Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-09-12 / 38. szám

1. Csáder Judit: Az Ébredés című ciklusból (1975—1979)

2. Josef Ehm: Pihenő modell (1960)

3. Alfons Mucha: Portré (1920)

4. Vladimír Lammer: Cseh paraszt (1964)

5. Lubo Stacho: Kettős önarckép (1985)

6. Miroslav Machotka: 1981

7. Jaromír Funke: Csendélet labdával (1923)

8. Emila Medková: Sebestyén (1977)

9. Václav Chochola: Lépés (1971)

MÁSFÉL SZÁZ ÉV

lük számunkra a cseh poetizmus szellemében tevékenykedők lehetnek ismerősek) napjaink „modern nyelvét" beszélő fotográfiájáig, rendkívül széles palettát tár elénk. Csak sajnálni tudjuk, hogy míg a Sarló-mozgalom szociális beállítottságát fotóival fölerősítő Földi Rózsi (Rosie Neyová néven) és Zsigmondi Barbara — feltételezzük, hogy a még élő Blüh Irénnek is köszönhetően — bekerült a válogatásba, a második világháború utáni szlovákiai magyar fotóművészet képviselői közül senki. Igaz, az ugyancsak sarlós grafikus, Csáder László lánya, Csáder Judit szerepel, öt azonban a szlovákiai magyar köztudat — meglehet: önhibájából — nem a sajátjaként tartja nyilván. Egyedül a színházi fotográfiák hangsúlyosabb jelenlétét hiányolhatjuk, hiszen még az egyik legnevesebb cseh színházi fotográfus, Jaroslav KrejCí Dana Medrickáról készült felvétele sem kimondottan színházi fotóként publikáltatott. Portréként: holott, bár nincs feltüntetve, az Örkény Macskajátékának prágai előadásán készült, és Orbánnét ábrázolja. Ugyanakkor a cseh fotóművészet nemegyszer tért haza ékes trófeákkal a színházi fotók nemzetközi szemléjéről. Persze, egy közel másfél évszázadot felölelő válogatásból törvényszerűen sok minden és sokan kiszorulnak, és merő balgaság azt hinni, hogy a csehek vagy a szlovákok részéről nem hangozhatna el számonkérés. Elhangozhatna, és nyilván el is hangzik, ami csak fölerősíti annak bizonyosságát, hogy nem az az igazán fontos, ki, illetve kik szorultak ki (vagy be), hanem az: mi került be. A szerzőpáros tizenkét fejezetre tagolt könyvében minden jelentős irányzat helyet kapott. És a válogatók dicséretére legyen mondva, hogy e tagolással a fotómüvészetben lejátszódó, a fotóművészet tükrözte érzékenység aprócska változásait is sikerült bemutatniuk. Mert a fotószemléleti módosulások mögött mindig egy másfajta, az addigitól különböző érzékenység lapul.

húzódik vagy szerénykedik (hivalkodhat is), amely ugyanakkor a fotózás műszaki fejlődéséről is beszél. Az utóbbi évtizedben rendkívül fölerősödött a szlovák fotóművészet, s nyilván ennek is tulajdonítható, hogy a két legfiatalabb „halhatatlan", az 1960-as születésű Tono Stano és az 1961 -es Peter Zupník szlovák nemzetiségű. A halhatatlan fogalma itt nagyon is helyénvaló, és korántsem csak a besororolásnak köszönhetően. Bár annak is, ez vitathatatlan. Ugyanakkor a fotó mint médium az, amely halhatatlanná tesz, és nem csak az ábrázoltat. Legyen az ember, állat, tárgy, akármi — az ábrázolót is tükrözi. A fotó tehát sorsokat, nem csupán történelmet ír; sőt, mi úgy hiszszük, ezt a kényszerzubbonyt akarata ellenére húzták rá. A fotó ritka, páratlan alapossággal igyekszik tolmácsolni a legapróbb részleteket is. Gyártva a múlandóságból fakadó halhatatlanság gyöngyszemeit.

SZIGETI LÁSZLÓ