Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-08-15 / 34. szám

TÁJOLÓ M \ Lengyel József noteszeiből 1955—1975 A Magvető kiadói műhelyének egyik idei újdonsága a már 14 évvel ezelőtt lezárult, de csak napjainkban megjelenő írói napló, Len­gyel József tollából. Valójában nem is napló­ról, hanem naplórészletről van szó, hiszen a teljes anyagnak mintegy fele jelent meg csupán Major Ottó válogatásában. Ő irta az előszót is, felvázolva az eredeti napló kiadás­történetét, illetve utalva a válogatás szem­pontjaira. Lengyel József ezt a müvét is a nagyközönségnek szánta, a Lengyel József Kollégiumra hagyva kéziratát. Az eszméihez töretlenül és erkölcsösen hűséges író gondolatainak középpontjában egyértelműen a politika áll, műve mégis a teljes élet megragadására törekszik. Lengyel József — köztudomásúan — tragikus sorsú író. Hosszú évtizedekre távol került hazájá­tól ; azzal a gondolattal is meg kellett barát­koznia, hogy esetleg a halál is az idegen hazában éri majd. Világképe és alkotóereje azonban az átélt szenvedések következtében sem sérült. 1955-ben, visszatérve Magyar­­országra, elsősorban a magyar történelem bői és irodalomból kimaradt ember igyeke­zete jellemzi. Vágya, hogy részévé válhassék kora társadalmának. Naplója fontos történel­mi pillanatokat dokumentál. Beszél a hata­lom természetéről, sok újat, fontosat, drá­mait tud mondani kortársaínak is. Forradalmi tollával egy antisztálinista gondolatrendszert rajzol még feljegyzéseiben. Olyan tényekre utal, amelyek csak manapság válnak egyre nyilvánvalóbbá. Saját bevallása szerint azért írta müveit, hogy az embert megnyomorító események soha többé ne történhessenek meg. Tanú akart lenni, mert ha egy ese ménynek nincs tanúja, olyan, mintha meg sem történt volna. A hazájában csupán a 60-as évektől népszerű író naplójában mű veinek sorsával is foglalkozik, a lét végessé gével, az öregség szépségeivel és jellegzetes jegyeivel is számot vet. Időnként szemérmes őszinteséggel a magánélet apró problémáit is feltárja. A kötet nálunk is megvásárolható. ZSEBIK ILDIKÓ Búcsú Örkény István (1912—1979) életműsoro­zatát eredetileg tíz kötetre tervezték, 1980- ban indult, és 1986-ban fejeződött be a Párbeszéd a groteszkről című, immár tizene­gyedik kötettel. Az életmű addigra ugyanis kibővült az Önéletrajzom töredékekben-nel, amelyben olyan regénytöredékek kaptak he­lyet, mint a Babik, a Másik út regénye és még kettő, köztük a Tatárfutás, a monumen­tálisra tervezett, de be nem fejezett művek. Azért beszélünk erről a kötetről többet, mert Örkény életművét felölelő sorozatban ez volt a ráadás, a kevésbé ismert, a bőröndök mélyéből elökotort irodalom. Jómaga — igé­nyességét ismerve — aligha engedélyezte volna e töredékek publikálását, a mi nagy kárunkra. (Néhány esetben jó, hogy az irók sem örök életűek a földön). Maga csupán az első novellásköteteket tervezhette meg, a többi könyv a hagyaték gondozója, Radnóti Zsuzsa gyűjteménye és törekvése (elképzelé­se) révén került napvilágra. Nagyon helyesen. nem fosztott meg bennünket a szellemes regénytöredékektől (melyek némelyike szinte egésznek tűnik), s melyek egészen más ol­dalról mutatják az író alkotó módszerét és törekvéseit. 1986 után azt hittük, lezárult Örkény élet­műsorozata, tizenegy igényes és szép kivite­lű kötetben kaptuk kézhez műveit. A kutató és gyűjtő munka azonban nem állt le, idő­közben új elbeszélések és novellák kerültek elő időszakos lapokból, folyóiratokból és a kézirathalmazból is. Ezekből állt össze az életműsorozat tizenkettedik kötete, a Búcsi, amely alcíméül a Kiadatlan novellák került. A kötet egyik — jelentős — részét az ifjúkori müvek alkotják, amelyek azonban egyáltalán nem zsengék. Nyelvükben, ábrá­zolásmódjukban, jellemalakításukban és helyzetteremtésükben kész művek ezek, s már csaknem mindegyikben ott bujkál Ör­kény iróniája, groteszk fintora, ha nem egy esetben harsányabb is, mint a későbbiek­ben. Gondoljunk csak a két Búcsú történetre, melyek színtere előbb London, majd Párizs, a háborúra készülődő Európa, s Európa e nagyvárosaiban egy magyar nem leli a he­lyét, illetőleg csak ő érzi át igazán a kiszol­gáltatottság érzését. Mindezt azonban olyan jóízűen tálalja az író, hogy nevetünk. Tragi­kus humor. A Bűn — egy másik ciklus — elbeszélései, egy más közegben, más embe­rekkel, szintén az Örkényre jellemző tragiko­média elemeit hordozzák. Később ebből nő­hettek ki a Tóték, a Macskajáték és más drámai történetei. A hadifogsága alatt író­dott a Pünkösd, Hidegrázás című elbeszélé­sei (1946, Krasznodarsz), míg az Oroszlántu­dat ciklusba életrajzi fogantatásé müvek és regénytöredékek kerültek. Külön kell szól­nunk a kiadatlan novellák utolsó ciklusáról, az Egyperces novellákról, melyek nagyobb része valóban kéziratos közlemény. Fiatalkori müvek is vannak köztük, tehát az Örkényi egyperces groteszkek nem csupán egy bizo­nyos időszakban íródtak, hanem egész életet átfogó termések. A ciklus záró részének novellái a hatvanas években íródtak, és job­bára hangélük és témájuk miatt nem kerül­hettek publikálásra. Ma már ezek a szem­pontok túlhaladottak; nem úgy a művek, amelyek kiállták az idő próbáját. Ily módon a Búcsú mindenképpen nyere­ség. Nyereség az olvasónak, az írónak, aki tíz évvel halála után is tudott „új" müvekkel az olvasók elé állni. (Szépirodalmi—Madách). MÉSZÁROS KÁROLY Mindenki mindenkivel A jeles cseh rendezőnő, Vera Chytilová filmjeit általában óriási várakozás előzi meg. A téma, amelyet legutóbbi alkotásául válasz­tott (Pavel Skapíkkal együtt írta a forgató­­könyvet) igencsak aktuális: korunk pestise, az AIDS. Az időszerű, mondhatnánk szüksé­ges és fontos film nagyon gyorsan — talán némi sietséggel — készült el, s került a nézők elé. „Mi mást lehet csinálni ebben a korrupt dzsungelben, mint hülyéskedni?!" — mond­ják a film cinizmusukban kissé koravén fő­szereplői. Hárman vannak, a jóbarátok (és aztán, aki éppen még hozzájuk csapódik, hiszen „mindenki mindenkivel"): Pepe (To­rnáé Hanák), egy kereskedelmi ellenőrző hi­vatal dolgozója, Dédek (Milan Steíndler), az állatorvos és Frantisek (Dávid Vávra), a kul­­túrházi propagátor. A film első felében az alkotók életmódjukat ecsetelik: élik az életü­ket, és mindent megtesznek azért, hogy ne legyen unalmas. Jó nagy bulik, lányok, alko­hol és sok-sok vidámság. Mindennapi prob­lémáik nincsenek is. Hogy létezik-e számuk­ra valamiféle érték, nem tudni. Hogy tekin­tettel lennének másra is önmagukon kívül? Valószínűleg nem. Valódi érzelmek? Dehogy. Nem fontos ... Bár mindenki barát és min­denki szerető. A filmnek kb. a felében jön a törés: Pépét valamilyen májmüködésí zavar­ral kórházba szállítják, de sebaj, majd eljön a Mikulás is — angyalokkal, ördögökkel egya­ránt — a kórházba. S miért ne legyen a társaság szolidáris haverjával, miért ne ve­tessenek ők is vért; s jön a mellbevágó diagnózis: egyikük AIDS-es. De ki fog közü­lük „meghalni. Égki még? Ettől kezdve a korábbihoz képes! jócskán feiperegnek az események, az egymásba szövődő kapcsola­tok meglazulnak, a kis közösség felbomlik, teljes a zavar, a káosz, a hisztéria, emberfe­letti és bénító a félelem. Mindennek az érzékeltetésében Chytilová nagyobbrészt a filmes eszközöket választja. Itt pedig (s ezt a kameramozgás csak kihangsúlyozza) a film nagyon kezd hasonlítani az előzőre. Az udva­ri bolond és a királynö-re. Bár itt az AIDS, a rendezőnő mégsem szolgál az új élményével. Meggyőződhetünk arról, hogy Chytilová me­gint ugyanazt mondja a világról, csak talán egy árnyalattal dühösebben, mint korábban. A képletben pedig — behelyettesítés után — ismét megvannak a kis csoporton belüli viszonyok, értékek devalválódása, emberi ki­üresedés stb. Ami valóban megrázó a film­ben, hogy nem a veszélyeztetett csoportok­ról van szó, hanem „normális" mai átlag fiatalokról, s még így is túlságosan nagy és reális a kockázat... FRIEDRICH MAGDA KÖZMÜVELŐDI Néprajzi kutatótábor Leléden Hatodik alkalommal táboroztak az idén júliusban a néprajzkutatók és -gyűjtök a Garam partján, hogy a vidék népi kultúrájá­nak még élő, illetve emlékezetben megőrző­dött hagyományait felkutassák. Az idei tábor azonban némileg eltért a korábbiaktól. Ezúttal nemcsak a Csemadok Érsekújvári (Nővé Zámky) Járási Bizottsága mellett működő szakcsoport tagjai voltak a résztvevők, hanem a környező járási múze­umok szakdolgozói is. A komáromi (Komár­­no), a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda), az érsekújvári és a galántai (Galante) múzeum több évre tervezett közös kutatási program­jának az idei része egybeesett a szakcsoport gyűjtőtervével. Az utóbbiak, miután a kurta szoknyájukról híres hat Garam menti faluban befejezték többéves munkájukat — amely feldolgozásának első része már megjelent a Madách Könyvkiadó Új Mindenes Gyűjtemé­nyének 7. köteteként 1988-ban — most a környék falvaiban gyűjtenek tovább, hogy így egyben összehasonlítási alapot is keresse­nek eddig feltárt eredményeikhez, megálla­pításaikhoz. A múzeumi szakdolgozók összefogása vi­szont a négy járás területéről egy-egy falu hagyományos kultúrájának feltérképezését tűzte ki céljául. így gyűjtöttek tavaly Gután (Kolárovo) és a környező tanyavilágban, az idén pedig Leléden (Lela), az előbbitől lénye­ges vonásaiban eltérő természeti és gazda­sági környezetben. Leléd kicsiny, alig négyszáz lelkes falu. 95 százaléka magyar anyanyelvű. Idősebb lakói viszont emlékeznek rá, hogy nagyszüleik még beszéltek szlovákul. A határ dűlőneve­inek egy része is szlovák eredetű. Hagyomá­nyos gazdálkodásának és településképének már az első szemrevételezése is az irtásfalu jellegzetességeiről árulkodik. Hogy milyen körülmények között történt a megtelepedés és miképp formálódott benne tovább az élet, ezt kívánja felkutatni módszeres aprólékos­ságával az idei tábor és majd az utána következő alkalmi gyűjtések. A táborozók azonban az idén is ragasz­kodtak korábban kialakult jó szokásukhoz, s a kutatómunka közben — esténként — elő­adásokat hallgattak a néprajz és a folklór egy-egy fejezetéből. Lukács László ezúttal a Mezőföld ünnepi szokásairól beszélt a hall­gatóságnak. Novák László az alföldi mezővá­rosok népszokásait, Liszka József, az érsek­­újvári szakcsoport és a tábor vezetője pedig a Kisalföld farsangi alakoskodó szokásait mutatta be. KOCSIS ARANKA nő 18

Next

/
Thumbnails
Contents