Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-30 / 44. szám

mondta: „Ne dolgozz már annyit, gyere ülj le, beszélgessünk," De az úr eleinte nem tudta, hogy mi tegezzük egymást. Vittem be a vacsorát és olyan aranyos volt a Szidi, hogy ahányszor egymásra néztünk, elnevette magát. Meg is kérdezte az úr: „Hát ti mit nevettek annyit?" Befogtam a számat a kezemmel, kifutottam a másik szobába, aztán ott nevettem. Később aztán megtudta az úr, hogy mi tegezzük egymást, de nem volt ellene semmi kifogása. Mondta is a feleségének : „Én már rég észrevettem, hogy olyan neked ez a Marika, mint a barátnőd." A Szidike meg segített nekem a mosásnál, teregetésnél, ha meg este mentem a templomba, megkérdezte: „Nem félsz egyedül visszajönni a sötétben? Mert ha félsz, elkísérlek." És az ura is azt mondta: „Menj csak el vele, nehogy valami baja essen.” A Szidike elvitt a fényképészhez, ő csinálta meg a hajamat, eligazgatta a ruhámat, ma is megvan az a fénykép. Annyira sajnálták mindketten, amikor el kellett mennem. Szidike még a villamosmegállónál is azt mondta: „Te, gondold meg, ne hagyj itt, gyere vissza!" Aztán irt nekem haza, hogy keressek neki egy lányt, „de az éppen olyan legyen, mint maga". Tegeztük egymást, de a levélben magázott, ha valaki el találná olvasni, ne gondolja, hogy lenéz, nem adja meg a tiszteletet. Hát ilyen emberek voltak.

— Márika néni, miért kellett elmennie ilyen jó helyről?

— Otthon kellett segítenem. Csak télen jártam szolgálni, fél évre, vagy még kevesebb időre, de alig szoktam meg az új helyei már jött hazulról a levél: gyere haza, kapálni kell. aratni kell, mi már nem bírjuk. Anyám reumás volt, már nem tudott úgy dolgozni, az apám is idős volt. Aztán ott volt a nagy gazdaság: huszonkét marha, tehenek, amiket fejni kellett, hét disznó, tíz süldő, a rengeteg aprójószág. Meg a kert, a föld. És én nagyon szerettem a szüléimét, mindig csak azt lestem, mit segíthetnék nekik. Még lányka voltam, amikor apám egyszer elment Dunaszerdahelyre. Én meg befogtam a jobbik ökröket, a szelídebbeket: Gyere, Szekfű. gyere Bárány, elmegyünk szántani. Amikor apám hazajött, megkérdezte: „Hát az ökrök hol vannak? A kettes eke sincs itt!" Mire kijött utánam, már olyan nagy darabot felszántottam, hogy rítt örömében. Az anyám is mindig azt mondta, hogy nem is a jobb keze vagyok, hanem mindkét keze, mert mindent meg tudtam csinálni, amit kellett. Elláttam a jószágot, a ház körüli teendőket, mindegy, mi volt, férfimunka, vagy asszonyszemélynek való. Kapáltam, kaszáltam, markoztam, kévét kötöttem.

— Ha szolgálni állt be egy fiatal lány. mit kellett tudnia, mire tanították először?

— Hát én már mindent tudtam, amit kellett. Tizenkét éves voltam, amikor apámtól elkért egy szerdahelyi kocsmáros, hogy vigyázzak a gyerekeire. Ott is nagyon szerettek, mindig igen jó helyeim voltak. Amikor Ligetfaluban a Janik főjegyzőnél voltam, megkért, hizlaljam fel a feleségét, mert nagyon gyenge és sovány volt. Azt mondta, ahány kilót hízik a kezem alatt, annyi tizkoronát kapok. Masszíroznom kellett az aszszonyt, először vizes ruhával, aztán szárazzal, tejet itatni vele. utána meg kiültetni az udvarra és mesélni neki, hogy álmosodjon el.

aludjon. Ezt is megcsináltam, öt kilót hízott, amíg ott voltam. Mondták is, hogy maradjak náluk örökre, gondomat viselik, férjhez adnak, ha meg megöregszenek, majd én viselem gondjukat. A Csák János meg a minisztériumban dolgozott, az is azt szerette volna, hogy maradjak náluk. De hát hogy tehettem volna, hisz nekem is volt otthonom, szüleim, akiknek segíteni kellett! Meg hát sajnáltam, féltettem is őket nagyon, mert az egyik bátyám nagyon goromba, rossz ember volt, az akart a háznál mindennel rendelődni. Ellene nem tehettem semmit, ahhoz gyenge voltam, legalább segítettem nekik, amiben csak tudtam. Pedig mindenhol jól éreztem magam, mindenhol szerettek, jaj, hogy szerettek! De hát odahaza várt a munka. Éjfél előtt sohase tudtunk lefeküdni. Egyszer mondtam is anyámnak: „Anya, hát nekünk miért kell mindig ilyen későn is fent lennünk? Miért találunk ennyi munkát?" Látod — mondta anyám —, én is ezen mérgelődök. Akik nem virrasztanak annyit, nem kelnek korán, azok se halnak éhen, de még mulatni is van kedvük. Az én apám soha nem járt kocsmába, mindig dolgozott, az anyám húsz—negyven libát tömött a hideg udvaron, ezért is lett reumás. Őket sajnáltam, azért is igyekeztem mindig haza. Amikor a Pálffy gróféknál szolgáltam, a grófné is annyit marasztalt, de neki is meg kellett mondanom: „Méltóságos grófné, nekem muszáj hazamennem, mert kapálni kell."

— Ez hol volt?

— A vöröskői várban. Egy ismerős lány ajánlotta, hogy menjek oda szolgálni, mert ott mindenfélét tanulhatok, ott mindent másképpen csinálnak, mint más, közönséges helyen. Soha azelőtt a pozsonyi cselédszerző irodában nem voltam, de az a lány beküldött, mert tudta, hogy odajön a grófné. Ott ültem elöl, mert a cselédszerzö jó ismerősöm volt, ő mondta, hogy előre üljek. A gréfné mindjárt észrevett és engem választott Később meg is mondta, miért: „Fiam, nekem maga rögtön megtetszett. Mert felül viseltebb ruha volt magán, de alul tiszta, hófehér. A többieken meg felül volt szép. alul meg kilátszott a piszkos alsószoknyájuk."

— Valóban olyan volt a grófné, mint azon a fényképen, amit Márika néni mutatott, ahol a konyhában, a személyzet között áll ? Lejárt a konyhába, elbeszélgetett magukkal ?

— Bizony, olyan volt a Blanka grófné, lejárt a konyhába. Tetszett volna látni, hogy az velem hogy elbeszélgetett! A többi lány irigyelt is ezért. Nagyon kedves, finom aszszony volt, én voltam a kézilány, én jártam vele a spájzba, mert hatalmas spájz volt a várban. Egyszer háttal álltam a konyhában, az asztalon rakosgattam, amikor bejött a vízhordó öreglegény és megfogta a vizespoharat. Odaugrottam: „Ne fogdozza össze az edényeimet a koszos kezével!" Láttam, hogy a többiek nagyon nevetnek. Igen, mert ott állt akkor már a konyhában a grófné is.

— Szerették a grófékat a falubeliek?

— Mindenki szerette. Pálffy Béla grófnak rengeteg majorja volt. de ö nem rendelkezett, nem parancsolt senkivel, arra mindig más volt. Ö csak szórakozott az emberekkel, de parancsolni egynek sem parancsolt.

— A személyzet bejárhatott a szobákba?

— Be. Rengeteg szoba volt, mind gyönyörűen berendezve, de csak nyolcat használtak állandóan. Nekem vasárnap az volt a kimenőm, hogy mindent végigjártam, körülnéztem. Jaj, de sok látnivaló volt ott, micsoda gyönyörű holmik! A személyzet a földszinten lakott, a grófék meg az első emeleten.

— Márika néninek mi volt a dolga?

— A személyzetnek főztem, tizenketten voltunk: két mosóné, két takarítóné, inas, portás, szobalány, kézilány, szakácsnő, sofőr, két öreglegény, aki ott öregedett meg, az egyik a vizet hordta, a másik az állatokat etette. A portás volt egyben a kocsis is, mert az autó mellett volt hintó is, azon jártak be a faluba.

— A személyzet nem ugyanazt ette, amit a grófék?

— Nem. azt ette, amit én főztem. Csak ha maradt valami, azt odaadta a szakácsnő nekünk. De a tésztát mindig nekem kellett csinálnom, mert a szakácsnő öreg volt. csúnyák voltak a kezei, azt már valahogy útálta a grófné. A kenyeret is én sütöttem, az került fel a grófi asztalra is. Minden szombaton kalácsot sütöttem, olyan vastag diós vagy mákos kalácsot. Jaj, de milyen finom volt, foszlós, csak úgy hasadt! Mondta is a grófnő: „Fiam, a kalácsból aztán tessék nekem is beküldeni." A gróféknak olasz papjuk volt, az misézett a várkápolnában. Az meg csigát evett, én is segítettem mindig csigát szedni. Hát azt meg nem ettem volna! Meg kákicsot szedtünk, azzal díszítettük a tálakat, salátát is csináltunk belőle, milyen finom volt!

— Sok volt a munka? Gyakran érkeztek vendégek a várba?

— Sokat kellett mosogatni. Majdnem minden nap volt vendégség, mindig jött valaki. A terítés a szobalány dolga volt, meg az inasé. Az inas szolgált fel. De a grófné nem csinált nagy parádét. Az olyan asszony volt, hogy ha megkérem, jöjjön el hozzánk, rá is állt volna.

— Magyar volt a személyzet ?

— Magyar is meg szlovák is, de mind tudtak magyarul. Csak az olasz pap nem tudott, az németül beszélt.

— Márika néni volt azóta Vöröskőn?

— Igen, negyven év után voltam. Az iskolából mentek oda kirándulni a gyerekek, s mivel a tanítónő tudta, hogy valamikor ott szolgáltam, elhívott, hogy menjek velük.

— Márika néni, amikor más helyeken szolgált, mit csinált ha kimenője volt? Hová szokott eljárni?

— Templomba mentem.

— Korzóra, Duna-partra sétálni nem járt?

— Nem, sehová sem jártam. Csak havonta egyszer elmentem a régi helyemre, az Ulrikékhoz. Ott akkor megágyaztam a lány helyett, vizet készítettem be, kipucoltam a cipőket... Mindent gyorsan elvégeztem, aztán már siettem is vissza az asszonyomhoz. Rám nem kellett várnia, hogy jaj, mikor jön már haza? Minden vasárnap volt kimenőn, de csak havonta egyszer mentem a régi helyemre. Mondták is az Ulrikék, hogy ilyen lányt, mint én, keresni kell. Azt szerették volna, ha férjhez megyek a fiukhoz, de eszem ágában sem volt. Mert nekem mindig a magas férfiak tetszettek, az meg alacsony volt.

— Márika néni mikor ment férjhez?

— Huszonkilenc éves koromban. Én már akkor mindenről lemondtam, a legényekről is. Apáca szerettem volna lenni, az Orsolyákhoz fel is vettek volna, de anyám nem engedett, szüksége volt rám. Heten voltunk testvérek, akik életben maradtunk, mert ezen kívül volt még öt, de azok még kiskorukban meghaltak. Anyámnak, apámnak én voltam a mindene, mert én segítettem őket. Apám mindig mondta: te segítesz a legtöbbet, te kapod majd a legtöbbet. Aki elvett, az azért vett el, a jussomért. De nagyon gonosz ember volt. goromba, az volt a szavajárása: agyoncsaplak. Ezzel is kényszerített magához. Azt mondta, ha nem megyek hozzá, elcsikkaszt. bárhol legyek is. Hát hozzámentem, egy fiunk született. De nem bírtam sokáig a durvaságát, a gonoszságait, elváltam tőle. Istenem, ha visszagondolok mindarra, amin keresztülmentem ... Sokszor gondolom, hogy másképp talán jobb lett volna. Férjhez is mehettem volna újból, lett volna kihez. Ha ezt mondom, a fiam mindig megkérdi: édesanyám, és akkor velem mi lett volna? Igaz, ki is nevelte volna fel? Hiába, így volt rendelve. Így akarta a Jóisten.

VOJTEK KATALIN