Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-09-12 / 38. szám
A világot érintő globális problémák közül az egyik legsúlyosabb a fejlődő országok eladósodása. A hatvans évek táján ez az adósságállomány mintegy 50 milliárd dollár volt, a hetvenes évek közepére meghaladta a 200 milliárdot, mára pedig csupán a három legjobban eladósodott ország — Brazília, Mexikó és Argentina — adóssága 300 milliárdra tehető. Sok vagy kevés ez az összeg? Ha például a fegyverkezés évi költségvetéséhez hasonlítjuk, nem sok, de ha figyelembe veszszük, hogy a fejlődő országokban emberek milliói éheznek, hajléktalanok, írástudatlanok, és egyáltalán, szinte fényévek választják el őket az emberhez méltó életkörülményektől, akkor mérhetetlenül sok. A hitelezés és hitelfelvétel kezdeti, viszonylag ártalmatlannak tűnő nemzetközi szövevényéből a hetvenes évek végére és a nyolcvanas évek elejére időzített bomba lett, amely legalább annyira veszélyezteti a hitelezőket, mint az adósokat. A nyolcvanas évek elejétől mintegy 57 országnak vannak fizetési nehézségei. Közülük 24 — tehát majdnem az összes — latin-amerikai országnak. A teljes csődtől egyelőre a törlesztési feltételek enyhítése és részben a kamatok fizetésének haladéka mentette meg őket. Az adósság nagysága és szerkezete óriási fejtörést okoz a bankvilágnak és a gazdaságpolitikusoknak egyaránt. Joggal, hiszen, ha a legnagyobb adósságállománnyal rendelkező országok közül csupán egy bejelentené teljes fizetésképtelenségét, ez máris több nagy bank csődjét hozná magával, láncreakciót váltana ki a nyugati világ pénzintézményeinek hálózatában, s jó néhány termelési nagyvállalatot is érintene. A bankvilágot érintő effajta csapás a hitelezői rendszer összeomlására enged következtetni, akár oly mértékben — s az egyszerű polgárra nézve is —, mint a harmincas évek világgazdasági válsága idején. Csak egy tényezőt említve: akkor a nemzeti jövedelem a kapitalista országokban egyik napról a másikra 20—25 százalékkal zuhant. KEZDETBEN VOLT AZ OLAJ Akár történelmi paradoxonnak is nevezhetnénk, hogy a fejlődő országok adósságának rendkívüli megugrását tulajdonképpen a fejlődő országok okozták, pontosabban az olajexportáló országok antimonopolista öszszefogása. Amikor az OPEC (Olajexportáló Országok Szervezete) az 1973—1974-es években a négyszeresére emelte a kőolaj árát, a fejlődő országoknak nyújtott nagyszabású hitelek rendkívül ésszerűnek és szükségesnek tűntek. A legkiválóbb gazdaságpolitikusok a recirkulációt szinte varázspálcának hitték. A bankok ekkoriban az olajsejkek doltármilliárdjainak megőrzői voltak, és éppen azoknak az országoknak nyújtandó kölcsönökben látták a befektetés lehetőségét, amelyek az energiaárak emelkedése miatt a legnagyobb anyagi nehézségekkel küzdöttek. A külföldi töke beáramlása a fejlődő országokba azonban két fő szempontból is súlyos és tartós tehernek bizonyult. Az egyik — amelyet ugyan az adós országok nem befolyásolhatnak — a kamatok állandó emelkedése. A másik, hogy a legtöbb esetben a pénzt teljességgel veszteséges vállalkozásokba ölték, nem fordították az exportközpontú ipar fejlesztésére, sem pedig a hazai piac számára előnyös beruházásokra. Amikor az eladósodott országok egy része fizetésképtelen lett, megengedte a több száz százalékos inflációt és a nyolcvanas évek elején az óriási költségvetési deficitet. Ekkor Mexikóban, Marokkóban és Argentínában a hiány a nemzeti jövedelem 14 százalékát képezte. (Az összehasonlítás kedvéért: 1985-ben az Egyesült Államokban az állami költségvetés — joggal bírált — hiánya 3,9 százalék volt.) HITELT HITELRE Adósságot törleszteni sohasem könnyű. S majdnem teljességgel lehetetlen az olyan országokban, amelyekben az egy főre jutó jövedelem az olyan mértékű megadóztatás után, amennyi lehetővé tenné a törlesztést, a létminimum alá esne. A befagyasztás sem hosszú távú megoldás. A legnagyobb adósok a latin-amerikai országok, amelyeknek különben jó'feltételeik lennének a fejlődéshez : nem túlságosan népesek, óriási kiterjedésű dús termőföldjeik, legelőik és gazdag nyersanyagforrásaik vannak. Tulajdonképpen nincs szükségük sem segélyre, sem pedig részvétre. Ahhoz azonban, hogy jelenlegi helyzetükben növelni tudják a termelékenységet és az exportot, hogy fizetni tudják adósságaikat, újabb és újabb kedvező feltételű hitelekre van szükségük. Ebből a feltételezésből indult ki az eddigi egyetlen, nyolcvanas évek eleji terv az adósság-válság megoldására. James A. Baker, az Egyesült Államok akkori pénzügyminisztere, a mai külügyminiszter indítványozta, s áldását adta rá a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) és a Világbank is. A terv szerint 15, elsősorban latin-amerikai ország kapott ismét hiteleket, de csak azzal a feltétellel, hogy kötelezik magukat gazdaságpolitikájuk megreformálására, és belegyeznek a külföldi ellenőrzésbe, elsősorban a Nemzetközi Valuta Alap és a Világbank részéről. Az óriási méreteket öltött nemzetközi fogaskerék működését magyarázva Julio Silva Comenares kolumbiai gazdaságpolitikus úgy látja a helyzetet, hogy a latin-amerikai országok ereje éppen az eladósodásukban van: soha jobban nem függött tudniillik a hitelezők jövője az adósokétól, mint most. Ami az érintett országokat illeti, ott nem babra megy a játék, és nem kizárólag a külföldi adósságokról van szó. Ott áll előttük egyúttal az egyre kényszerítőbb feladt: életbe léptetni a belső fejlődést meggyorsító társadalmi változásokat is. AZ ADOSSAGALLOMANY MILLIÓ DOLLÁRBAN KIFEJEZVE ARGENTINA 197T\ 8 mid 27 mid 1989 1985 50 mid 1965 97 mid nő 8
