Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-06 / 45. szám

SEYMOUR KRIM MEGÖLTEK ÉS MEGERŐSZAKOLTAK NEW YORKBAN Holttestemet a Nyugati 49. utca 310. legfelső emeletén találták meg szep­tember 24-én, szerdán reggel. Cipőtlen lábam a liftből nyúlt elő, ami éppen ezért nem mozdult a hivójelre. Valahol másutt lőttek le, és idevonszoltak. Soha nem fog kiderülni a nevem és a személyazonosságom. Egyike lettem a rovaroknak, akiket eltapostak ebben a városban. Gondoltam, csak annyit kurválkodok, hogy összejöjjön a pénz a heroinra, de ez persze hülyeség volt. A végén már napi százötven dollárt költöttem rá. Nagypénzű pasast sosem találtam, úgyhogy a harmincdolláros tarifámmal ötször kellett elmenni, hogy a drog összejöjjön, és akkor még egy rohadt centem sem maradt harisnyára vagy hogy eljussak a kozmetikushoz. Már három hónapja ráztam át a stricimet, amikor végül összevert a Lincoln hátsó ülésén, és aztán lelőtt azzal az apró pisztollyal, amiről kijelentettem neki, hogy játékszer. Amikor megtaláltak, három tasak „is­meretlen eredetű fehér por" volt a reti­­külömben. Éppen akkor vásároltam, amikor az a mocsok odahívott a kocsi­hoz, és betessékelt — még csak fel sem tudtam használni. Persze, másképp is nézhetjük a dolgot. Soha többé nem lesz gondom a heroinra. Nem is beszél­ve a sok gusztustalan pasasról, aki rám mászott. Most már semmire sem lesz gondom, bébi. Csak egyet nem értek: miért lopták el a cipőmet ? Mert persze, kicsinálhattok engem nyugodtan, de ne lopjátok el egy lány cipőjét, ha már úgyis megölitek szegényt. * Hank Jacobsonnak hívnak. Szeptem­ber 6-án, szombaton este 10 órakor öltek meg, amikor a metróra várakoz­tam a 175. utca és a Fort Washington Avenue sarkán. A két srác előlépett a sötétből, kést rántottak, és oda kellett adnom nekik az órámat meg a pénztár­cámat. Gondoltam, mehetek haza sza­badon, a jövő héten lett volna a meg­hallgatásom a New Haven-i szimfoni­kusoknál, az óra meg a tárca nem is volt fontos, de akkor egyikük a hátamba döfte a kést, aztán meg a gyomromba, és a sínekre lökött, hogy ott vérezzek el. Sose gondoltam, hogy ennyi vér folyik az ereimben. Kiáltani próbáltam, és meghaltam. Mindössze huszonkét éves voltam, de a manhattani zeneiskolában rendkí­vül tehetségesnek tartottak. Még né­hány tanár is féltékeny volt rám. Hát igen, szerettem Csajkovszkijt és a b-moll zongoraversenyt, mert abban az ember megcsillogtathatja virtuóz tech­nikáját. A New Haven-i igazgató elé azonban egy Liszt-szonátával készül­tem. Biztos vagyok benne, hogy felka­vartam volna a zenei világ vizeit, de nem így történt: kedden temettek el, a Riverside Memorial-kápolnában, a Grand Concourse-on. Eláruljak valamit? Imádtam a horror­filmeket és a scifi-regényeket; csak a dióbarna zongorámat szerettem job­ban. Ki hitte volna, hogy saját horrorfil­memben fogok meghalni ? Persze lehet, hogy az egész világ egyetlen hatalmas horrorkarnevállá vált. Még most sem hiszem el, hogy meggyilkoltak, és nem is fogom elhinni soha. Apám, Harry, egy New York-i egye­tem filozófia tanszékének vezetője, anyám, Anna angoltanár. Mit tehet hoz­zá a történtekhez egy filozófus, mit lehet mondani róla kifogástalan angol­sággal? Nincs rá szó. Egy napon valaki majd zenévé formálja, de én már nem leszek a földön, hogy eljátsszam. Olyan nagy előadóművész szerettem volna lenni, mint Horowitz, de ehhez életben kellett volna maradnom. Meghaltam, mint mások a mozivásznon. Olyan való­színűtlen. * Római katolikus lány vagyok, a bá­tyám pap. Szeptember 19-én, pénte­ken délután fojtottak meg; ám ennél sokkal borzalmasabb az, hogy deréktól lefelé mezítelenül találtak rám a Clois­ters melletti erdöcskében. Bűn ezt mondani, de örülök, hogy az az ember meggyilkolt. Nem tudom, hogyan néz­tem volna a bátyám és a szüleim sze­mébe, ha életben maradok. Szerettem a gyerekeket, és remél­tem, nekem is lesz, ha majd férjhez megyek, és nemcsak egyszerűen Kath­leen Stacy huszonegy éves yonkersi, New York állambeli lakos leszek. Arra akartam megtanítani őket, hogy juttas­sák kifejezésre a bennük élő szépséget és frissességet. Különösen szerettem azokat a szellemileg visszamaradott gyerekeket, akiknek a St. Vincent Kór­házban tartottam művészeti terápiás foglalkozást. Talán nem túl eredeti, amit mondok, de jobban szerettem se­gíteni, mint fájdalmat okozni. Nekem is voltak vágyaim, mint min­den nőnek, de tudtam, hogy ezeket csak a házasság szentesítheti. Igen, a fiúk sokszor megkömyékeztek, amikor néha megittam egy sört a régi iskolám közelében. Vörös hajam, kék szemem és karcsú alakom mindenkinek feltűnt. De mindig tisztességtudóak voltak ve­lem. Talán éppen ezért olyan rettenetes az egész, hogy most szinte újra beleha­lok, amikor elmesélem. Ez az állítólagos „barátom" szerette volna, ha egy kicsit kimegyünk a Clois­ters melletti erdőbe. Nekem délután háromra régi iskolámban, a Szent Szív Gimnáziumban kellett lennem. A 75-ös kék Pontiacommal indultunk el, de én nem tértem vissza többé. Amint arra az elhagyatott helyre értünk, és megáll­tunk, mert állítólag valami bizalmasat akart mondani, rögtön fogdosni kez­dett. Könyörögtem, hagyja abba, mert undorító az egész, de leszakította rólam a szoknyát és a bugyit, aztán, mint valami hóhér, a hajamnál fogva hátrafe­szítette a fejemet, egy fához szorított, a nadrágjából elövette a nemi szervét, és belém nyomta. Nyakam köré fonta nagy, mocskos kezét, és kiszorította a lelket meggyalá­zott testemből. A Szent Péter-bazilika kapuján álló mártírokhoz fohászkod­tam. Bocsásson meg Isten e nyomorult, beteg embernek és e nyomorult leány­nak is. Egyikünket sem lepett meg különö­sebben, hogy szeptember 11 -én, csü­törtökön, nem sokkal éjfél után mind­kettőnket meggyilkoltak. Idős spanyo­lok voltunk, és egy-egy nagy West Side-i bérházban dolgoztunk. Egyikünk liftkezelő volt, másikunk portás.. Persze borzalmas dolog, ha valakinek átlövik a fejét meg a mellkasát, és hatvankét éves korában úgy végzi az életét, mint én, Luis Arias Perez, a padlón csúszva, a West End Avenue 698. földszintjén. Milyen halál ez egy meglett embernek? Üvöltöm annak az őrültnek, aki fölöttem áll, hogy nincs pénzem, erre újra fejbe lő. Minden hónapban küldtem a pénzt haza a csa­ládnak, mostantól fogva viszont segé­lyekből kell megélniük. A zsebemben mindössze egy egydolláros és hatvan cent apró volt, amikor rám találtak. Borravalópénz. A férfi, aki elvette az életemet, még csak át sem kutatott. Még most, halálomban is megijedek attól, ami itt folyik. Egy fél órával később ugyanaz a férfi engem, Edward Cruzt is megölt, a West End Avenue 845-ben. Akkor még nem hallottam arról, hogy Luis meghalt, így részvétemet sem tudtam kifejezni. Egy percre ott kellett hagynom a kapu mel­letti helyemet, és akkor megláttam azt a férfit, láttam, hogy kezében egy 45-ös automata pisztollyal közeledik felém. — Odaadom a pénzt — kiáltottam, mert éppen akkor váltottam be a heti fizetés­csekket, és a százhetven dollár ott volt a zsebemben. De ö csak megölni akart, és kétszer mellbe lőtt. A személyzeti liftben haltam meg. Két órával később kellett volna csak szolgálatba lépnem, de szívességből korábban felváltottam a másik portást. Azért haltam meg ma éjszaka, mert rendes ember voltam. De egyikünket sem lep meg a halá­nő 14

Next

/
Thumbnails
Contents