Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-10-31 / 45. szám

KUCKÓ Mesét olvasó felnőtteknek Amikor túlságosan felnőtteknek érezzük magunkat, ridegek és józanok vagyunk, s akkor úgy hisszük, csakis a homályos gyermeki lélek legmélyén él valami ősi sóvárgás a mese után. De hunyjuk csak le a szemünket, v próbáljuk kívülről is megnézni magunkat. Menten látni fogjuk, mily szánabnasuk vagyunk. Esetlenek és útvesztettek a mindennapi civódásainkban. És akkor talán — ha még nem rontottuk el végleg az életünket —, bennünk is életre kél az ősi sóvárgás a mese után, egy jobb és tisztább élet után. S ha létrejön bennünk ez a varázslat, ha lerázzuk magunkról a számító kis morált: hajrá! Keljünk bátran útra, vágjunk neki a mesék országúíjának, s meglátjuk, mily könnyű lesz ez a vándorlás, mert ismét gyermekek leszünk. Tiszták és ártatlanok, amilyenek a felnőttek csak a mesében lehetnek. Csupán néhány pillanat az egész utazás, de megéri az idővesztést, mert elhisszük, hogy mindig mindent újrakezdhetünk. amíg csak élünk. _ . , * Szőke József A szúnyog és a szél A széllel minden élőlény jóban akar lenni, mert erős és hatalmas. A fák és a növények szüntelenül haj/onganak előt­te, a virágok pedig kedvesen bólogatnak, táncolnak, ha a csintalan szél közéjük nyargal. Az állatok is kedvelik, tisztelik, s ha lehet kitérnek útjából. Örülnek, ha a szél a tűző napsütésben frissen lengedez, s a csípős fagyban elpihen. Egyedül a szúnyogok elégedetlenek a szélanyó viselkedésével. Egyszer be is panaszolták őt a természet legfőbb bírá­­jánál, a Napnál. Az volt a panaszuk, hogy a szél minduntalan elfújja őket s könnyű, gyenge szárnyukon nem repülhetnek oda, ahová szeretnének. A Nap megidézte egyszer, kétszer, háromszor a pereskedőket a tárgyalásra. A gyors lábú szél mindig elsőnek érke­zett a bíró elé, s ezért a gyönge szúnyo­gok már képtelenek voltak odarepülni, mert a szél minduntalan elfújta őket. A Nap várt, várt rájuk, de hiába. A szúnyo­gok soha nem jelentek meg a tárgyalá­son. Nélkülük viszont nem dönthetett, így minden maradt a régiben. Ennek viszont az emberek és az állatok örülnek a legjobban, mert legalább akkor nem csípik őket a szúnyogok, amikor a szél fúj. A róka tudománya i Az erdő szélén állott egy szépséges körtefa. Őszre a levelei megsárgultak, aranysárgán tündököltek, és a gyümöl­cse is megérett, százszámra hullott a puha pázsitra. A róka és a sündisznó gondtalanul majszolta a mézédes gyümölcsöt, aztán békésen leheveredtek a fűbe, és a világ dolgairól beszélgettek. — Én sok mindenhez értek, nem félek a jövőtől — mondta öntelten a róka. — Ha kell, kutyahangon énekelek, átúszom a folyót, biztonságos lyukat kaparok a földbe, vagy döglöttnek tettetem magam, amikor a vadász kutyái rám rohannak. — Hozzád képest én nagyon tudatlan vagyok — jegyezte meg szerényen a süni — Ha a kutyák rám rontanak, félelmemben csak összegömbölyödöm, és a csupasz tüskéim mögé bújok. Miközben önfeledten beszélgettek, az erdőből csaholó, vicsorgó vadászebek rontottak elő, s rávetették magukat a gondtalan álmodozókra. A süni gyorsan gombóccá tekeredett, veszedelmes tüskéi mögé rejtette fejét, lábát a róka pedig menekülni próbált. De a vicsorgó ebek már közrekapták, tépték harapták. Ekkor a süni szólt a rókának, hogy tettesse magát döglöttnek, vagy kaparjon bizton­ságos lyukat. De a róka sokféle tudo­mánya, ravaszsága most már mit sem ért. A kutyák leteperték, az erdőből elősi­ető vadászok pedig lelőtték. Közben a süni tüskéi mögött lapult, s remegett a fűben. A dühös kutyák hozzá is oda-odarontottak, vicsorogtak, prüsz­költek, de a tüskéitől mindig visszariad­tak. A vadászok pedig mosolyogva néz­ték, de nem bántották. Az okos kis kárász Élt a Dunában egy okos kis kárász. Már minden őse, az apja, az anyja is okos volt, és ezért sok száz éve zavartala­nul éltek a nagy folyamban. Tudták, hogy mindenhonnan veszély leselkedik rájuk, ezért rendkívül óvatosan éltek, fölöslegesen nem ficánkoltak, nem lubic­koltak. A kicsi kárász emlékezett szülei intel­meire, tudta, hogy az élet nem fenékig tejföl. Első dolga volt, hogy olyan odút építsen magának, amelybe rajta kívül nem bújhat be senki. Kicsi orrával egy álló évig böködte a partot, míg a megfe­lelő odút kivájta. Akkor aztán betelepe­dett az új lakba, és nem mozdult ki onnan, csak éjszaka, amikor a nagy ragadozó halak, halászó madarak mind alszanak, és a horgászok is lepihennek. Csakis holdvilágnál vadászott, fogott bo­garat vetett néhány bukfencet, sétált egy kicsit, persze óvatosan, nappal pedig megbújt az odújában, és félénken resz­ketett. így élt talán száz évig, mert ő már a szüleinél is óvatosabb volt, nem futkosott a kárászlányok után nem nősült meg. Nem volt se rokona, se barátja, se isme­rőse, nem járt hozzá senki. Úgy tűnt, örökké fog élni, soha bántó­­dása nem éri. Egyszer azonban, mikor a Duna felett szépségesen tündökölt a nap, és a víz bágyasztóan meleg volt, a kicsi kárász elszunyókált. Álom közben hogyan ho­gyan nem, feje csendesen lassan kicsú­szott az odújából. Éppen akkor arra úszott egy csuka, és hamm!, bekapta a kicsi kárászt Úgy halt meg szegény, hogy fel sem ébredt, és pusztulását se vette észre senki, mert nem volt se rokona, se barátja, se ismerőse. A csukának se maradt sokáig emléke­zetében, mert a kicsi kárász nem volt különösebben ízletes falat. Pici volt, csontos, és túlságosan öreg. napraforgóvá változott lány Szőke József ■M 1 KroMMR! nő 16

Next

/
Thumbnails
Contents