Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-30 / 44. szám
s ENGEM MINDENKI A kilencvenkét éves kürti Bugár Márika néni a századforduló előtt született, a monarchia idején, amikor még villamosok jártak Bécs és Pozsony között, és a pozsonyi családok a Práterben töltötték a vasárnap délutánokat. Az első világháború vége felé Bécsben szolgált, de mit sem érzett a körülötte zajló történelem viharos változásaiból. Szűk, behatárolt világban élt, cseléd volt, de nem Kosztolányi Édes Annájához hasonló, keserű sorsú kis cseléd. Ö boldog volt a monarchia végnapjait élő Bécsben, az ott töltött hónapok élete legszebb időszakaként élnek emlékezetében. Márika néni szerencsés volt; „asszonyainál", munkaadóinak családjánál mindig úgy érezte magát, mint otthon, mindenütt szerették, megbecsülték. Mert nem is lehetett nem szeretni a talpraesett, dolgos, szép lányt, akinek égett a keze alatt a munka, s aki, ha kimenője volt, ahelyett, hogy a korzón viháncolt volna egyívású társaival, templomba sietett, majd onnan gyorsan vissza, hogy panaszra soha ne adjon okot. Kilencvenévesen, két évvel a határokat megnyitó novemberi forradalom előtt felkerekedett, autóbuszra ült, hogy még egyszer ellátogasson Bécsbe. ahol fiatal és boldog volt, s ahol a XX. kerület kórházának ablakán egy fiatal magyar orvos könyökölt ki naponta, várva, mikor jelenik meg a szemközti templomba siető szép lány, akit akkor még nem Márika néninek, hanem Marikának hívott mindenki. Ki tudja, talán házasság is lehetett volna a szavak nélküli ismeretségből, az orvos elvette volna a módos gazdalányt... Mindenesetre a fiatalember kapcsolatot teremtett a magyar házaspárral, akinél Marika szolgált, ellátogatott hozzájuk, de a szégyenlős falusi lány, asszonya minden unszolása ellenére sem volt hajlandó bemenni a szobába. Aztán rövidesen hazautazott, mert otthon várta a munka, a kapálás, az aratás. Az orvos még két év múlva is jelentkezett, írt Marikának, de választ nem kapott: „Nem arra tanítottak minket, hogyan írjunk levelet, hanem hogy dolgozzunk. Annyira le voltam kötve, hogy sokszor enni sem értem rá" — emlékezik vissza Márika néni. ■ mmmM: : ! SZERETETT FOTO: KÓNOZSI ISTVÁN SS? ' . .. 'H'; — Bécs azóta sokat változott, Márika néni hogyan tudta mégis megtalálni a régi helyet, ahol egykor szolgált? — Azt tanácsolták, hogy az autóbuszállomáson keressek egy taxit, az majd bevisz a városba. Mondtam a sofőrnek, amit tudtam németül, hogy templom, huszadik kerület. Nagyon rendes ember volt, elvitt mindenhova, ahova akartam. A rendőrségre is, ahol elmondták, hogy az orvos már rég meghalt és az a házaspár is, akiknél szolgáltam és akiket annyira szerettem. Aztám elmentem megkeresni a régi házat. Rögtön ráismertem, semmit sem változott, minden úgy volt, mint amikor én ott laktam. Megyek a folyosón, jaj, istenem, mondom, ezeken a lépcsőkön ugráltam én bolondul! Becsöngettem a lakásba, mire a konyhaablakon kiszólt egy aszszony, megkérdezte, kit keresek. Elmagyaráztam félig németül, félig magyarul, hogy kit. Ó, azok már rég meghaltak — mondta —, a gyerekeik meg elköltöztek, ki' erre, ki arra. Becsukta az ablakot, én meg gondolkodni kezdtem, hová is menjek, hol aludjak. Hát akkorra nyílik az elöszobaajtó, kijött az aszszony és betessékelt: „Bitte, kommen Sie herein." Bevezetett az ebédlőbe, volt ott eg’; nagy, széles karosszék, rögtön beleültetett Akkor meg majdnem elkezdtem a rivást hogy ott vagyok megint azon a régi he lyen ... Előhúztam a táskámból a szódásü veget, hogy igyák, de az asszony kivette i kezemből, azt mondta, a vendégnek bor jái Hozott is bort, ennivalót. Olyan jó lélek volt pedig nem is ismert, akkor látott előszói Estére szépen megágyazott, nem akartar használni a hófehér párnát, mondtam, elal szom a fotelben is, de nem engedte, rágást kodott hozzá, hogy az ágyban aludjak. Am kor hazajöttem, megtaláltam a táskámba azt a cukorkát, amivel ott kínált, titokba berakta a táskámba. — Márika néni, milyen volt az a béc magyar család, ahol szolgált? — Ó, azok áldott jó emberek voltak, ar. nyos, drága emberek. Az asszonyom, a Sa dike olyan fiatal volt, mint én, a férje oly; harmincas lehetett. De az olyan ember v< ám, hogy egyszer sem mondta volna „Ma ka, csinálja meg!", hanem „Marika, kérei legyen szives". Azt a szót, hogy „kérem" nem hagyta volna soha. Fél évig, amíg < voltam, nem engedte, hogy ablakot pucolj, annyira féltett, hogy kiesek vagy valami t jóm történik, pedig csak az első emelet laktak. A Szidikével meg már másfél hét ul tegeztük egymást. Egyszer kijött utánarr konyhába és azt mondta: „Mi már mer gyeztünk az úrral, hogy te nem szegény let vagy, hanem gazdaleány."Gyere, megisszu pertut, nem kell róla senkinek sem tudni. a konyhában tegezhetjük egymást." Ok volt, mint a legjobb barátném. Min ■ 1 ■
