Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-08-08 / 33. szám
Duncsák Attila festményeihez Ä2 emlékezés hajója A festményeken a tetők mintha repülnének. Az egesz utca olyan mintha minden pillanatban elrepülne Az egesz varos, sőt mintha repülne az egész földrész. Európa. Pedig elmozdíthatatlanul áll, minden meghasonlottsága ellenére Vagy ez csak látszat7 Meglehet. Mégis szilárdan áll, de mintha az ábrázolt hősökön kívül. A hősök szitkozódnak és babusgatnak Es rácsodálkoznak, helyenként szemlélődnek is. Létfilozófiájuk a szemlélődés és a némaság. Nem is hősök, hiszen rájuk vonatkoztatva ez a minősítés már-már blaszfémikus, de nem is antihösök. A hősiesség és a meghunyászkodas határmezsgyéjének zsivajosságukban is hallgatag lakói. Korunk minden szemete táplálja tekintetük lángját. Tekintetük szomorúságát és a beléjük szorult elvágyódásokat. De hová és merre? És minek7 És miért? — hiszen ökölnyivé zsugorodott golyóbisunk valamennyi égtáján ugyanaz a szorongás mutatja magat7 A Mi lesz holnap7 kérdéséből fakadó Mert vaióban mi lesz, ha eltűnik minden szépítő illúzió, és csúcsára hág a minmint annyian a sejtelmes reneszánszban amelyben tán minden gondolkodó tudta, hogy eppen az emberi lelket mozgató félelemnek köszöhetöen-tulajdoníthatóan nem lel az ember soha a végső bizonyosságra. Abban a pillanatban, amelyben azt hiszi, hogy valamiben végső bizonyosságra lelt kezdetét veszi a halála Es hát az ónmagasztalb közegbe zárt, bezárkózásából fikciókkal, emlékezésekkel, képzetekkel kikiszabaduló Festőnk hová is zarándokolna, ha nem olaszhonba, Leonardo és Michelangelo tájaira? Hajón utazik, az emlékezés hajóján, amely, miközben önnönmagunkról szőtt káprázatunk vigasztalanságát viszi, mint a Kharón ladikja, valóságra koncentráló áhítattal azt is sugallja, hogy valótlanok vagyunk. Itt, Európa kellős közepén, ott vagyunk otthon. A Szent Márk téren, Velencében, mindenütt másutt, a tágabb kultúránkban. S a festmények sora mintha arra kívánná intelmezni a Nézőt, léte egyik megoldandó feladata eppen történelmi-kulturális azonosságzavarainak orvoslása. Duncsák Attila nem denkinek mindenki ellen vívott háborúja, amelyben az emberi lenyek fölcserélhetök és lefokozhatók a tárgyak szintjére7 Az ungvári születésű, ám Kassán (Koáice) élő, maholnap ötvenéves Duncsák Attila ecsetjenek kérdései ezek, amely nem a jövő megfoghatatlan utópiáitól várja a választ ha vár egyáltalán Ha mégis vár valakitől, valamitől, hat akkor valamiféle kultúrtörténeti visszatekintéstől. Szemmel láthatóan a reneszánsz kuliszszája az, amely mögül Festőnk ki-kitekinget napjaink múlékony dicsőségére, a reneszánsz eszményében látja azokat az erényeket, amelyek egykor önmagukban is értéket képviseltek. És Festőnkben mintha képviselnének még ma is Szerelem, barátság, kölcsönös tisztelet — a megismerés, a helyes megismerés függvényei. Miként annak felismerése is, hogy mi az az út, amit meg kell tenni, mi az a tisztítótűz, amely megvált a félelem ama rettenetes határtalanságától, amelynek szabadság a neve. Mert félelem nélkül nincsen szabadság Ezért félnek oly sokan e szabadságtól. Félnek a félelemtől,
