Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-10-03 / 41. szám
FJODOR MICHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ ELSŐ FEJEZET 1. Most, hogy még itt van a lakásban . .. most még minden rendben van: pillanatonként odamehetek hozzá, és nézhetem, de holnap ... mi lesz holnap, ha majd elszállítják . . . és én egyedül maradok ... lehetséges, hogy egyedül maradok? Most még a nappaliban fekszik két összetolt kártyaasztalon: a koporsót csak holnap hozzák, fehér lesz. fehér gros de Naples szemfedövel... de különben nem erről van itt szó ... Egy re járkálok és járkálok, igyekszem megmagyarázni magamnak a dolgot. Már hat órája szüntelenül töprengek, de még mindig nem sikerült rendbe szedni gondolataimat. Ugyanis folytonosan csak járkálok. járkálok, járkálok ... A dolog a következőképpen történt. Egyszerűen, sorjában fogom elmondani. (Soijában!) Uraim, én egyáltalában nem vagyok irodalmár, ezt önök is láthatják. de nem baj. úgy fogom elmondani, ahogyan én értem. Hiszen éppen az a legborzasztóbb az egészben, hogy mindent értek! Ha tudni akarják ... vagyis, ha a legelején kezdem ... a dolog úgy állt. hogy ö akkor egész egyszerűen beállított hozzám: néhány holmiját akarta elzálogosítani, hogy a Goloszban hirdetést tehessen közzé, amely szerint ilyen és ilyen nevelőnő állást keres, vidékre is elmenne, órákat adna satöbbi, satöbbi. Ez még a legelején történt, és engem a leány természetesen nem érdekelt jobban, mint a többi ügyfelem, eljött néha. mint a többiek, azzal megvan. Később azonban már kezdett érdekelni. Vékonyka, középtermetű, szőke, fiatal teremtés volt. és vulem mindig félszegen viselkedett. mintha zavarba hoztam volna (azt hiszem, minden idegennel ugyanígy viselkedett. én pedig — nem mint zálogos, hanem mint ember — természetesen éppen olyan közömbös voltam neki. mint akárki más). Mihelyt megkapta a pénzt, rendszerint azonnal sarkon fordult, és elment. És soha egy szót sem szólt. Mások rendszerint vitatkoztak, alkudoztak. könyörögtek, több pénzt akartak; ő nem. ő szó nélkül elfogadta, amennyit adtam neki... De. úgy veszem észre, minduntalan összezavarom a dolgokat... Igen ... Legelőször is azon csodálkoztam el, hogy miféle tárgyakat hoz zálogba: aranyozott ezüst fülbevalókat. egy ócska kis medaliont — mindez afféle húszkopejkás holmi. Ő maga is tudta, hogy garasos portékák ezek. én azonban az arcán láttam, hogy az ő számára mégis nagyon becsesek: és csakugyan, mint késeibb megtudtam, mindössze e néhány apróság maradt rá szülei után. Csak egyszer engedtem meg magamnak, hogy zálogba hozott holmija láttán elmosolyodjam. Én tudniillik ilyesmit sosem engedek meg magamnak, én az ügyfeleimmel mindig úriasan viselkedem: kevés szó, udvariasság és szigorúság. ..Szigorúság és szigorúság!” Hanem egy alkalommal arra vetemedett. hogy valmi ócska nyúlprént bekecs maradványait (a szó szoros értelmében: maradványait) tette elém elzálogosítás végeit; én akkor nem tudtam uralkodni magamon, és valami gúnyos megjegyzést tettem rá. Szent isten, hogy elpirult! Nagy. kék. mélázó szeme most valósággal szikrázott. De egy szót se szólt, fogta a ..maradványokat” és elment. Ekkor történt először, hogy különös figyelemmel néztem meg és gondoltam róla valamit, nos szóval, a szó különös értelmében. Igen . .. emlékszem még a benyomásra, ha úgy tetszik, a legfontosabbra. amely mindennek a szintézise lett: a leányka nagyon fiatal volt. olyan nagyon fiatal, hogy tizennégy évesnek látszott, pedig három hónap hiján már tizenhat volt. Különben nem is ezt akartam mondani, nem is ez volt a döntő .. . Másnap megint eljött. Később megtudtam. hogy ronggyá foszlott nyúlbőr bekecsét elvitte Dobronravovhoz és Mozerhez is. de azok aranyon kívül semmilyen tárgyat nem fogadnak el zálogba, hát szóba sem álltak vele. Én meg egyszer egy silány kis kámeát elfogadtam tőle: utóbb mikor gondolkoztam a dolgon. magam is csodálkoztam: hiszen én is csak aranyat és ezüstöt szoktam elfogadni, tőle pedig elvettem azt a hitvány kis kámeát. Ez volt akkor róla a második gondolatom, jól emlékszem rá. Ezúttal — tehát Mozertól jövet — egy borostyán szivarszipkát hozott, nagyon csinos, ízléses kis holmi volt, de számunkra teljesen értéktelen, mert mi csak aranyai fogadunk el. Tegnapi lázadó viselkedése miatt azonban ma szigorúan fogadtam. Nálam a szigorúság abban nyilvánul meg. hogy modorom száraz és tartózkodó. De mikor a szipkára kifizettem neki a két rubelt, nem tudtam megállni, hogy — kissé ingerülten — meg nejegyezzem: „Ezt csakis az ön kévéért fogadtam el, Mozemál ilyesmit sosem sikerülne elzálogosítania.” Az ön kedvéért szavakat különös nyomatékkai és félreérthetetlen módon hangsúlyoztam. Dühös voltam. Ö pedig az ön kedvéért szavak hallatára megint elpirult, de nem szólt semmit, a pénzt nem dobta vissza, hanem elfogadta ... lám. lám. a szegénység! És hogy lángba borult az arca! Ebből láttam, hogy mélyen megsértettem. Mikor már elment, azt kérdeztem magamtól: ..Vajon az. hogy most diadalmaskodtál fölötte, megér neked két rubelt?” ... Hehehe! ... Emlékszem, még kétszer feltettem magamnak ugyanezt a kérdést: „Megéri? Vajon megéri? És mind a kétszer azt feleltem rá, hogy igen, megéri. Akkor nagyon is felvidultam ettől. De nem a rosszindulat vezetett: hiszen céltudatosan, szándékosan cselekedtem; próbára akartam tenni, mert hirtelen bizonyos ötletem támadt vele kapcsolatban. Ez Volt a harmadik különös gondolatom. .. . Nos hát. ekkor kezdődött az egész. Titokban persze rögtön tájékozódni igyekeztem körülményei felől, és különös türelmetlenséggel vártam, hogy megjelenjen. Hiszen sejtettem én. hogy nemsokára eljön. Ügy is lett: beszélgetni kezdtem vele, barátságosan és rendkívül udvariasan. Hiszen jól nevelt és jó modorú ember vagyok. Hm. Ekkor meggyőződtem róla. hogy a fiatal leány jó és szelíd. A jó és szelíd emberek nem képesek sokáig ellenállni, és bár nem egykönnyen tárják ki lelkűket, egyáltalában nem tudnak kitérni a beszélgetés elöl: szűkszavúan felelnek, de azért felelnek, mégpedig a társalgás folyamán egyre gyakrabban. csak maga a kérdező bele ne fáradjon a dologba, ha meg akar tudni valamit. Ö akkoriban persze semmit sem mondott el nekem. A Golosz-bcli hirdetésekről és minden másról már csak később szereztem tudomást. Akkoriban utolsó kopejkáit is hirdetésekre fordította: a szöveg eleinte magabiztosan, fölényesen hangzott: ..Nevelőnő állásba lépne ... hajlandó vidékre is menni... a feltételeket zárt borítékban kéri . ..”. később azonban már így: „ ... mindent vállal, társalkodónönek is elmegy, szívesen tanít, felügyel a háztartásra, betegápoláshoz és varráshoz is ért...” satöbbi. satöbbi, hisz tudjuk, hogy szokott ez lenni! A hirdetések ilyenformán egyre hosszabbak lettek, végül pedig, mikor már kétségbeejtő eszközökhöz kellett folyamodnia, az ajánlkozás igy szólt:........fizetés nélkül is, csak ellátásért ...” De még így sem kapott állást! Ekkor elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára, próbára teszem: hirtelen elővettem a Golosz legutóbbi számát, és megmutattam neki a következő hirdetést: „Teljesen árva fiatal leány nevelőnönek menne kisgyermekek mellé, elsősorban idősebb özvegyemberhez. Háztartásban is tud segíteni.” — Látja — mondtam neki—, ez a lány ma reggel tette közzé hirdetését, és estére már biztosan lesz állása. Látja. így kell hirdetni. Arfu megint lángba borult, szeme ismét .szikrázott. Azonnal sarkon fordult, és elment. FERDICS GÁBOR ILLUSZTRÁCIÓJA nő 14
