Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-30 / 5. szám

ELÉRTÉKTELENEDETT

Az előző számunkban elkezdett beszélgetésünket folytatjuk Anatolij I. ANTONOV professzorral, a Szovjet Tudományos Akadémia családkutatással foglalkozó főmunkatársával, aki szerint a Szovjetunióban a család jelenlegi válsága elsősorban a társadalmi értékrend válságának következménye, s rámutatott azokra a történelmi tényekre és folyamatokra is, amelyek úgyszintén közrejátszottak a család leértékelésében.

— Milyen jelenségekhez vezet a család értékének csökkenése a társadalomban?

— A nyugati országokban, ahol az emberek értékrendjében ugyancsak alacsonyabb fokra szorult a család, a gyermek, ott például ahhoz vezet, hogy egyre kevesebben kötnek házasságot (férfiak és nők egyaránt). A Szovjetunióban ilyen tendencia nincs, bizonyos jelei mutatkoznak ugyan a balti és az európai köztársaságokban, de nem tipikus. Nálunk a házasság továbbra is elterjedt. Ezzel azonban csak imitáljuk a családi életet pontosan úgy, ahogy a gazdaságban sok mindent. Ha tudniillik egész életünkön át azt szoktuk meg, hogy a gazdaság és a szociális intézmények meglopnak bennünket, a párt pedig becsapott, az intézmények, hivatalok működését csak imitáljuk, akkor egyszerűen lehetetlen, hogy hazatérve tisztességes családi életet folytassunk. Csak imitáljuk. Erre jó példa az egygyermekes család. Senki nem szólhat semmit, ugye, ez egy család. Szerintem azonban az egygyermekes család nem teljes értékű. Intézetünkben jelenleg a szülői hivatás presztízsét, annak jelenlegi változásait is kutatjuk a világban. Kutatásaink azt igazolják, hogy amenynyivel csökkent a család és a szülői hivatás értéke a társadalomban, anynyival könnyebben bomlik fel a házasság, annyival könnyebben talál magának a férfi vagy a nő más élettársat, köt egy következő házasságot. Az egygyermekes család ilyen szempontból pedig kimondottan kényelmes. Nálunk és más országokban is megmutatkozott, hogy a házastársak az előforduló problémákat válással oldják meg, akár azon az áron, hogy az egyik szülő egyedül marad a gyermekekkel.

— S az ilyen ön szerint tekinthetö-e családnak, egyfajta családmodellnek ?

— Ma, ugye, nálunk nagyon sok szó esik pluralizmusról — politikában, gazdaságban stb. —, sőt sokan azt a nézetet vallják, hogy a családmodellek pluralizmusának korszakában élünk, azaz, hogy az említett csonka családnak, s a homoszexuális, ill. leszbikus családoknak is van létjogosultságuk. Egyesek

szerint az utóbbiak is a családmodellek új, törvényes, pluralisztikus formái. Én azonban konzervatív vagyok, a család csak tradicionális és standard lehet. Az említettek csupán a család válságának megnyilvánulásai mai világunkban. A Szovjetunió, sajnos, azzal vonult be a történelembe, hogy a társadalmi és az egyéni élet törvényszerűségeit — amelyek az emberiség évszázados fejlődésének az eredményei voltak — 1917-ben elkezdte megváltoztatni és rombolni. A családot úgyszintén. Például Vlagyimir városban a helyi szovjet olyan rendeletet hozott annak idején, hogy bármely polgár megszólíthatott egy 18 évesnél idősebb nőt az utcán és felajánlhatta neki az együttélést, házasságkötés nélkül, azzal a céllal, hogy a nő gyermeket szüljön a forradalom számára. Ez, persze, nem volt mindenütt igy, de jellemzi az akkori rendkívül bonyolult helyzetet. A demográfiai helyzetre hatással volt a polgárháború, hiszen katonákra és munkásokra egyaránt szükség volt. Most nem azért tartjuk a születési arányszámot veszedelmesen alacsonynak, mert netán katonákra lenne szükségünk, hanem mert erre maguknak az embereknek van szükségük, hogy életük emberibb legyen. Olyan civilizációban élünk, olyan környezetben nevelkedtünk, amelyben sok minden, ami az emberi léthez kapcsolódik, a háttérbe szorult. Sok minden más került előtérbe: előmenetel, eredmények a munkában, karrier, tudományos rang, disszertáció és sorolhatnám tovább. De nem ez az emberi és az emberséges lét alapja. Nálunk a szovjet ideológia mindazt, ami nem illett a képbe, kispolgári csökevénynek nevezte. Akkor, amikor a nőket tömegesen bevontuk a termelésbe, ha valaki otthon maradt, nem azt mondták az emberek, hogy a családjával törődik, hanem azt, hogy otthon ül, lusta, naplopó, kispolgár. Nálunk máig használatos a „nem dolgozó nő" megjelölés. Hogyhogy nem dolgozik!? Akkor mit csinál otthon? De az nem munka, ugye!? Munka csak az, ami a termelésben folyik. Pedig, ha jobban megnézzük azt a konyhát, amelyben a mai nő nálunk dolgozik — nélkülözve

mindenfajta gépesítést, ami a fejlett országban a csomó gombbal, hűtő- és mosogatóberendezéssel, mikrohullámmal természetes —, akkor a kép egyszerűen borzalmas. Az említett nézetekkel szembeszállni rendkívül nehéz, hiszen mindannyian ilyen nézetek közepette nőttünk fel. A nő sorsa azért tragikus nálunk, mert elszakították őt a családtól. A nők egész generációi nőttek fel úgy, hogy a család, a gyermeknevelés nem érték számukra. Életük a rohanás, s közben még szerencsétlenek is. A mi körülményeink között a nő nem éli teljes életet. Ez így csak a létezés valamilyen formája. A napnak csak huszonnégy órája van, s ö nem csinálhat ezt is meg azt is egyszerre. Én nem hiszek abban, hogy szép, okos, ápolt, dolgozik, családja van ... stb. Az igazság az, hogy mindent csak részleges erőbevetéssel tud csinálni. Egy kevéske karrier, egy kevéske család alapon. Ily módon a gyermeknevelés is a családtól való elfordulást, ugyanakkor a „laktanyaszocializmust" támasztja alá. Már Platón is kimondta, hogy a gyermekek tisztán közösségi nevelése lidércnyomásként nehezedik később az egyénre. Az eredmény pedig nem lehet más, mint egy — egyelőre fiktív — fasiszta társadalom kialakulása, amelyben a férfiak és a nők futószalagon gyeremekeket nemzenek anélkül, hogy valami közük is lenne egymáshoz, a gyermekeket meg átadják az arra rendeltetett specializált társadalmi intézményeknek, ahol a nevelésük folyik; a család megszűnt létezni.

— Ahogyan Huxley a „Szép új világban" és Orwell az „1984"-ben megírta ?

— Igen. Szóval, azt a társadalmat, amely az ilyen életmódot támasztja alá, a társadalom fasiszta típusának tartom. Jefremov tudományos-fantasztikus művének, az Androméda-ködnek társadalmában sincs család. Azonban a család már évezredekkel ezelőtt, az evolúció során alakult ki, s eddig ez bizonyult az emberek együttélése optimális formájának. Az ember egymaga a világegyetemben tehetetlen, elveszett, nincs, ami megvédené. Ha viszont van családja, van rokonsága, az megvédi. Nálunk ez a védettség megszűnt, az ember pedig ott áll egy szál magában, kiszolgáltatva. Bármit csinálhatnak vele és belőle: munkást, konformista párttagot, robotembert, aki termel és ott masíroz az ünnepi felvonulásokon stb. A munkahelyen formális csoportok tagjaiként kerülünk kapcsolatba a többiekkel. Ezzel szemben a családban tudom, vagy legalábbis tudnom kellene, hogy kit mi foglalkoztat, mit szeret és mi bántja, milyen bajai vannak stb. A családban azonban nagyon sok alapvető, az erre a közösségi csoportra jellemző norma is megváltozott. Például, ha a családomba látogat Gorbacsov, vagy mondjuk a főnököm, nem állok vigyázzba, mert már maga a tény, hogy a családomba jön, meghatározó. Ha azonban családjainkban megjön a „vezér", a családfő, akkor a felség és a gyerekek is haptákba állnak. Ez furcsa és iszonyatos is egyben, de ez ment végbe a családjainkban! Paradoxon, hogy a családtagot szinte vendégként kezelik.

— Hogyan változtatható meg ez a természetellenes helyzet?

— Nagyon bonyolult és nehéz feladat. Ha nem teszünk meg mihamarabb mindent — mi, társadalomtudósok, továbbá a közgazdászok, publicisták, s egyéb szakemberek — a családhoz való visszatérésért, azaz az életünk és a társadalmunk család- és emberközpontúvá tételéért, a legjobb gazdasági rendszer is kártyavárként omlik össze. Mindennek az alapja az említett összetartó családi burok, a közeli és meleg emberi kapcsolatok. Mi, családszociológusok már 15—20 évvel ezelőtt (kutatási eredményeink valahol ott porosodnak a fiókok mélyén) figyelmeztettünk arra, hogy abban a társadalomban, ahol uniformizáltuk a férfiakat és a nőket, ahol megszűnt a társadalmi ranglétra, tehát mindenki mindenkivel egyenlő, ott már csak egyetlen — eltörölhetetlen — különbözőség marad, a nemzetiségi: te fehér vagy, én fekete, a te szemed kék, az enyém fekete. Ma azt mondjuk: glasznoszty és demokrácia. Az emberek ráeszméltek, hogy mindössze a férfi, ill. női nemhez, valamint valamely nemzethez, nemzetiséghez való tartozás határozza meg identitásukat. S mi történik? Tovább folyik a férfi és a női nem közötti ellenségeskedés, s felizzottak országunkban a nemzetiségi ellentétek is. Ha persze szilárd lenne a családunk, akkor egyfajta villámhárítóként levezethetné a feszültségeket, most azonban erre nem képes.

— Véleménye szerint mi mindentől függ a család lehetséges reneszánsza ?

— Mi erről már rendkívül sokat beszéltünk különböző fórumokon, s bizonyos irányelveket is kidolgoztunk.

Szükség lenne a Legfelsőbb Tanács külön szekciójára, amely a család problémáival, helyzetével foglalkozna, és szükség van a családtörvényre.

Van törvényünk a szocialista vállalatról, meg sok egyébről de a család felemelkedését szolgáló törvényünk nincs. Nem látok semmi rosszat abban, hogy ugyanabban a gyárban dolgozzon több családtag (ezt törvényrendelet tiltja), de természetesen ott, ahol sok minden

nő s