Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-10-03 / 41. szám
Ez nekem nagyon leLszetl. Egyébként akkor már mindenben biztosnak éreztem magamat, és nem féltem semmitől: hiszen szipkákat senkt nem fogad el zálogba. És a lány már az efféle holmikból is teljesen kifogyott. Az történt, amit vártam: harmadnap megint eljött. Nagyon sápadt és izgatott volt. mindjárt gondoltam. hogy otthon valami nagy baj érhette, és csakugyan, feltételezésem igaznak bizonyult. Később majd elmondom, mi történt vele, de előbb arról akarok beszélni, miképp volt lehetséges, hogy egyszer csak kedvező benyomást keltettem benne, és megnőttem a szemében. Ezt a fordulatot hirtelen elhatározással, szándékosan idéztem elő. Ö ugyanis ezúttal egy szentképet hozott zálogba (rá tudta szánni magát!)... Ó. hallgassák meg ezt hallgassák meg! Ekkor kezdődött a dolog, csakhogy az én fejemben olyan zűrzavar van . . . Most azonban mindenre emlékezni akarok, minden kis részletet, minden apróságot emlékezetembe akarok idézni. Folytonosan azon iparkodom, hogy rendezzem a gondolataimat — de sehogy sem sikerül, pedig ezek az apróságok, ezek a kis részletek . . . Aszentkép az Istenanyát ábrázolta: a Szent Szűz. katján a kisdeddel, régi. családi szentkép. aranyozott ezüskerettel. értéke ... menynyi is lehet... no. mondjuk, hat rubel. Láttam. hogy a leány szívének nagyon drága ez a szentkép. egészben akarta elzálogosítani, az ezüstdíszt nem vette le róla. Mondom neki: — Jobb lenne levenni az ezüstkeretet, a képet pedig vigye vissza. Szentképet zálogba tenni, az valahogy mégse járja. — Az talán tilos önöknek? — Nem mintha tilos volna, de magának talán. .. — Hát jó, vegye le az ezüskeretet. — Tudja mit. nem veszem le — mondtam rövid gondolkodás után—. hanem úgy. amint van. az üvegszekrénybe teszem a többi ikon közé, az örökmécs alá (nálam mióta zálogházat nyitottam, mindig égett az örökmécses), és lessék érte tíz rubel. — Tíz rubelre nincs szükségem, csak ötöt szíveskedjék adni, feltétlenül ki akarom váltani a szentképet. — Nem fogad el tíz rubelt? — kérdeztem. — Pedig a szentkép megér annyit — tettem hozzá, mert észrevettem, hogy a leány szeme ismét megvillan. De ö nem felelt így tehát átadtam neki öt rubelt. — Nem szabad megvetnie senkit ... Én is voltam már ilyen kényszerhelyzetben, sőt még sokkal kínosabb helyzetekben is... hogy pedig most ezt a foglalkozást űzöm . .. azért van. mert valamikor oly sok szenvedést kellett kiállnom. — Most hát bőszéit áll a társadalmon? Igen? — vágott szavamba hirtelen, keserű gúnnyal, amely azonban meglehetősen gyermekesvolt (jobban mondva, általánosító, mert ő akkoriban még nem tett különbséget köztem és mások között tehát ezt úgyszólván sértő szándék nélkül mondta). ,.Aha! — gondoltam magamban. — Hát ilyen vagy te!” Jelleme új oldaláról mutatkozott meg. — Tudja — jegyeztem meg félig tréfásan, félig titokzatosan—. én ... én része vagyok egy oly erőnek. ..mely örökké rosszra tör. s örökre jót mível. . ." Ő gyors, érdeklődő tekintetei vetett rám, amelyben sok gyerekesség volt. — Várjon csak... Miféle gondolat ez?... Honnan idézte? Valahol már hallottam ... — Ne törje a fejét! Mefisztö ajánlkozik ekekkel a szavakkal Faustnak. Olvasta a Faustot? — Csak úgy ... felületesen. — Szóval egyáltalán nem olvasta. El kell olvasnia. Különben úgy látom, megint gúnyos mosolyra húzódik a szája. Nagyon kérem, ne tartson engem olyan ízléstelen embernek, aki zálogosszerepét Mefisztó ajánlkozásával akarja szépíteni. A zálogos — mindenképpen zálogos marad. Jól tudjuk. — Ön igazán különös... Én egyáltalán nem akartam ilyesmit mondani.. . Valójában azt szerelte volna mondani: ..Nem is hittem volna, hogy ön müveit ember“ — de nem mondta: cn azonban tudtam, hogy ezt gondolta; nagyon nagyot nőttem a szemében. — Tudja — jegyeztem meg—. minden területen lehet jót cselekedni. Ezt persze nem magamról mondom, hiszen én tulajdonképpen semmi jót nem cselekszem, de azért. . . — Természetes, hogy mindenütt lehet jót cselekedni — bólogatott, és gyors, meghatott pillantást veteti rám. — Úgy van, minden területen — tette hozzá hirtelen. Ó, emlékszem én, jól emlékszem ezekre a pillanatokra! És itt akarom még megjegyezni, hogy amikor az ilyen fiatal teremtés, az ilyen kedves, fiatal teremtés valami okosat és magvasat akar mondani, akkor őszinte és naivarcán nagyon is meglátszik, mit gondol magában: „Lám — gondolja—, milyen okos és magvas dolgokat mondok én neked” — és nem elbizakodottságból gondolkozik így. mint az idősebbek, hanem látszik rajta, hogy ő maga milyen nagyra értékeli, mennyire tiszteli mindezt, mennyire bízik benne, és meggyőződése. hogy mások is ugyanúgy tisztelik, mint ő. Ö. ez a lelkes őszinteség! A fiatalság éppen ezzel az őszinteséggel arat győzelmet. És ebben a fiatal leányban miiven bájos volt ez az őszinteség! Mindenre emlékszem, semmit se felejtettem el! Mikor eltávozott, egyszeriben határoztam. Még ugyanaznap elindultam utolsó nyomozó körutamra. és kipuhatoltam összes akkori körülményeit. a régebbiekre vonatkozóan ugyanis már mindent tudtam Lukerjától. a szolgálójuktól. akit néhány nappal azelőtt megvesztegettem. Amit megtudtam, olyan borzalmas volt. hogy' nem is értettem, miképp tudott ez a fiatal leány még röviddel ezelőtt nevelni, és Mefisztó szavai iránt érdeklődni, mikor ő maga olyan szörnyű helyzetben sínylődött. De hál — fiatalság! Hiszen éppen az töltött el engem akkor büszkeséggel és örömmel, hogy lám, milyen hős lelkű ez a leányka: a végső pusztulás fenyegeti, s ő mégis lelkesedni tud Goethe fenséges szavain, A fiatalok mindig hős lelkűek. bár néha csak kevéssé, és néha rosszkor, de höslclkűek .. De hiszen én csak őróla beszélek, csakis róla. S ami a lényeg, azt a leányt én akkoriban már a magaménak tekintettem, és nem kételkedtem hatalmamban. Ó, micsoda gyönyörűség az, mikor az ember már nem kételkedik! De hát mi van velem? Hiszen ha Így folytatom. hogyan és mikor sikerül rendbe szednem gondolataimat ? Csak gyorsan, sietnem kell . . . hisz nem ez a fődolog... egyáltalán nem erről van szó. jaj, istenem! (folytatjuk) nő 15 RESZELI FERENC VERSEI A kút fölött Náthán a városból kimegy. A kapunál senki sem szólítja, szó nélkül ellenőrzik őt. Átkutatják a zsebeit, belenéznek a szájába, végigtapogatják a rongyait, de nem állítják a falhoz, mert nincs is fal, csupán kapu van, meg ellenőrzés, és gyanakvó, szigorú tekintetek. Náthán érzi a tapogatást. érzi. hogy torkában motoz a kéz. ahogy hallójáratait tekergő tekintet járja át. miként a víz. Nárhán nem siet. mert tudja: többé e városba nem jő vissza, nem küld futárt és nem ír levelet se. És tudja azt, hogy útját nem állhatja szonda és vérvizsgálat, és semmiféle teszt, hogy Náthán útját csakis az erőfölény ... Belenéz Náthán a saját szájába, belehallgat a saját fülébe, és saját gyomrába belekotor, de saját szakállát nem borzolja fel, mert Náthánnak nincs szakálla. Mert Náthánnak semmije nincs, mit elveszíthet. És Náthán a városból kimegy, aztán Náthán a városra visszanéz. Biliárd A tengerből egy keresetlen követ, egy percmutatót a rozsdamarta mélyből, a vízből lappangó hullámverést, és léket — a deszkakerítésből. A lék mögött egy szemet, leselkedőt. A szem tükrében süllyedő hajót, zegzugos térképet a lángok közül, s a fuldoklót a szem örvényiből. És felpántlikázott bánatot. És sisaktaréjt, meg zördülést, és feriőacélt a kimeszelt sötétből. Gipszöntvény Begyógyul majd a varas, néma száj. és a fákban keringni kezd a nedv. Virágzó kedv a rügyben énekel, és fény perzsel majd ott ahol homály csiszolja most az arcok éleit. Ne számold még a majdan-éveket! Türelmed eddze minden látomás! Ne énekelj már régi éneket! Nézz körül! — mert ím. csendesedni kezd mélyeidben az apadó forrás. Ne csörömpölj! Dolgozz és álmodozz tovább, amíg az álom partra vet, és új sebet nyit arcodon a kő. A hajóról majd egy nő integet, de meglehet, hogy nem is jő hajó, s te belátod: lám. ez már nem sziget, mert sosem volt az — csak illúzió, mely derengett a távolok ködén. Üszkös alkonyon láng vakaródzik a szélben, font meg a Hold sündörög, mintha sosem járt volna erre. Ragyog a Nap is. mégis mennydörög, és hull reám a kozmoszi pernye. Gyámanyám, ábránd — te fölnevelő! Harangszótól a torony leomlik. Ne rejtőzz! Segíts! Gyere elő! ... és bocsásd meg. hogy így csilingelek, e versben, hol káromkodnom kéne! Mene, tekel... Akit a Hold kelteget éjjelente. Ki rejti álmát, mintha lopta volna. Akit megríkat minden naplemente és úgy esdeklik, mintha káromolna. Ki azt a bűnös várost úgy hagyta el. mint akit valahol várnak valakik, mint aki eltitkolt csatazajt neszei a sivatagban, hol senki nem lakik. Rézkarc Szomorú vagyok, mert jó volt feküdni véled a füstben. Istenem, micsoda hóbort: fürdeni forró ezüstben. Intettek: vigyázz a szóra! S én eldobtam minden kulcsomat. Rajzoltam jelet a hóra. és mutogattam a csontomat.
