves yonkersi, New York állambeli lakos leszek. Arra akartam megtanítani őket, hogy juttassák kifejezésre a bennük élő szépséget és frissességet. Különösen szerettem azokat a szellemileg visszamaradott gyerekeket, akiknek a St. Vincent Kórházban tartottam művészeti terápiás foglalkozást. Talán nem túl eredeti, amit mondok, de jobban szerettem segíteni, mint fájdalmat okozni. Nekem is voltak vágyaim, mint minden nőnek, de tudtam, hogy ezeket csak a házasság szentesítheti. Igen, a fiúk sokszor megkömyékeztek, amikor néha megittam egy sört a régi iskolám közelében. Vörös hajam, kék szemem és karcsú alakom mindenkinek feltűnt. De mindig tisztességtudóak voltak velem. Talán éppen ezért olyan rettenetes az egész, hogy most szinte újra belehalok, amikor elmesélem. Ez az állítólagos „barátom" szerette volna, ha egy kicsit kimegyünk a Cloisters melletti erdőbe. Nekem délután háromra régi iskolámban, a Szent Szív Gimnáziumban kellett lennem. A 75-ös kék Pontiacommal indultunk el, de én nem tértem vissza többé. Amint arra az elhagyatott helyre értünk, és megálltunk, mert állítólag valami bizalmasat akart mondani, rögtön fogdosni kezdett. Könyörögtem, hagyja abba, mert undorító az egész, de leszakította rólam a szoknyát és a bugyit, aztán, mint valami hóhér, a hajamnál fogva hátrafeszítette a fejemet, egy fához szorított, a nadrágjából elövette a nemi szervét, és belém nyomta. Nyakam köré fonta nagy, mocskos kezét, és kiszorította a lelket meggyalázott testemből. A Szent Péter-bazilika kapuján álló mártírokhoz fohászkodtam. Bocsásson meg Isten e nyomorult, beteg embernek és e nyomorult leánynak is. Egyikünket sem lepett meg különösebben, hogy szeptember 11 -én, csütörtökön, nem sokkal éjfél után mindkettőnket meggyilkoltak. Idős spanyolok voltunk, és egy-egy nagy West Side-i bérházban dolgoztunk. Egyikünk liftkezelő volt, másikunk portás.. Persze borzalmas dolog, ha valakinek átlövik a fejét meg a mellkasát, és hatvankét éves korában úgy végzi az életét, mint én, Luis Arias Perez, a padlón csúszva, a West End Avenue 698. földszintjén. Milyen halál ez egy meglett embernek? Üvöltöm annak az őrültnek, aki fölöttem áll, hogy nincs pénzem, erre újra fejbe lő. Minden hónapban küldtem a pénzt haza a családnak, mostantól fogva viszont segélyekből kell megélniük. A zsebemben mindössze egy egydolláros és hatvan cent apró volt, amikor rám találtak. Borravalópénz. A férfi, aki elvette az életemet, még csak át sem kutatott. Még most, halálomban is megijedek attól, ami itt folyik. Egy fél órával később ugyanaz a férfi engem, Edward Cruzt is megölt, a West End Avenue 845-ben. Akkor még nem hallottam arról, hogy Luis meghalt, így részvétemet sem tudtam kifejezni. Egy percre ott kellett hagynom a kapu melletti helyemet, és akkor megláttam azt a férfit, láttam, hogy kezében egy 45-ös automata pisztollyal közeledik felém. — Odaadom a pénzt — kiáltottam, mert éppen akkor váltottam be a heti fizetéscsekket, és a százhetven dollár ott volt a zsebemben. De ö csak megölni akart, és kétszer mellbe lőtt. A személyzeti liftben haltam meg. Két órával később kellett volna csak szolgálatba lépnem, de szívességből korábban felváltottam a másik portást. Azért haltam meg ma éjszaka, mert rendes ember voltam. De egyikünket sem lep meg a halánő 14
