Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-10-31 / 45. szám
A történet talán nem érdemelne különösebb figyelmet, ha egyedi esetről volna szó. Sajnos, nem az. Sokszor elképzeltem. hogy most vagyok elsős. Egy hónap után két betűt már ismerek, közben halmazelméletben zseni lettem, és azon töröm a fejem, hogyan lehet konjugálni két almát és három körtét Decemberben fújom az egész ábécét, nem ijedek meg az implikációtól, és ha türelemmel végigülöm a második félévet, talán megtudom azt is. mi az a negatív szám. Közben Lajos bácsi a fejét csóválja, mert pár száz gyerek rohan el mellette köszönös nélkül, a napközis tanító néni a körmét rágja, mert hiába tennék hajlandó késsel, villával fogyasztani a főételt, nincs rá idő — marad a tizenöt perces ebédszünet (sorbanállással együtt) és a kanál. Délután négyre hazaérek a napköziből. miközben kényelmesen üldögélek a villamosban, és szemrebbenés nélkül nézem végig, hogy a nyolcvanéves Mariska néni hogyan cipeli nehéz bevásárlótáskáját a második emeletre, mert rossz a lift. Nem viszem le a szemetet, mert tanulnom kell, nem akármennyit, és a tévés maci nem bocsátana meg, ha aznap este nem nézném őt áhítattal. Tágra nyílt szemekkel csodálkozom, miért mérges anyu. hogy a vacsorát pillantok alatt „kapom be", elfelejtvén, hogy kézmosás is van a világon. Eltelik néhány év. és tízévesen a játszótéren bokán rúgom a szomszéd Erzsikét, mert belerúgott a labdámba, és újra csodálkozom, amikor hátam mögött megszólalt Boriska néni: „Attila, te neveletlen!" És nem értem. Kérdem ón: A kedves olvasó értené? ' LOVÁSZ ATTILA [(M)ilyenek vagyunk ?! Többször elgondolkodtam már azon, milyenek is vagyunk. Vajon tényleg (csak) irigyek, gyű/ölködők, ahogyan a pesszimisták állítják?Miért vagyunk eleve bizalmatlanok ? Van értelme egyáltalán őszinte emberi kapcsolatokat, jót és szépet keresni rohanó világunkban ? Amikor ezen elgondolkodunk, a legtöbben őszintén hisszük, és akarjuk hinni, hogy van. De, sajnos gyakran vannak olyan pillanataink, óráink, napjaink, amikor automatikusan csupa-ideg-lények módjára cselekszünk. Szórakoztató, divatos és hálás téma például az elárusítókat szapu/ni. Vajon mi mások lennénk-e a helyükben, ha naponta több száz tétovázó, körülményes vásárlót kellene kiszolgálnunk? Vagy: nem lehetséges, hogy gyakran a pult innenső oldalán áll a bűnbak, a vásárlónak volt rossz napja (nem szimpatikus az elárusító, udvariatlan, fennhéjázó volt a kérés stb.j. Sejtem, hogy mi újságírók a jövőben is gyakran pellengérre állítjuk ezt a hálás témát, s odaadással kommentáljuk a velünk vagy ismerőseinkkel megtörtént eseteket, de merem remélni, hogy igyekszünk pártatlanok maradni, s a közvélemény által bűnbaknak minősített felet is védelmünkbe vesszük. Kis híján ott tartunk, hogy futóbolondnak tartanak valakit, ha szép szóval válaszol, ha előreenged valakit a sorban, ha egy fiatal apukának szép húst kanyarít le a hentes, s nem teszi hozzá, hogy a szép mellé kötelező a kövér is, ha nem csap be néhány dekával, sőt: esetleg „lefelé" kerekít. Szeretném hinni, hogy a javítóba beadott kocsinkban csak a rossz alkatrészt cserélik ki (természetesen vadonatújra), valamint azt is, hogy reggel fél hétkor nem küldenek el azzal, hogy csak két hét múlva, lesz kész, vagy. ha nem tetszik, hozzam holnap reggel hatra. Jó lenne az is, ha s büfét nem zárnák be már tíz perccel hat óra előtt, mondván, még ki is kell takarítani... Nem ártana, ha az autóbusz vezetője olykor megvárná a busz után lihegő Szerencsétlen Flótást, s az is jólesne, ha a tagbaszakadt utastárs egyszer segítene felvinni a járműre a gyerekkel együtt potom húszkilós babakocsit. Ma még szinte elképzelhetetlen, hogy az orvos csúszópénz nélkül előírja a hatásos külföldi gyógyszert, miért is írná, hiszen a kihívott szerelő sem javította meg ingyen a csöpögő radiátort, és a gyerekét sem vették fel a bölcsődébe anélkül, hogy előzőleg bonbonnal és külföldi konyakkal körül ne udvarolta volna az igazgatónőt. Már jó ideje sorolom a példákat arról, milyenek is vagyunk, de még távolról sem merítettem ki az emberi leleményesség készletét. Mivel azonban (talán) nem csupán a rossz, hanem a jó példa is ragadós, itt az ideje, hogy éljek a publicitás lehetőségével. Hiszen amíg nem általános és természetes a jó, addig fel kell rá hívni a figyelmet. A minap leállt a kocsim. Csak úgy, egyszerűen, fogta magát, és leállt. Képtelenség volt újraindítani, szerencsémre, éppen lefelé a lejtőn, de szerencsétlenségemre olyan helyzetben, hogy előbb hátra kellett volna egy kicsit tolni, hogy aztán a kormányt kitekerve magától meginduljon. Mit mondjak, fél percig sem bbelődtem az egy ember számára szinte megoldhatatlan feladattal, amikor leállt az első arra jövő autó, és jött a segítség. Vagy: milyen jólesett Budapesten annak a diáklánynak a segítsége, aki nekünk, vadidegeneknek felajánlotta éjszakára a szobáját. Évekkel ezelőtt történt, de segítőkészsége, bizalma, ahogyan a négy lány csupa értékes dologgal tömött lakosztályának (ott egy diák nem egy évre, hanem ötre kap meg egy szobát) kulcsát átnyújtotta, már kitörölhetetlenül emlékezetembe vésődött. Vagy: a szintén idegen férfi, aki a zuhogó esőben felajánlotta, hogy elvisz a sátortábor bejáratához, ne kelljen zuhanyozás után bőrig ázva vacogni, amíg a kocsinkhoz érünk. Nem tudom meghálálni segítségüket, csak sejtem, ők egész egyszerűen ilyenek. De az is lehet, hogy egyszer nekik is segített valaki, amikor bajba jutottak, és ők így hálálják meg az idegen segítséget Felötlik bennem a gondolat: talán egy szer ez a fajta láncreakció terjed el világunkban a fent vázolt orvos—szerelő—igazgatónő bűvös kör helyett... M. PLEVA ÉVA tüze” tánc után elszállingóznak a vendégek. Én is elbúcsúztam Rozikától, s ő még az utolsó kézfogáskor szigorúan a lelkemre kötötte: — De majd egyszer eljöjj ám értem, mert én mindig várni jogiak! — Meghatódottságban majd elsírtam magam. de határozottan válaszoltam: — Várj. biztosan eljövök. Rozika szép nagylány lelt. kapós, de csak egyre várt. Az anyja egyre azt hajtogatta: — Mire vársz, jányom, lassan kimaradsz a sorbul, oszt kinek köllesz? Majd jött egy kérője. Hallgatott az anyja szavára, hozzáment. Házat építettek. két kislányuk született, akiknek olyan szép szemük volt, mint az anyjuknak. A diák is felnőtt. Gondja volt a tanulással. majd az élettel. Néha eszébe jutott nagynénje lakodalma; meg kéne látogatni. Egy júliusi délután kerékpárra iilt, és útnak eredt. Útközben eszébe jutott az a sok aludttej meg lágv kenyér, amivel gyerekkorában szokta őt megkínálni. Hát még a finom kovászos uborka, amit a lakodalmán evett! Igaz. mi is lehet azzal az elfelejtett kis Rozikával, hátha megtud valamit róla. Elérte a Séd patakot. Az út mellett jobbra-balra gabonatáblák sárgállottak. Eszébe jutott az a régi szép nyár. amikor nagyapával együtt kocsikáztak a Sédekbe. Még mintha most is látná az árok mentén bókoló lila bogáncsvirágokat. így tűnődött, miközben azt vette észre, hogy a bal pedál meglazult, és kiesett. Hát ezen már nem lehel segíteni. Be kell gyalogolni a faluba, és ha lehet, újat venni. A nagynéni is ezen a véleményen volt, amikor a rég nem látott Pistái elárasztotta szeretetével. — Menj csak el a boltba, lehel, hogy olt kapsz! De nem kapott. Újból visszament a nagynénihez. — Tudod mit, eredj el Kis Nandihoz. az ezermester, annál mindenféle alkatrész akad — Hol lakik? — Itt a kertek alatt. Akkor hát gyerünk, mert ránk esteledik! Kis Nandi nem volt otthon, csak a felesége. Az asszony épp a ház falát tapasztotta. A szoknyája felhajtva, keze vizes. sáros, j'ejkendője menyecskésen hátrakötve. — Nincs itthon az uram — mondta, és erősen szemügyre vette az érkezőt. Pista úgv vélte, reménytelen a helyzete, már meg is fordult volna, ha a menyecske meg nem kérdi: — Aztán mit akar tőle az úr? — Egy ilyen bal pedál kéne, mert ez elromlott. Azt hallottam, hogy az uránál találhatnék ilyet, de hát nincs itthon. — No azért mindjárt nem kell megijednie, lehet, hogy akad ilyen a műhelyben. — Hát akkor nézzük meg! Azzal az asszony elöl, ő meg utána. Pistának feltűnt, hogy keresés közben az asszony erősen figyeli, és szaporán kérdezgeti: — Aztán hová való maga? — Pista megmondta. — Gyakran jár itt a falunkban? S a hangja mintha megváltozott volna. — Csak ritkán. Még a gyerekkoromban .. . — Lakodalomban is volt itt? — kérdezte ellágyult hangon. Megállt a pedálkeresés, itt úgy sincs, de valami más. lehet. Pista felállt, rátekintett a feszülten figyelő asszonyra, s csak annyit mondott: — De igen. a nagynénim lakodalmán. Az asszony szeme csillogott, majd könynyes meghatottsággal rákérdezett: — Nem maga a Szilas Pisla? Pista előtt az a régi kis Rozika állt, aki várni, tűrni, dolgozni tiulott, de Jelejteni nem. Pista a felfedezés súlya alatt csak annyit mondott: — Az vagyok. — Emlékszik még arra a kis Rozikára, aki a lakodalomban magával táncolt, és akinek a búcsúzáskor azt ígérte, hogy eljön érte? Hát az én vagyok. Ez volt a maga ígérete? Én csak vártam, vártam, és maga nem jött. Mondja, lehet egy lány őszinte egy férfihoz ? Pista lesújtva érezte magát. Zavarában egy szót sem tudott szólni. Rozika már nem törődött azzal, hogy sáros a keze. csípőre téve egész köze! ment Pistához, könnyes szenunel az örök nő szemrehányásával csalódottan ennyit mondott: — Lássa, lássa! SZABÓ ZOLTÁN „Lássa, lássa” nő 7
