Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-30 / 44. szám
Robert Louis Stevenson Gyilkosság? — Barátomnak, a grófnak volt egy ellensége — így kezdte elbeszélését a Mester —, egy Rómában élő külföldi, bizonyos német báró. Mellékes, hogy gyűlöletének mi volt az oka; de mivel magában erősen eltökélte, hogy bosszút áll, ezt óvatosságból a báró előtt titokban tartotta. A vendettánál valóban ez a legfontosabb; az elárult gyűlölet tehetetlen gyűlölet. Kíváncsi, kutató szellemű ember volt a gróf; volt benne némi művészi hajlandóság; ha valamit meg kellett tennie, azt mindig tökéletes precizitással végezte, nemcsak magát az eredményt, hanem a helyes módszert és eszközöket illetőleg is, különben úgy érezte volna, hogy kudarcot vallott. Egyszer, a távoli külterületen lovagolva, elhagyott mellékútra bukkant, amely a Rómát övező lápvidék felé vezetett. Egyfelől egy régi római sír, másfelől egy lakatlan ház állt, ott örökzöld fákkal beültetett kertben. Ez az út rövidesen a romvidékre ért, amelynek kellős közepén, egy domboldalban, a gróf egy nyitott kaput pillantott meg és nem messze tőle egy magányos, satnya fenyöfácskát, alig nagyobbat, mint egy ribizlibokor. A hely elhagyatottnak és igen titokzatosnak látszott; a gróf lelkében egy benső hang azt súgta, hogy talál itt valamit, ami hasznára lehet. Lovát a fenyőfához kötötte, elövette tűzszerszámát. hogy világíthasson, és belépett a domb belsejébe. A kapubejárat egy római kori, kövezett folyosóra nyílt, amely nemsokára kettéágazott. A jobb oldali szárnyat választotta, ezen haladt a sötétben tapogatózva, amíg mintegy könyökmagasságban egy kerítésféleségbe nem ütközött, amely keresztben elzárta a folyosót. Tovább tapogatózva, lábával egy csiszolt kőlap peremét érezte és utána — üregességet. Kíváncsisága most már nőttön-nőtt, és összekotorva a földről egypár korhadt fadarabot, tüzet gyújtott. Mélységes kútakna ásított előtte; kétségtelenül egy környékbeli földműves használta egykor a kutat, és az állította fel a korlátot is. A gróf jó ideig állt ott a karfára támaszkodva, és a mélységbe nézett. Római munka volt ez, és mint minden, ami ennek a népnek a keze nyomát viseli, az örökkévalóság számára épült. Az oldalfalak még most is egyenletesek voltak, a kőlapok hézag nélkül illeszkedtek egymáshoz; aki ide belezuhan, annak számára nincs menekvés. „Nos hát — tűnődött a gróf —, valami ellenállhatatlan ösztön vezetett engem ide. De miért?... Mit értem el ezzel?... Miért kell nekem ebbe a szakadékba bámulnom?" — és egyszerre csak a korlát karfája engedett a súlya alatt, úgyhogy hajszál híján elörebukott. Amint hátraugrott, hogy mentse magát, eltaposta tüzének utolsó zsarátnokait, a világosság kialudt, helyében csak kellemetlen füstszag maradt. — Azért kellett idejönnöm, hogy halálomat leljem ? — kiáltott, és egész testében megremegett. Azután egy gondolat villant át az agyán. Négykézláb elöremászott a szakadék széléig, és tapogatva keresgélt fölötte a levegőben. A korlát két támasztópillérhez volt erősítve de csak az egyikről tört le, a másik még tartotta. A gróf visszaillesztette a karfát eredeti helyére, úgyhogy ez a hely a legközelebbi odaérkezőnek a biztos halált jelentette — aztán, akár a lázbeteg, kibotorkált a katakombából. Másnap, a báróval a korzón lovagolva, erősen nyomott kedélyállapotot tettetett. Társa (amint ezt előre látta) ennek oka iránt érdeklődött; erre rövid vonakodás után bevallotta, hogy lelkét szokatlan álom kavarta fel. Mindez a báró megtévesztésére történt, aki, bár babonás ember volt, azzal tetszelgett, hogy megveti a babonát. A báró gunyoros megjegyzéseire a gróf, mintha hirtelen elragadta volna képzelete, könyörögve kérlelte barátját, hogy vigyázzon, mert épp ö az, akiről álmodott. — Kedves barátom — folytatta elbeszélését a Mester —, ön eléggé ismeri az emberi természetet ahhoz, hogy egy dologban biztos legyen: nevezetesen abban, hogy a báró nem nyugodott addig, amíg meg nem hallotta, mi volt ez az álom. A gróf is tudva tudta, hogy erről sohasem mondana le — és addig ugratta, amíg magasan fel nem lángolt a báró kíváncsisága, majd nagy sokára, tettetett vonakodással beadta a derekát. — Figyelmeztetem — mondta —, az az előérzetem, hogy ebből baj lesz. De mivel máskülönben egyikünknek sem volna nyugalma, szálljon a felelősség az ön fejére!... íme, az álom: lóháton pillantottam meg önt, nem tudom, hol — de valahol Róma közelében kellett lennie, mert egyfelől egy ókori sír állt ott, másfelől egy kert, örökzöld fákkal. Úgy rémlett, szivszorító rettegésben többször is rákiáltottam önre, hogy térjen vissza; nem tudom, hallott-e engem, mert ön csak konokul ment tovább. Az út elhagyott helyre kanyarodott a romok között, ahol a domboldalba kapunyílás vezetett, és a bejárat közvetlen közelében egy korcs fenyőfa állt. Itt leszállt a nyeregből (én állandóan kiáltoztam önre, hogy óvatosságra intsem), lovát a fenyőhöz kötötte, és elszántan belépett a kapun. Odabent sötétség volt, de álmomban még így is láthattam önt, és folyton könyörögtem, hogy visszatartsam. Ön a jobb oldali falat tapogatva ment előre, egy elágazásnál a jobb oldali folyosót választotta, és egy kis helyiségbe ért, ahol egy korláttal elkerített kútra talált. Ezalatt — fogalmam sincs, hogy miért — az én vészjeleim ezerszeresre növekedtek, úgy éreztem, hogy rekedtre üvöltöttem magam, azt kiáltva, hogy még nem késő, és megparancsoltam, hogy azonnal hagyja el a helyiséget. Ezeket a szavakat használtam álmomban, és akkor úgy látszott, hogy világos jelentőséggel bírnak: de most, ébren, bevallom, nem tudom megfejteni értelmüket. Kiáltozásomra ön rá sem hederített, ezalatt a korlátra hajolva, figyelmesen nézett le a vízbe. És akkor ott ön egy kinyilatkoztatásnak vált részesévé... sejtelmem sincs, hogy mit tartalmazott, de a tőle való rettegés felriasztott álmomból; reszketve és zokogva ébredtem fel. És most — folytatta a gróf — szívből köszönöm önnek állhatatosságát. Ez az álom, mint valami súly nehezedett rám, de miután mindent őszintén elmondtam, így fényes nappal nem is tűnik fel nagy jelentőségűnek. , — Nos, nem tudom — mondta a báró. — Egyes részletei meglepőek. Azt mondta, kinyilatkoztatás?... Ó, ez igen különös álom. Olyan történet ez, ami szórakoztatni fogja barátainkat. — Ebben nem vagyok biztos — válaszolta a gróf. — Én bizonyos megérzésekre hajlamos vagyok . . . Jobb, ha elfelejtjük az egészet. — Rendben van — mondta a báró. És valóban, az álomról többé nem esett szó. Pár nap múlva a gróf azt javasolta, hogy lovagoljanak ki valahova a környékre, amit a báró (tekintettel arra, hogy barátságuk napról napra szorosabbá vált) készségesen el is fogadott. Amikor aztán visszafordultak a városba, a gróf mintegy véletlenül egy bizonyos útirányt választott. Egyszerre hirtelen megfékezte a lovát, kezét szeme elé kapva élesen felkiáltott. Aztán fölfedte halottsápadt arcát (a tökéletes színész) és rámeredt a báróra. — Mi baja? — kiáltotta a báró . — Rosszul van? — Semmi — nyögött a gróf. — Egyáltalában semmi. Idegroham talán ... nem tudom. Siessünk vissza Rómába. De ezalatt a báró körülnézett; és ott, bal kéz felé, a Rómába vezető útról megpillantotta a poros mellékutat, egyfelől a régi római sírral, másfelöl a kerttel és az örökzöld fákkal. — Igen — mondta megváltozott hangon —, mindenesetre siessünk vissza Rómába. Félek, hogy ön beteg. — Az isten szerelmére — kiáltotta borzongva a gróf —, vissza Rómába, hadd feküdjek ágyba! Hallgatagon tették meg visszafelé az utat, és a gróf, akinek meg kellett volna jelennie a társaságban, ágynak dőlt, közhírré téve, hogy maláriarohama van. Másnap a báró lovát megtalálták egy fenyőfához kötve, de neki magának hírét sem hallották soha többé .. . Namármost.. . gyilkosság volt ez? — imigyen szólt a Mester, és hirtelen elhallgatott. Fordította Szönyi Zoltán nő 14
