Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-17 / 4. szám
A világ leggyorsabb asszonya és minden bizonnyal a szöuli olimpiai játékok legattraktívabb, legizgalmasabb résztvevője. Nemcsak kimagasló eredményei miatt állt a figyelem középpontjában, a kamerák, a fotósok kereszttüzében, hanem mert a huszonkilenc éves csinos mulatt futónő akár a divatbemutatók kifutóján is megállná a helyét. Persze, azért a sportvilágban a teljesítménye a mérvadó, s azt akár a férfi kollégái is megirigyelhetik. Az atlétikai világot az Indianapolisban megtartott olimpia előtti selejtezőn lepte meg azzal, hogy a 100m-es távot 10,49 másodperc alatt futotta le. A szenzációs eredmény után állítólag Florence első gondolata az volt, hogy ezzel bejutott az olimpiára; csak később tudatosította, hogy világrekordot is döntött. (Az utóbbi négy évben azt honfitársnője, Evelyne Ashford tartotta 10,76 másdoperccel.) Fantasztikus, szinte hihetetlen eredmény volt ez, hiszen az olimpiai játékokon való részvételhez még a férfiaknak is elég a 10,44 másdoperc. Az olimpiai játékok nagy esélyeséről futótűzként terjedt a hír a világban. Florence végül Szöulban három arany- és egy ezüstérmet nyert: első lett a 100 m-es női síkfutásban (annak ellenére, hogy volt edzője. Bob Kerseen a 200 méteresre „szakosította", Florence ki is adta az útját rögtön a világrekord után), 200 méteren kétszer győzött, a 4 X 100-as váltó amerikai csapatának tagjaként aranyat, és a 4 X 400 m-es váltóban ezüstöt nyert. Annak idején Los Angeles-ben az olimpián és a tavalyi római világbajnokságon ezüstérmes volt. A szakemberek szerint pedig ez a mostani világrekordja minden valószínűség szerint „megéri" az ezredfordulót. Flo-Jo — így becézik hazájában — egy tizenegy gyermekes Los Angeles-i családban született. Édesapja elektroműszerész, édesanyja varrónő. Ő pedig már kilencéves korában lekörözte futásban a fiúkat. Érettségi után a Los Angeles i Ucla Egyetemen tanult, majd az ismert Budweisercég (az egyik legnagyobb amerikai sörforgalmazó vállalat) titkárnője lett. A cég nagy megértést tanúsított Flo-Jo edzéseivel kapcsolatban — nyilván némi reklámot is szimatolva —, s amikor a legkeményebben kellett edzenie, naponta négy órát elengedtek munkaidejéből. A manöken termetű futónő (175 cm, 59 kg) rendkívül sokat ad külsejére — még a futópályán is. Rómában a világbajnokságon például testhezálló, kimondottan szexis tornatrikóban lépett pályára, olyasmiben, mint amit a gyorskorcsolyázók viselnek. Ez akkor valamivel érdekesebb volt még a teljesítményénél is. Az indianapolisi világrekordkor viszont még a saját tervezésű félszárú lila nadrágját is fölülmúlta „férfias" teljesítménye, a 10,49 másodperc. Flo-Jo körmei általában mintegy 17 centiméteresek. Az olimpiai verseny előtt figyelmeztették, hogy a vele együtt pályára lépők veszélyeztetése kizárással is járhat, úgyhogy megelégedett a 4—5 centis különböző színűre festett körmökkel. Egyébként pedig az járja róla, hogy kedves, halk szavú, sztárallűröktől mentes, szerény kis egyéniség. Florence Griffith-Joyner az olimpia utón azt nyilatkozta, hogy a játékok előtt háromszor annyit edzett, mint korábban. A kiváló eredményeket pedig elsősorban edzőjének és férjének egy személyben, az amerikai hármasugró olimpiai bajnoknak, AI Joynernek köszönheti, aki tavaly októberben vezette oltárhoz. —fm— mányi", pontosabban a térden fölüli „charleston"-ruhát. És persze, a mini most, a nyolcvanas évek végén is hódít, bár ezt a betörését sokan elvetették, mondván, csak most vetettük le. A hatvanas évekbeli sikerét a szöges ellentétek hozták; eddig a manökeneknek szinte tökéletes Vénuszoknak kellett lenniük. Twiggy viszont ennek a teljes tagadása volt, deszkaalakkal, keskeny vállal, lapos mellkassal (méretei: 80— 50—80), jóformán semmi frizurával. Szinte hihetetlen, hogy ma már harminckilenc éves. Manöken-karrierjének filmszerepeket is köszönhet. Játszott például a A gyémántcsapda című filmben Brooke Shields mellett, aki reklám-bébiként kezdte pályafutását (11 hónapos korában bébipúdert reklámozott), körülbelül akkor, amikor már jóformán világszerte Twiggy-láz tombolt. Talán kevesen tudják, hogy Twiggy a filmezésen kívül még táncolt és énekelt is, nagylemezeket jelentetett meg. Volt Eliza Doolittle, és 1983-ban nagy sikerrel főszerepet játszott a Broadway-n Gershwin zenés darabjában, a My and Only-ban (Egyetlenem). Ekkoriban már elváltán élt férjétől. Twigy ma nincs reflektorfényben, és bevallása szerint ezt nem is hiányolja; „Nincsenek nagy vágyaim, nem járok társaságba. Itt van a lányom, és ez elég." —frn-r Divat á la Mary Quant. így hozta lázba a fél világot. . . Nagy-Britannia, de tatán az egész világ leghíresebb és legmesésebb manökenkarrierjét futotta be. Leslei Homby-ból, a vézna kislányból a hatvanas évek derekán Twiggy lett. Mondták róla, hogy ö a londoni Greta Garbo, hogy nagy kék szemével, pipaszár lábával és szinte kórosnak tetsző soványságával — egy sztár és egy dacos gyerek frivol keveréke. Az első fotók Justin de Villeneuve ösztönzésére készültek róla. Twiggy 16 éves korától egy szépségszalonban dolgozott. Itt ismerkedett meg 1965-ben Justinnal, akit akkor még Nigel Davisnek hívtak. Justin akkor huszonöt éves volt, és a fiatalok azon csoportjába tartozott, akik Londonban bolyongva a nagy lehetőséget lesték. Twiggy a nyolcvanas évek elején megjelent életrajzában elmondta, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem Justin, hanem annak bátyja, Tonny találta ki számára a Twiggy nevet. (Először Sticks, Twigs, majd végül Twiggy — ágacska — lett.) Ma már természetesen lényegtelen, hogy ki találta ki valójában Twiggy „művésznevét". Marad a tény, hogy egy egész korszak nőideáljává lépett elő az egyszerű munkáscsaládban, szerény külvárosi körülmények közt nevelkedett lányka. Az önéletrajzában azt is elmondja, hogy mindig nagyon is hétköznapinak tartotta magát. A róla kialakult, mások által megformált image elválaszthatatlan a miniszoknya hatvanas évekbeli térhódításától, Mary Quant nevétől és a londoni Carnaby Streettöl. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy Twiggy a Camaby Street terméke volt. Egyes szociológusok és divatszakértők ezt a hatvanas évekbeli divat-váltást Camaby Street-i forradalomnak is nevezik, Mary Quantot pedig a világ egyik legforradalmibb divattervezőjének tartják. A sajátos hangulatú utca egy generáció jelképe is lett, melynek jelszavai között van, hogy szabadságot mindenben: a nemek közötti kapcsolatokban éppúgy, mint a divatban! Mindenki öltözzön úgy, ahogy akar (a lehető legextravagánsabban), le a konvenciókkal! A Camaby Street tehát nemcsak utca, hanem szimbólum is. Persze, hozzá kell tenni még ehhez azt is, hogy elég előkelő utca, hiszen például a „hóbortos" Mary Quantnak is volt mit tennie, hogy butikot nyithasson ott. Jó üzleti érzékkel tapintott rá a kor hangulatára, minden új iránti fogékonyságával új szellemben olyan divatot kreált, amelyért minden fiatal lelkesedett. Mary Quant mini-divatját pedig Justin de Villenueve és Twiggy vitték sikerre. Persze, itt is igaznak tűnik a mondás, miszerint nincsen új a nap alatt, hiszen mini már volt egyszer, mégpedig a század első évtizedeiben. Coco Chanelnek, aki megszabadította a nőket a fűzőtől és a darázsderéktól, tulajdonítják a „találnő 9 Amikor kislánya született kilenc évvel eze" ... és színházi sikerei idején
