Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-08-15 / 34. szám

Prágai beszélgetés Natasa Tanskával lía a magyar olvasót bi­zonytalan érzés fogja el Na­tasa Tanská nevének halla­tán, nem kell érte szégyen­keznie, hiszen a Prágában élő szlovák írónőtől bizony ritkán és keveset olvashatunk ma­gyarul. Sajnos. Kis híján húsz éve annak, hogy magyarul is megjelent A tenger című re­génye, gyerekkönyvei pedig — noha magyar nyelven is hozzáférhetők — azért még­sem igazán jellemzőek rá. Natasa Tanská külföldön vi­szont annál népszerűbb, hangjátékait, színdarabjait Európa-szerte előadják, sőt, az Egyesült Államokban, Ka­nadában és Kubában úgy­szintén. (Néhány éve a Ma­tesz is próbálkozott egy gro­teszk játékával, s bizony a nem túl nagy sikerért nem egészen az írónő hibáztatha­tó.) Az idén hatvanéves Na­tasa Tanská legutolsó kötete, a Postskriptá (Utóíratok) ta­lán hamarosan magyarul is hozzáférhető lesz. Abból az alkalomból be­szélgettünk vele, hogy a kő-­­zelmúltban egy különleges meghívásnak tett eleget az Egyesült Államokban. — A meghívás egyik alapfeltétele az volt, hogy ön nő, a másik pedig, hogy színházi szerző. — Valóban, ezúttal az volt a döntő, hogy a szebbik nemhez tartozom, ugyanis első alkalommal került meg­rendezésre a világ női szín­házi szerzőinek, vagyis dra­maturgjainak nemzetközi ta­lálkozója. A konferencia megrendezésének az ötlete is egy kolléganő fejéből pat­tant ki. Ő éppen az amerikai színházi szerzők beszélgeté­seiből állított össze egy inter­júkötetet, amikor felötlött benne, hogy ugyan hogy áll­nak gondjaikkal, problémáik­kal a hasonló nőírók a konti­nensen. Milyen nehézségeik vannak más országokban? így aztán összetrombitáltak minket mindenfelől, voltunk ott európaiak, ausztráliaiak, afrikaiak, amerikaiak ... Per­sze a dolog nem volt egészen egyszerű. A buffalói egyetem vállalkozott a házigazda sze­repére, majd egy csomó me­cénás megszerzésével — sok-sok akadályt leküzdve — sikerült anyagi és szervezési bravúrral létrehozni a talál­kozót. Nem volt egyszerű, hi­szen ebben a városkában több mint kétszáz, a világ legkülönbözőbb országaiból érkezett nő akart tanácskoz­ni, tucatnyi színházi bemuta­tót megnézni. A fő szervező, Anne Kay France megnyitó­­beszédében kimerültén és izgalomtól elfúló hangon je­lentette be: „Nem akarom elhinni, hogy sikerült!" Meg­tapsolta az egész terem. Megható volt, ahogy közvet­lenül utána a Srí Lanka-i kül­dött kért szót, és anyanyel­vén, a náluk szokásos hagyo­mányok szerint áldást kért az egész rendezvényre. — Különféle nőkkel, női sorsokkal — számunkra szokatlan sorsokkal — ta­lálkozhatott. Gondolom, nem egy tanulságos lehet a számunkra. — A női sorsok ... nos, talán azok voltak a legtanul­ságosabbak. A résztvevők közt nagyon sokan igen ka­landos, sőt, mondhatni sú­lyos megpróbáltatásokon mentek keresztül. Az auszt­ráliai Éva Johnson például félvér származású. Fehér édesapja kiskorában elvitte bennszülött anyjától, és missziós iskolába íratta. Úgy nőtt fel mint fehér ember, a férje is fehér volt, látszólag semmi sem zavarta meg a boldogságukat. Egy idő múl­va azonban Évát érdekelni kezdte a bennszülöttek élete, s amikor jobban megismerte emberhez méltatlan életü­ket, elnyomatásukat, nyomo­rukat, megaláztatásukat, fel­ébredt benne az összetarto­zás érzése. Elhatározta, hogy fölkutatja vér szerinti anyját, s hosszas, már-már haszta­lannak tűnő keresgélés után rátalált, egy bennszülött törzs tagjaként. A ma már neves ausztrál írónő nyíltan is a bennszülöttek mellé állt. Amikor Ausztráliában a fehér telepesek első megjelenésé­nek évfordulóját ünnepelték, írt egy darabot, a Tjinderel­­lá-t, amely hatalmas bot­rányt kavart. Azért, mert nem hősökként ünnepelte, hanem a bennszülöttek gyilkosa­iként tüntette föl azokat, akiknek a tiszteletére az ün­nepséget rendezték. — Ho­gyan ünnepelhetik az erősza­kot ? — tette föl a kérdést. — Nézzék csak meg a hőseiket, ők azok, akik elkezdték a népirtást! Az elnökségben foglalt he­lyet az az asszony is, aki élet­rajzában leírta, hogy tizenhat éves korában megerőszakol­ták, majd egy darabig prosti­túcióval kereste a kenyerét. Később tanulni kezdett, ma pedig az angol irodalom ta­nára. Nálunk ilyen életrajzot eltitkolnának a nők. Ő ellen­kezőleg, büszkén beszél róla, hogy sikerült kijutnia a „fer­tőből", hogy volt elég ereje és akarata elrugaszkodni a társadalom legmélyéről . A konferencia abból a szem­pontból is érdekes volt, hogy különféle életfelfogásokat tükrözött, a dolgok különféle értelmezését, és eltérő megí­téléseket: az ember végső soron önmaga sorsának ko­vácsa, és minél nehezebb akadályokat sikerül legyőz­nie, annál több megbecsü­lést érdemel. — Ön felszólalásában Csehszlovákiáról, a cseh­szlovák nőkről beszélt. Mit tudnak rólunk a többiek? ( — Tény, hogy nincsenek pontos elképzeléseik rólunk — viszont nekünk sem őró­luk, úgyhogy nincs mit egy­más szemére hánynunk. Ép­pen azért gyűltünk össze, hogy • ezen változtassunk. Volt alkalmam beszélni ha­zánkról. Egy szemináriumon egykettőre heves vita alakult ki a szerzői tiszteletdíjak kö­rül, a nőírók anyagi helyzeté­ről. Hosszan hallgattam pa­naszaikat, hogy feleannyi ho­noráriumot kapnak, mint a férfiak, hogy általában nem szeretik a női szerzőket, mert a színházak attól tartanak, hogy a név nem vonzza majd a közönséget; általában min­den téren kevesebb támoga­tást kap egy női szerző da­rabja az amerikai színházak­ban. Mikor rám került a sor, én elmeséltem, hogy nálunk azonos a tiszteletdíj, nem számít, férfi írta-e a darabot, vagy nő, nem ez a fontos, ha a darab jó, hogy ösztöndíjat lehet kapni színdarabírásra, hogy vannak alkotóházaink, ahol zavartalanul dolgozha­tunk. Egy pillanatig döbbent csönd ülte meg a termet, majd valaki megszólalt: — Ilyesmiről mi nem is álmod­hatunk ... Csakugyan, némely dolog egészen természetesnek tű­nik a számunkra, s csak ak­kor döbbenünk rá az előnye­ire, ha összehasonlítjuk má­sokéval. Nekünk is megvan­nak a magunk gondjai-bajai, de persze egészen mások, mint az amerikai nőké. E gondok egyike például a mindennapi élet megszerve­zése, amely ott akkor is „stimmel", ha sorban kell áll­ni. Igen, jól hallotta, sorban állni. Természetesen nem a boltokban, hanem például a postán. A postákon minden­féle hosszú sorok állnak, azt mondták nekem, hogy azért, mert napközben senki sem „ugorhat el" a munkából ezt-azt elintézni. Úgyhogy munka után, úgy hat felé minden megtelik. Viszont a sorban állók nem tüleked­nek, rendezetten, fegyelme­zetten sorakoznak, s ami ki­váltképpen tetszett, az az, hogy az emberek nem állnak szorosan egymás mögé, ugyanis ha valaki a dolgát in­tézi, az végtére is a magánü­gye, márpedig az itt szent és sérthetetlen — illetéktelen füleknek tehát nem való. — Mennyire lehetett megismerni, kitapasztalni Amerikát? — Semennyire. Két hét erre édeskevés, érzésem szerint még két év sem elég. Ez a hatalmas ország nem csupán földrajzilag, hanem kultúrájában és életmódjá­ban is sokrétű. New Yorkban egészen más az élet, mint mondjuk Connecticutban, ebben a kisvárosban, ahol az egyik önkiszolgálóban pél­dául egy aprópénzzel teli do­bozkát fedeztem föl a pénz­tár mellett ezzel a felirattal: Ha szükséged van rá, végy, ha nélkülözni tudsz, tégy! Ez New Yorkban persze elkép­zelhetetlen. New Yorkban „magányos tömegek" élnek, a szóban forgó kisvárosban viszont az emberek segítőké­szek, kulturális egyleteket alakítanak, színházi előadá­sokat szerveznek, vitákat, hangversenyeket rendeznek, törődnek az idős emberek­kel. Amerika a különbözősé­gek, az ellentétek és az el­lentmondások országa. így aztán igazán nehéz amerikai életstílusról beszélni, már­mint általános értelemben. Részben mert sokféle ember él ott, részben mert az életvi­tel annak a helynek a függvé­nye, ahol az ember konkrétan lakik. Talán két dolog van, ami közös az emberekben: a siker tisztelete és a beteg­ségtől való félelem. A siker egyszerűen értékkategória, a betegség viszont maga a ka­tasztrófa — noha ott is van betegbiztosítás. Az orvosi el­látás mindenképpen fölbo­rítja a családi költségvetést, mégpedig nem is csekély mértékben. Talán ebből a tu­dat alatti rettegésből ered az úgynevezett „fitness" moz­galom különleges jelentősé­ge, az, hogy az ember szünet nélkül „fit" legyen, fiatalos és hatalmas munkabírású. A tévé például hemzseg a kar­csú, fürge, mosolygós fiata­loktól — annyira fiatalok, annyira lendületesek és vi­dámak, hogy néhány napon belül elkezdenek az ember idegeire menni: görcsös e­­rőfeszítésnek tetszik az egész. — Az ott-tartózkodás bi­zonyára kínált változatos helyzeteket — kínosat, meghatót vagy komikusát. Elmesélne néhány különle­ges pillanatot ? — Csakugyan különféle pillanatokban volt részem — kínosban szerencsére nem. Remélem legalábbis, hogy semmiféle általam előidézett „cikis" dolog nem esett meg. De a legkacagtatóbb meg­történt velem. Ez abban a pil­lanatban derült ki, amikor ki­léptem a konferencia színhe­lyén a buffalói repülőtéren a gépből. A váróterem tele volt nyári ruhás, lenge öltözetű, trikóba bújt emberekkel; jó­magam pedig ott álltam — télikabátban és csizmában. Az emberek rám bámultak, én meg órájuk. Ördög vitte volna a New York-iakat, akik figyelmeztettek, hogy ha Buffalóba igyekszem, jó lesz melegebben öltözni, hiszen a város a kanadai határon fek­szik, és ott még biztosan hó borít mindent. „Ne tévessze meg a New York-i időjárás — mondogatták —, nagy lesz a hőmérsékletkülönbség, és könnyen meghűl!" így aztán nem „hagytam magam meg­­tészeszteni" a New York-i időjárástól, és nesze neked: Buffalóban 25 Celsius-fok volt. Persze ez egészen szo­katlan mint a helybéliek el­mondták, viszont az a né­hány pillanat a reptéren o­­lyannak tűnt, mintha egy gro­teszk filmből vágták volna ki. A legmeghatóbb pedig? Talán rögvest a konferencia megnyitása után, amikor hir­telen valamennyien úgy érez­tük, hogy a nemzeti és a kul­turális ellentéteknek semmi­féle szerepük sincs, hogy a nők rövid idő alatt képesek szót érteni, és hogy talán ha­marabb értenének szót a vi­lágpolitikában is, mint a férfi­ak. Mit gondol, nem így van? BROGYÁNI NAGY JUDIT FOTÓ: DANA KALVODOVÁ Könnyebb a nőkkel szót érteni nő 17

Next

/
Thumbnails
Contents