Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-06 / 45. szám

lünk. Itt a környéken ezek a vagány fickók állandóan árulnak drogot meg fegyvert, gyakran együtt a kettőt. És drog meg fegyver egyenlő két spanyol halálával, akiknek az egészhez semmi közük. A fiatalok gyorsan szaladnak, és könnyen visszaütnek, ezért aztán mi vagyunk a célpont, őszülő halántékunkkal. Ha van kalapod, tedd fel, hogy senki ne lássa meg a hajad színét.

Itt, a Bellevue Kórházban azt mondják, hogy majd javul az állapotom. Tizenhárom éves lány vagyok, és még a nevemet sem árulhatom el, mert a törvény tiltja az életkorom miatt, hogy nyomtatásban megjelenjen. Szeptember 8-án, hétfőn reggel hatkor szupermarket-hirdetéseket kellett volna bedobnom minden lakásba abban a bizonyos Third Avenue-i bérházban. Szeretek egy kis zsebpénzt keresni.

Azon a hajnalon alig értem az első emeletre, amikor éreztem, hogy egy kéz megfogja a fenekemet. Hátrafordultam, és ez a fiú, akit soha életemben nem láttam, az ujját a szájához szorítva mondja, hogy „pssszt", a másik kezével meg elkapja a derekamat. Úgy megijedtem, hogy a cédulákat mind elejtettem. Mielőtt kiáltani tudnék, becipel a liftbe, addigra a keze már a bugyimban jár (a szép piros bugyimban), és azt mondja: — Ha megszólalsz, levágom a fejedet. — A másik kezével megnyomja a legfelső gombot.

Amikor a lift megáll, kirángat belőle, és aztán fel a tetőre. — Ne bánts — könyörgök —, az isten szerelmére kérlek, ne bánts —, erre előveszi azt a vadászkést vagy mit az ingéből, és azt mondja: — Vedd elő, és csináld, amit kell! — Amikor nem mozdulok, lekever egy hatalmas pofont, mire az orrom vérezni kezd. Akkor előveszem a nadrágjából, és csinálom, amit kíván. Akkor azt mondja, hogy hagyjam abba, leveteti a bugyimat, és le kell feküdnöm a koszos tetőre. A fejem már csupa vér.

Nagyon durván bánik velem, fekszik rajtam, és ahányszor csak belém hatol, mindig ki kell ejtenem azt a mocskos szót. — Élvezed — mondja —élvezed, élvezed, élvezed —, és ahányszor belém hatol, a nyakamba döfi a kést, meg a vállamba, meg a mellkasomba, míg végül el nem alélok a saját véremben. Miért kellett magamhoz térnem?

Ma reggel azt mondtam a nővérnek, hogy gyűlölök minden férfit, csak Jézust nem, és hogy sajnálom, hogy megszülettem. Nem válaszolt.

Én, Colleen Wall szeptember 20-án, szombaton éjjel, legelső New York-i utamon veszítettem el életemet. A West Side Story-t néztük meg barátnőmmel a Broadwayn, a Minskoff színházban. Először voltam broadwayi színházban, és nagyon tetszett. Mindig megmosolyogtam azokat, akik Ellicott Cityben figyelmeztettek, hogy vigyázzak New Yorkban. Ugyanis cserkészvezetőnő voltam, és értettem az önvédelmi

sportokhoz. Huszonegy éves voltam, és nagyon szerettem volna parkőr lenni.

Nem vettem komolyan, amikor az a három fiú odalépett hozzám meg Helénához az 53. utcában, az Eighth Avenue és a Broadway között, és megpróbálták elvenni a retikülömet. Mindig erősebb voltam, mint a legtöbb lány, és most sem hagytam magam. Akkor megpróbálták letépni az arany nyakláncomat. Sikerült távol tartani őket magamtól, de egyikük a hátam mögé került. Kést szúrt a hátamba, így ölt meg. Ahogy ott haldokoltam a földön, még egyszer megpróbálták leszakítani a láncot, és megpróbálták elvenni a retikült, de kezemet megmerevítette a halál, és egyiket sem engedtem el. Elfutottak, és én meghaltam.

Úgy látszik, igaz, amit New Yorkról beszélnek. Sok ember volt körülöttünk, de jobban féltek, semhogy segítettek volna. Még most sem értem igazán ezt a borzalmas dolgot. Vártam, hogy végre New Yorkba jöjjek, és a West Side Story-t minden más előadásnál jobban szerettük volna látni, mert olyan izgalmas, és a nagyvárosi életről szól. Én sosem bántottam senkit. Mindenkit a barátomnak éreztem, még ha nem is adhattam nekik a láncomat meg a retikülömet. Miért nem kértek tőlem pénzt? Adtam volna nekik. A szüleim úgy neveltek, hogy osszam meg másokkal, amim van.

A színház után szerettünk volna elmenni a hires Roseland bárba. A Roseland az 52. utcában van, és azt hittük, van egy bejárata az 53.-ról is. De nincs. Azt hiszem, néhány dolgot nem tudtunk New Yorkról, és én az életemmel fizettem tudatlanságomért. Az önvédelmi sportokban való jártasságom semmit sem ért.

A nevemet sosem tudja meg senki, de szeptember 16-án, kedden reggel kiraboltak a 182. utcai metróállomáson, és olyasmire kényszerítettek, amit még annak a férfinak sem engednék meg, aki el fog venni feleségül. Huszonkét éves vagyok. Az észak felé tartó metróra vártam a peronon, amikor az a nálam fiatalabb fiú odalépett hozzám, elkapta a nyakamat, és megkérdezte, hogy valódi-e a három ezüst karperecéin. Mondtam, hogy igen, és hogy vigye őket, pénz nincs nálam. De azt a gyémántokkal kirakott tizennégy karátos aranygyűrűt, amelyet a nagynénémtöl kaptam, megpróbáltam elrejteni előle.

Észrevette, és lehúzta az ujjamról. Azt állította, kés van a zsebében; ha jól emlékszem, a rendőrségen később azt mondták, hogy csak egy fésű volt, de hát honnan tudhattam volna én ezt akkor? Miután elvette a karkötőket és a gyűrűt, kijelentette, hogy megmotoz, hátha rejtegetek valamit. — Mit beszélsz? — kérdeztem, de a kezét a zsebébe süllyesztette, hogy elővegye azt, amit én késnek hittem, erre úgy megijedtem, hogy bólintottam, és elindultam arra, amerre mutatott. A peron végére mentünk, majd egy keskeny járaton át a metróalagútba jutottunk. Volt ott a falban egy kis halványan megvilágított fülke.

— Megmotozlak, bébi — mondta, aztán lehúzta rólam a farmert meg a bugyit, és négykézlábra kényszerített. A szerelvény, amire vártam, beérkezett az állomásra, és amikor elindult, a fiú hátul belém hatolt, és addig csinálta, míg kielégült. Magamon kívül voltam, és összevizeltem a földet. Figyelmeztetett, hogy tíz percig ne mozduljak onnan, amíg ő visszamegy a járaton, de én sikoltozni kezdtem.

Két nap telt el azóta, és még most is sikoltozok itt, a Jacobi Kórházban, ahová a rendőrség hozott be, miután rám találtak az alagútban. Néhány perccel utána letartóztattak egy férfit, és a zsebében megtalálták a karkötőimet. A rendörkocsiban, amelyben bevitték az örszobára, az ajtó és az ülés közé ékelve ott volt a nagynéném gyűrűje. Azt hiszem, örülök neki. De már nem jelent túl sokat. Soha többé nem fogom hordani.

Bár mindig utáltam iskolába járni, azt sose gondoltam, hogy rögtön az első nap kicsinálnak, amikor egy év kihagyás után visszamentem tanulni a Coney lsland-i gimnáziumba. Rossz viccnek hangzana az egész, ha nem feküdnék most a boncolóasztalon, lábamon a cédulával, melyen ez áll: Henry Perrera, tizenhét éves, meghalt szerda délután a vállát és mellkasát ért pisztolylövésektől. Persze, ha jobban belegondolunk, ezeken a helyeken, meg másfelé is, ilyenek a gimnáziumok. Lehet, hogy éppen ezért is utáltam mindig az iskolát.

Minden ismerősöm hord magánál valamilyen fegyvert, úgymond önvédelemből: Kést, sőt pisztolyt. Az utcán már hetvenöt dollárért vagy kevesebbért is lehet venni egy jó 38-ast. Szóval

nálam is volt elrejtve egy jégcsákány, amikor szerdán visszamentem az iskolába. Mindig mondják, hogy jó lenne, ha az olyan iskolakerülök, mint én, iskolába járnának, én meg gondoltam, rendben van, megpróbálom.

De amikor kimentem az iskolaudvarra, hogy elszívjak egy cigarettát, nem marihuánát, hanem rendeset, az a két hapsi, akiket egyébként ismerek, rám szállt. Kopjatok le, mondtam nekik, de az egyik csak hajtogatta, hogy milyen hülye vagyok, mert a tizenegyedik osztály helyett, ahol otthagytam az iskolát, a kilencedikbe kell visszamennem. Elküldtem a francba azt a seggfejt, erre mind a ketten nekem estek. Amikor előkaptam a jégcsákányt, az egyikük kirohant az utcára, a másikkal meg az aszfaltra rántottuk egymást, és aztán piff-puff, szó nélkül megölt, mielőtt még használni tudtam volna a fegyveremet.

Sosem voltam gyáva gyerek, világos ? Sok olyan barátom volt, aki nem érte meg a tizenhetedik születésnapját. Én büszke voltam rá, hogy a magam útját járom. Csak hát katona lettem: elestem a New York-i csatatéren. És még ha a folyó túlsó partján laksz is, egy rendes környéken, ahol nincsenek olyan eszméletlen krétarajzok, amilyennek a közepén az iskolaudvaron meghaltam, bolond vagy, ha azt hiszed, hogy holnap nem kell neked is megküzdened az életedért egy rossz kés vagy egy pisztoly ellen. Mert most városszerte ez a helyzet. Én örülök, hogy így végeztem, és nem tüdőgyulladásban haltam meg. Gondoljatok rám, ahogy kezemben a jégcsákánnyal felmagaslok e mocsok város fölé.

A fenti elbeszélések megtörtént eseteken alapulnak. Néhány szereplő nevét megváltoztattuk, hogy megőrizzük inkognitójukat.

LUGOSI LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

nő 15