Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-10-03 / 41. szám
c\i‘ro'‘ * «tSS* Né^>r6f^«"ewbe" m (Régiók.) Új műúton gurulunk be a faluba. (A nap heve csak nem hagy alább.) Körülnézünk kicsit: hogyan sikerült itt az utóbbi években megalapozni egy helyi társadalmat. Egy valóban közösségelvüt! Zavart alázattal nézem a házat. Egyszerűen nem tudom elkerülni. Facsipkés, tornácos parasztház. A vályogot hozzá itteni cigányok vetették. A tornác helyi parasztács gyomány szerint — a grófi címhez a földet nem kis részt a csicseri nagygazdáktól vették: közülük a legtekintélyesebbek a Csicseryek voltak, tőlük kapta a nevét a falu is.) Szántót, kaszálót akkor Csicserben mindenki vett; a grófnénak, két legelője volt, igyekeztek abból is venni — végül Csicser megszerezte a grófné összes legelőjét: hirtelen úgy elfért a jószág. Szentesből is fogadtak legelni. Folydogált tehát az élet: az Ung és Latorca szorgalmasan „kijárt", néha a boglyákat is megijesztette, néha meg homokzsákot kellett állítani a haragja ellen; az emberek ősszel kigépelték a búzát, kiadták a pásztor feleségének az „őrzést"; az asszonyok eljártak piacolni Ungvárra, tejjel, vajjal, baromfival, sőt!, régebben kenderkötegekkel (mert: „Ungvár volt a mi városunk, tudja") — míg mindezt újra meg nem akasztotta a történelem. 1. (Az Udacsnál) A mederben sűrű löttyként folydogál a víz. Szennyét a nap teli fénye festi. Közelebbről nézve: úszkál azért benne néhány „halgyerek". A parton füzes, töréses részek váltakoznak. A gyep itt-ott megvegyül sással, kákával, beljebb tuskés, tükrös, zegzugos világ; a mocsaras habarékban iszap támad. S a kosárfüzek alatt ott áll a halász, ki akkor — régen, még vetette itt a gyalomot, szákot. Akkor régen az Udacs még tele volt halfészekkel. Olyan harcsát fogtak benne, hogy földre lógott a farka a saroglyából. Tavaszkor. őszkor kiöntött az Ung, a vizár szétterült, az Udacs megduzzadt — és a hal bevette magát a kicsapókba. Májusban aztán elment a víz, az Udacsot kipucolta, a földet jól beiszapolta, kilúgozta: nőtt a buja fű, hízott rajta a marha. S télben, nyárban: szüretelt a csicseri halászság. Tűz a nap, a halász csak áll, van, ahogy van körülötte a nyárvégi csönd, a növények alján serkenő viz, az átvágott Udacs iszapja-büze. Alkalmasint a régi Udacsra gondol. A régi Udacs sajátságos valami volt, összekötő patak az Ung és Latorca között, néhol feneketlen mélységű, néhol lapos, homokos, akár szekérrel átjárható; a széleken ártatlan rétek, legelők: az Orsina, Egres, három csorda is járta őket. A legelőt, réteket azóta felszántották, az Ungot, Latorcát töltés közé vették, az Udacs „patkóját" egyenesbe vágták — a csicseri határt lecsapolták. Eltűntek az ártéri vizek, zátonyok, az Udacs-partról eltűntek a libák, a sertés, a Latorca-hátról a csordák; nincs már fürdés az Udacsban, zsivaj a Mosálónál. A mederben Kapos szennyvize kavarog. A halász elindul a csapáson. Ahogy lép, lába nyomába víz serkedez. A hőségtől szürkévé válik az ég. Beljebb gólya kelepek (Ezek után mi fog következni?) Álmosító délután. A tó körül úgy terjeszkedik a falu sápatag fóliasátraival — mintha mindig így élt volna. Mert reménység ez is, a fóliasátor — ahogy a századvégen Amerika volt a reménység (s Csicserben a reménység sose fogyatkozott meg). Eredőjük azonos. Az Ung szeszélye, a kertekben dagadozó csöndes ér megtanította a csicserieket: a sors ellen nem létezik semmiféle trükkös védelem. Az embernek verejtékezni kell: egykoron Amerikában — most például a fóliában. Persze, más ez azért! Szlávi András, 1908-as születésű: — Régen mindenki azon igyekezett, hogy legyen egy kis földecskéje, tehénkéje, gyerekének már ne kelljen „harmadosban" kapálni. Nagyobb gonddal járt a megélhetés, mint most, de mindent megtermeltünk magunk. Ötvenhétben aztán megalakították a szövetkezetét, és mindent beadtunk. Ma már mindenki boltból él. A sok luxus, arra kell dolgozni! Olyan életmód, ami most van, erről mi nem is álmodtunk. Mije volt az első háború előtt egy csicseri középgazdának? Tíz köblös szántó, nyolc köblös kaszáló, öt-hat legelöjog? Épp annyi, hogy ne elégedjék meg vele! Az. öregek már megjárták Amerikát, némelyikük kétszer-háromszor is fordult. Aki jó erőben volt, ezután is csak útra kelt, izzadt a vasöntőkben, almozott a farmokon, hozta a „pénzecskét"; amin aztán vehetett — még egy köböl szántót, még egy köböl legelőt. Reményteljes századelő! Szántó a határban nem volt sok, az Udacs két oldalán a mindig nedves, kcvér füvet termő úrbéres legelők terültek el, melyekért — tartják a csicseri öregek — nagyapáik még „úrdolgát jártak". S nem feledik azt sem, hogy Kossuth '48-ban kijelentette; ki miért dolgozott, jogos hozzá! Többen a faluból, kiket a kimérésnél igazságtalanság ért, ezügyben még Ferenc Józsefnél is istanciáztak. Akinek négy-öt köblös földecskéje volt, az már megélt valahogy, a szegényebbje meg segített magán, ahogy tudott: kepébe járt, tengerit, krumplit kapálni a grófi birtokra stb. Tizenkilencben aztán felparcellázták a grófi birtokot. (A Lónyayak grófoskodtak errefelé, kik — a hamunkája. Bizonyára egyike volt az ötven „házszám” közül, amit Csicserből a századelőn följegyeztek. Az embene gondolok, aki ezeket a cifrázásokat valami hihetetlen eleganciával megfaragta. Akinek kezében a szépség és a rend — a valósághoz idomult. (S nem a valóság — a rendhez!) Kezdem érezni, hogy a jó és rossz közötti különbség innen fakad, innen, ahol kiderül, hogy most már soha nem lehet alább adni. Ehhez most már mindig tartani kell magunkat. De hát ezt Csicser bizonyára — ugyanígy érzi! Csicser most a Terebesi (Trebisov) járás — közigazgatási központtól topográfiailag szélre eső települése. A községben több mint ezer lakos él. (Egy ekkora faluban lehetőségek kellenek! Egy ilyen községben a hiány nem sokáig viselhető el. Mert egyszer csak (a települési hátrány) társadalmi hátránnyá válik.) Kell tehát a munkalehetőség, infrastruktúra, jó iskola, orvosi ellátás, nő 4
