Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-09-12 / 38. szám
zselizi és a gombaszögi fesztiválon, Magyarországra járnak vendégszereplésre. Nekik sincs hol próbálni, mert mióta a padlót fölszedték a mostani helyiségben, kicserélték parkettra, még a színpad sincs. Azelőtt még Szilicéről is ide jár az ifjúság próbákra. — A másik gondja a falunak a vízhiány. Most keresnek a szakemberek megfelelő forrás után. A Király kútja elegendő vizet szolgáltatna, ellátná még Szilicét is, ahol hozzánk hasonlóan vízhiánnyal küszködnek, de ez a forrás már védett területen van. A fennsík nagy része ugyanis különleges növény és állatvilága miatt védett. A megélhetést errefelé korábban csaknem kizárólag az erdő nyújtotta. Mert a föld alig termett, s az ember megtanulta hasznosítani az erdőt, a fát, a fa termését,' a gubacsot, az erdei legelőt de még a meszes, talaját is. Kecsöben, a szomszéd faluban még a 30—40-es években is akadt néhány igazi mestere a mészégetésnek. A borzovaiak — nemes lévén a fél falu — nem fáradoztak ezzel a nehéz megélhetést nyújtó munkával. Átadták saját falujuk határát is a kecsői mészégetőknek, akik mindig oda költöztek a munkájukkal, ahol vásárlókat is találtak a kiégetendő mészkő mellé. Megvásároltak egy rész erdőt a gazdáktól — főleg a cserjés, bozótos részt, mert a szálerdőt, a jó fát sajnálta a gazda —, s egész szezonban égtek a kemencéik a domboldalakon. A borzovaiak, mert lófogatos gazdák voltak, a kiégett mész elfuvarozását vállalták Pelsőcre a vasútra. — Mi is gazdák voltunk — mondja Farkas Lajos, akinek már csak gyerekkori emlék a régi életmód —, apám még köblös meg vékás földben beszélt. De az erdeje ért a legtöbbet. Pelsőcre a zsidónak méterrel adta a fát. Vagy volt, hogy mészégetőnek eladta tarvágásra, az egész erdőt, a gombaszögi határig. Az meg kivágta, s elégette az egészet egy nyáron. A régi mesterek már nem élnek. Az ő tudásukra már nincs is szükség. Ma a mészköfejtés és -égetés nagyüzemileg folyik a környék gyáraiban, például a gombaszögi kőtörőben, ahova Farkas Lajos is jár. Tizenkettedel — amint ő mondja a műszakot — havi két ezer-kétszáz—kétezer-négyszáz koronáért. De sokan dolgoznak Borzováról a kuntapolcai magnezit üzemben is. A faluban alig néhányan maradtak a szövetkezetben, mindenki eljár a munka végett, ki messzebbre, ki közelebbre, gyárakba. A föld, a mezőgazdasági munka nem vonzó. Vagy csak a szövetkezet nem? Túl sok a közös. Hosszúszó (Dlhá Vés) központtal hat falu határát — Csoltóét, Lekenyéét (Bohunovo), Kecsőét, Tibáét, Borzováét no és Hosszúszóét — művelik benne közösen. Hogy mekkora becsülettel egymás iránt? További kérdés. — A fiatalok pedig elmennek — mondja Farkas Lajos. Ő meg könnyen beszél, neki még csak iskolások a gyerekei, Pelsőcön (Plesívec) tanul az alapfokon kettő, illetve a rozsrtyói gimnáziumban a legnagyobb lány. — Rozsnyón, a Déli lakótelepen lakik a legtöbb ember. Jobb ott, nem kell dolgozni, csak papucsba lép, s újságot olvas az ember. Teljesen általános nézet a Farkas Lajosé errefelé a közép- és idősebb korosztályúak között. Azért költöznek be a fiatalok a járási kisvárosok lakótelepeire, mert ott nem kell dolgozni. Megszabadulnak az állandó kinti, kerti és az állatok körüli munkától, amely faluhelyen reggel munkába menet és este munkából jövet, szombaton és vasárnap egyformán betáblázza az ember idejét, és megköti az erejét. Csak azt nem veszik észre az otthon maradottak, hogy az elköltözött fiatalok ott a városban se élik a „kényelmes városi életet". Mer hisz a kert és a befőzések, az állatvágások, a disznótorok ugyanúgy gondjuk ezután is, ugyanúgy a megélhetésük lényeges alapját jelentik, mint eddig. A panellakás a lakótelepen csak hétfőtől péntekig estig szolgálja a kényelmet. Péntek este rohan ki a család a falusi házba, a kertbe, az otthon hagyott szülőkhöz, s most hétvégén, vasárnap estig próbálja behozni mindazt, amit hétközben elmulasztott. Ha összeadnánk és -vennénk a dolgokat, nem biztos hogy a fiatal életmódja felé mutatna több kényelmet a mérleg. Hogy akkor miért mégis? Talán mert már nem vonzó egyszerűen se élni. Nagyapja botjai felé, amelyek ott maradtak félig kifaragottan, eladatlanul és elosztogatatlanul a pajta sarkában, már csak legyint a fiatalság, hja, az akkor volt. Hogy a szomszédos Szilice fő specialitása pl. a botozás, azaz a botgyűjtés volt, hogy a különböző méretű és fajtájú botokért bebarangolták Gömör megye összes erdőségét — ez ma már csak a „régiségbúvároknak" érdekes. A század első évtizedeiben pedig a botozók jobban kerestek, mint a földművesek. Egy jó kampós botért egy koronát is kaptak a kereskedőtől. A botgyűjtés pedig mégiscsak könnyebb munka volt, mint a favágás vagy a mészégetés. Bár igaz, egész nap az erdőt járta a botozó is, hogy egy ölnyit a hátára összeszedjen. Aztán a fakereskedő egész rakományokkal küldte föl Csehországba, vagy korábban az Alföldre, a Hortobágyi vitték télidőben a pásztoroknak. A mogyoró, som, veresgyűrű s egyéb fából faragott egyenes pálcák és görbebotok sokféleségét manapság a borzovai táncegyüttes férfitagjainak a kezében figyelheti meg az érdeklődő. Nagy részüket még Farkas Lajos apja, id. Farkas Lajos faragta, aki maga a vidék leghíresebb táncosa volt, tudásának tanulmányozása és lejegyzése végett Ág Tibor és Takács András népdal-, illetve népitánc-kutatók rendszeresen időztek a fennsíkon. Farkas Lajos botjai Kalocsán, a nemzetközi folklór fesztiválon keresztül — amelyen a borzovai táncegyüttes sokszor vendégszerepeit — a világnak ki tudja hány sarkába eljutottak már. Oda ő, amint más fellépésekre is, mindig vitt magával egy nyalábra valót — elosztogatni. Sok nyalábnyi azonban már nem került sorra. Ott várakoznak most is a pajta csöndes sarkában. Talán majd az unoka. Már ő is táncol az együttesben. Igaz, hogy ő csak lány. KOCSIS ARANKA Jo, ha néha elromlik a tévé Hideg, szeles, esős vasárnap voll. A sors iígy hozta, hogy délelőtt elromlott a tévénk. — Mit fogunk csinálni ? — kérdezte kétségbeesve a nyolcéves nagy fiam. — Unatkozni! — mondta ötéves kislányom — Pedig a szerelő csak holnap tud kijönni — tette le a telefonkagylót a férjem szomorúan. Csak a tizenhat hónapos kisfiam nem búslakodott, nagy kacagások közepette piifölte a klopfolóval a játékautót. Ebéd után a gyerekek előszedték az építőkockákat. Férjem és a kislány hatalmas építkezésbe kezdett. Csodálatos, színes meseváros keletkezett kezük nyomán. Láthatóan élvezték a dolgot, annak ellenére, hogy a család legkisebbje gyakran ledöntötte a legszebb tornyokat. Iskolás fiunk mesét olvasott, felváltva velem. A ztám szavaltunk gyerekverseket, éneke IAttól tanul, Olvastam valahol, hogy Szókratész visszaküldte egyik tanítványát apjához, mert nem vállalta a nevelését. „Miért nem? kérdezte csodálkozva az apa. „Semmire sem tudom megtanítani, mert nem szeret engem ” — válaszolta Szókratész. Goethe pedig a maga gyermekkorára vonatkoztatva ezt mondta: „Csak attól tanulunk, akit szeretünk. ” Három gyermekem nevelése közben gyakran eszembe jutnak ezek az idézetek. Elmosolyodok. amikor szomszéd- vagy rokon gyerekekkel játszadozó gyermekeim szájából ilyeneket hallok: „Az én anyukám azt mondta, hogy tüsszentéskor a zsebkendőt az orrunk és a szánk elé kell tartanunk, hogy a bacilusok...” „Az én apukám azt mondta, hogy a róka nagyon okos állal, mert...” Nyugalommal, kellemes érzéssel tölt el a taget tünk. jó kedvvel csatlakoztak hozzánk a „kőművesek’' is. Kisvártatva „ki mit tudót” rendeztek a gyerekek. Ők voltak a szereplők, énekeltek, táncoltak. bohóckodtak. Mi voltunk a férjemmel a nézőközönség meg a zsűri is. Jutalmat persze mindenki kapott. „Csokizás” közben vettük elő a társasjátékokat. Közben beszélgettünk, nagyokat nevettünk, örültünk egymásnak. Jó! szórakoztunk. Estefelé elállt az eső. Úgy határoztunk hogy vacsora előtt egy nagyot sétálunk. Hamar felöltöztünk, és indultunk kiszellőztetni a fejünket. Sötétben a kirakatok is sokkal érdekesebbnek tűnlek. Az égen a hold hol elbújt, hol meg kidugta a fejét a felhők mögül A tócsák is érdekesen. ezüstösen csillogtak . . . — Milyen klassz, hogy bedöglött a tévénk — jegyezte meg a nagyfiúnk. akit szeret dal hogy gyermekeim megtalálták a helyüket a közösségben, jól beilleszkedtek, és jó! érzik ott magukat. Ehhez, tudom, nagy köze van az óvó néniknek. és a tanító néninek is. Második a fiam, szereti osztálytársait, a tanító néni pedig számára maga a jóság, igazságosság. a tudás, a fegyelem. „De anyu, a tanító néni nem úgy mondta, hanem...” — hangzik el nálunk mostanában. „Jól van kisfiam, csináld a tanító néni utasítása szerint!” — intézem el a dolgot, hiszen tudom, hogy természetes a fiam viselkedése. A múltkor nagycsoportos óvodás kislányomnak valaki feltette a kérdést. „Kit szeretsz a legjobban ?” „Én a legjobban az anyukámat, apukámat, a bátyámat, az öcsémet, meg az óvó nénit szeretem!”— válaszolta. TAKÁCS IZABELLA nő 5
